„Mi vagyunk a Titán első látogatói” – jelentette be az Európai Űrhivatal igazgatója a németországi Dramstadtban péntek délután, a Huygens szonda által a Földre küldött adatok megérkezését követő sajtótájékoztatón.
Míg reggel (a Titán légkörének elérésekor és az első ejtőernyő kinyílásakor) még csak műszaki sikerről beszélhettünk, most már tudományos sikerekről is beszámolhatunk – mondta Jacques Dordain, az Európai Űrhivatal igazgatója. Közölte, hogy a Huygens, a Szaturnusz holdjára, a Titánra küldött leszállóegység mérőműszerei működésbe léptek, és nagy mennyiségű adatot továbbított a Cassini űrszonda felé.
Az első nyers képeket már pénteken közzétették. Ezeken szétszórt jégtömbök láthatók a Titán felszínén. A Huygens kamerája, a DISR tette lehetővé, hogy az űrkutatás történetében először megpillantsuk a bolygó felszínét. Az első képek adatait jelenleg értékelik ki a szakemberek.
Dordain elmondta, hogy a Huygens a Cassinire két csatornán át továbbította az adatokat. Ezek közül az egyikkel kapcsolatban elképzelhető, hogy problémák adódtak. A két csatorna azonban redundáns, ez tulajdonképpen a kutatók számára kettős biztosítékot jelentett. Egyetlen műszer, a rádióméréseket végző Doppler Wind Experiment adatai kérdésesek. Ennek feladata a leszállóegység és a Cassini közötti rádióhullámok pontos mérése volt, aminek alapján meg lehet állapítani, hogy az ereszkedés miatt milyen torzulás, mekkora Doppler-eltolódás figyelhető meg a rádiójeleken. Az adatok alapján a kutatók a légköri szelek irányára és nagyságára tudnának következtetni.
Lassulás három ejtőernyővel
A wok-serpenyő formájú, európai készítésű Huygens december 25-én vált le a Cassini amerikai űrszondáról, amely július 1-jén állt Szaturnusz körüli pályára. 21 nap utazás után 2005. január 14-én érte el a Titánt. Közép-európai idő szerint délelőtt negyed 12-kor 1270 kilométeres magasságban lépett be a hold légkörébe, ahol megkezdte ereszkedését. A szonda jeleit már az első kritikus szakasztól kezdve, 11 óra 20 perctől fogta két órán át a Virginia amerikai szövetségi államban lévő Green Bank-i rádióteleszkóp. Később más rádióteleszkópok is észlelték a Huygens gyenge jeleit.
A hold légkörét 19 ezer kilométer/órás sebességgel elérő Huygens ereszkedéséhez három ejtőernyőt terveztek a kutatók. A Titán légkörében való ereszkedését 2 és fél órára tervezték, eközben méréseket végzett, és fényképezett. Összegyűjtött adatait a Cassinira küldi, amely továbbítja őket a Földre.
Az első, a legkisebb, 2,6 méter átmérőjű fékezőernyőnek a felszíntől 180 kilométeres magasságban kellett kinyílnia. Ezt követően kellett beüzemelnie 8,3 méter átmérőjű főernyőjét. Ekkor, mintegy 160 kilométeres magasságban kezdte meg tudományos munkájának zömét. A Huygens fő feladata a Titán légköri jellemzőinek mérése, illetve hogy az ereszkedés közben fényképezzen, illetve hanghatásokat rögzítsen. A Huygens a várakozások szerint mintegy 1100 fotót készít.
Körülbelül 125-110 kilométeres magasságban kellett fő ernyőjét ledobnia és a harmadikat is kinyitnia, amely három méter átmérőjű. A Huygensnek ezután – már készülve a felszín megközelítéséhez – működésbe kellett hoznia radaros magasságmérőit. Hatvan kilométertől kezdve már nem az előre betáplált programja szerint , hanem önállóan cselekedett. Négy perccel a tervezett leszállása előtt kellett lámpáit bekapcsolnia, hogy felmérje a reá váró felszíni viszonyokat.
Minden perc ajándék
Az ereszkedés és a remélhetően sikeres leszállás közben a Cassini vette a Titán adatait, és a Titánra vetette szemeit a Föld körül keringő Hubble űrtávcső és a Hawaii-szigeteken lévő Keck óriásteleszkóp is.
Az Európai Űrhivatal kutatói többször is nyomatékosan felhívták a figyelmet arra, hogy a Huygenst alapvetően atmoszférakutató eszköznek tervezték. Ha már legfontosabb feladatát teljesítette, a Titán légkörének, időjárási viszonyainak, a lehetséges csapadék jellegét és környezetének egyéb jellemzőit felmérte, óriási sikerről lehetne beszélni, de a koronát kétségtelenül azt tenné fel az egész vállalkozásra, ha épségben elérné a Titánt. Ettől kezdve – ha még működőképes marad – minden egyes munkaperce külön ajándék lenne a földi irányításnak.
Rendkívül sok volt azonban a bizonytalan tényező a vállalkozásban. Nem lehetett például előre tudni, hogy milyen körülmények várnak a Huygensre, milyen elemekkel, esetleges viharokkal, metán- vagy etánzáporokkal kell megküzdenie az ereszkedés közben, illetve hogy milyen felszínre ereszkedik.
A Huygens működése a fagyos viszonyok miatt eleve behatárolt. A leszállás után körülbelül fél óra elteltével mindenképpen búcsúznia kellett a Cassinitől, következésképpen a Földtől is. Akkumulátorai a nagy hidegben lemerültek, és a Cassini ekkorra már különben is vételkörzeten kívül volt, antennáját pedig a Titánról a Föld felé fordította, hogy közvetítse a Huygens neki küldött adatait.
Fagyos, ismeretlen világ
A Titán az egyetlen hold a Naprendszerben, amely sűrű, még a Földénél is sűrűbb légkörrel veszi körül magát. Atmoszférája nitrogéndús, akárcsak a mi bolygónké. A csillagászok feltételezik, hogy ez az atmoszféra a földi őslégkör egyfajta konzervált, illetve mélyhűtött mása. A légnyomás azonban a holdon állva a földi normálérték másfélszeresét is elérheti. Sűrű légköre miatt viszonylag keveset tudunk a holdról. Ami ismert, hogy a Titánon cudar hideg, mínusz 170 fok uralkodik. Ebben a hidegben nem létezhet folyékony halmazállapotú víz; elképzelhetők azonban metán- vagy etánóceánok, -tavak.
A Titánról az emberi szem számára érzékelhető fényhullámokon készített felvételeken csak a hold sűrű légköre látszik, felszíni formái láthatatlanok. Az infrahullámok azonban áthatolnak a légkörön, a Cassini infrakamerájának felvételein például jól látszik, hogy a Titán felszínén sötét és világosabb színű régiók váltogatják egymást. A csillagászok eddigi feltételezései szerint a világosabb területek talán vízjégre utalnak, a sötétek pedig metán-, etántengerekre, -óceánokra. De teljes bizonyossággal ezt még nem jelenthetjük ki.
Az infrahullámok mellett a Titán felszíne leginkább radarhullámokkal vizsgálható még. Amikor a Cassini október 26-án 1200 kilométerre megközelítette a holdat, radarberendezéseivel egy viszonylag kis területen (egy 150 kilométer széles, és 300 kilométer hosszú részen) feltárta a hold felszíni egyenetlenségeit. A terület hepehupásnak bizonyult, de a legnagyobb felszíni eltérések sem haladták meg a 160-170 métert.
A leszállást ábrázoló illusztrációink fantáziaképek.
