Miért nem lett politikus?

Volt erre igény, próbáltak is győzködni, amikor kormányszóvivő voltam. De nem vállaltam, mert a szó klasszikus értelmében soha nem tartoztam ahhoz a szekértáborhoz, ahogy egyikhez sem.

Párthoz?

Igen. Úgy viszont senkiből nem lehet képviselő.

Független is lehetett volna.

Igaz, de azért arra valahogy mégsem volt esély. És egyik pártot sem éreztem annyira közel magamhoz, hogy belépjek.

Talán túl közelről látta, hogy működnek.

Meg azt is láttam, mennyire könnyű kívülről ekézni a politikusokat. Pedig nem egyszerű munka, ha az ember tisztességesen csinálja. A végén ők állnak bele a helyzetekbe.

Ott voltam Karácsony Gergely eredményváróján, és amikor kiderült, hogy nyert, odamentem két szocialista politikushoz, akiket régebbről ismertem. Kérdeztem tőlük, hogy miért nem örülnek. Az egyik azt mondta: figyelj, én már nem tudom, hogy kell. Miközben évek óta keményen dolgozik, de 13 éve nem volt sikerélménye.

Ön is részt vett a kampányban, Karácsony Gergelyt készítette fel a fontosabb beszédei előtt. Hogy keveredett oda?

HR-kommunikációs tanácsadó céget vezetek, és ez olyan ügy volt, amelyben úgy éreztem, szívesen részt vennék.

Pedig régóta távol tartja magát a politikától.

Mondom: úgy éreztem, szívesen segítenék Gergőnek a felkészülésben.

Ennyi?

Ennyi. A felkészítés öt-hat alkalmat jelentett, egy-egy konkrét beszédhelyzetre és általában a közönség előtti szereplésre vonatkozott.

Ő kereste meg önt?

Igen. Még tavaly, miniszterelnök-jelöltként. Akkor kétszer-háromszor találkoztunk, a főpolgármesteri kampány során még néhányszor. Meggyőződésem volt, hogy a városvezetés nagyon is testhezálló feladat neki. Ráadásul ez az egész nem üzleti megállapodás, nem kapunk érte pénzt. De úgy éreztem, már megtehetem, hogy egy számomra fontos ügy mellé állok.

A kormánysajtó teszetoszának és alkalmatlannak próbálta láttatni Karácsonyt. Tarlós István nyilvánosan „hazudós, tutyimutyi, tétova, mama kedvencének” nevezte.

Én erre azt mondtam neki, igenis létezik olyan, hogy szelíd erő. De azt meg kell tudni mutatnia. Méghozzá úgy, hogy ez az erő és a pozitív kisugárzása egyszerre legyen jelen. Igaz, erre mondta Machiavelli, ha választani kell aközött, hogy szeressenek vagy féljenek valakitől, akkor inkább féljenek. De ez – hála Istennek – ma már nem megy, én meg végképp nem hiszek benne. Ezzel együtt Gergőnél nagyon fontos volt, hogy van ereje és ezt mások is lássák. Ezen dolgoztunk.

Ennek része volt, amikor a róla kiszivárgott hangfelvétel kapcsán azt kérdezték tőle, megfenyegették-e Fideszhez köthető gazdasági szereplők, mire ő azt mondta: „Többször előfordult, hogy ezek az emberek megkerestek bizonyos beruházásokkal kapcsolatban, de kidobtam őket, mint macskát szarni”?

Jól tette. Néha újat és másképp kell mondani. De azt is mondta, hogy „normális csávó” akar lenni.

Ezt a szöveget is ön találta ki?

Nem volt benne részem. A főpolgármesternek – amennyire ismerem – nem igazán kell kitalálni semmit, van elég gondolata magától is.

Politikusok kiszivárgott szexügyei – főleg a Borkai-botrány – mennyire hoztak új színt a kampányba?

Én hetekkel ezelőtt biztos voltam abban, hogy Borkai le fog mondani. Ez nem is volt kérdés. Így nem lehet végigcsinálni egy ciklust. Inkább az volt az érdekes: miért kellett ennyit várni vele?

És miért?

Mert talán így jött ki belőle a legkevésbé rosszul a Fidesz. De arra fogadni mertem volna, hogy Karácsony Gergely nyerni fog.

Kávézacc?

Ennél azért objektívebb módszereim vannak. Az internetes keresési gyakoriság alapján feltételeztem. Hónapokon keresztül néztem, hogy a Karácsony-Tarlós vagy a Tarlós-Karácsony összetételre van-e több keresés. A legtöbben annak a nevét írják ilyenkor előre, akivel szimpatizálnak, Karácsony pedig hónapokon át vezetett.

Akkor jósoljon: ha Karácsony Gergelyt interjúra kéri majd a 888.hu vagy az Origo, mit lép?

Adni fog. És jól is teszi. Mindenkivel dolga szóba állni.

És ha önt keresnék az Origótól ugyanezért, mit válaszolna?

Nem tudom. Nekem nincs is közhivatalom, így akár válogathatok is.

Ez messze van az igentől.

Bár azt kellene mondanom, hogy igen, de éreznem is kéne. Nehezen tolerálom a média működésének újszerű sajátosságait.

Például?

Azt, hogy hírnek álcázott írások helyenként még csak nem is súrolják a valóságot. Ez persze nemzetközi trend, az orosz propagandagépezet is masszívan él vele, és itthon is sok a tanítvány. Egyszer ültünk a feleségemmel a teraszon és beleolvastunk egy hírportálnak nevezett hazai felület írásaiba. Tele volt mikor mit követtek el a bevándorlók típusú cikkel. Például olyanokkal, hogy Strasbourgban egy jemeni meg akart erőszakolni valakit, persze forrás nélkül. Elkezdtük megnézni a külföldi híreket, sehol nem írtak erről. Ha meg mégis volt egy cikknél forrás, a hivatkozott lapban szó nem volt róla, az egész hazugság volt. Erre nincs mentség. Ez az egész hatalmas veszélyt jelent. Arról is szól, hogy egy nagyhatalom politikai céljai miatt hogyan kreál történeteket, és mit hogy állít a szolgálatába.

Mi a cél ezzel?

Ma már nem is feltétlenül az, hogy az emberek elolvassák és elhiggyék a hülyeségeket, hanem hogy már ne is akarjanak elolvasni semmit. Ha belefásultak és nem érdekli őket, akkor bőven elérték a céljukat.

Visszatérve: a politikusok szexbotrányaira viszont sokan odafigyeltek. Ilyenek korábban nem nagyon kerültek nyilvánosságra. Most mennyire számítottak?

Nyilván számítottak valamennyire. De tegyük hozzá: eddig csak azért nem hallottunk róluk, mert az emberek kevésbé voltak tudatában annak, hogy bármikor bármiről felvételt lehet csinálni. És ez egyáltalán nem baj: legyen is megijedve a politikus attól, hogy felveszik, mielőtt közpénzen elmegy kokózni és kurvázni. Persze az még nagyobb baj, ha az egész mögött milliárdos korrupciós ügy állhat.

A Borkaihoz kapcsolható föld- és más gyanús ügyleteket a sajtó sok éve feltárta, szinte semmi következményük nem volt.

Legalább most újra előkerülnek. Skandináviában egy miniszter már azért lemond, ha elfelejtett megváltani egy buszjegyet.

Voltak olyan állítólagos „szexügyek” is, mint a DK-s László Imréé, akit azzal vádoltak, zaklatta egy kolléganőjét. Azóta az ezt állító lapokat helyreigazításra kötelezték.

Az emberek nem teljesen hülyék, egy idő után átlátják, ha át akarják verni őket. És László Imre megnyerte a XI. kerületet. Az ügyet nem is lehetett továbbtolni, kamu volt az egész. Technikailag ma ott tartunk, hogy bármit bárkivel kimondathatunk, ami iszonyatosan feladja a leckét az újságíróknak és az állampolgároknak egyaránt.

Ön szerint is annyira kegyetlen és mocskos volt ez a kampány, mint még soha?

Minden kampányra ezt mondják. Ez már csak ilyen. Inkább a számít, van-e következménye annak, ami a kampány során kiderült.

Minek legyen következménye?

Ha kiderül a bugyiügy, a korrupciós ügy, az érintettek elhúznak-e a közéletből?

Eddig is rengeteg súlyos korrupciós ügy derült ki, következmény nélkül.

Igaz. És nem csak a Fidesznél történt ilyesmi. Puzsérral egyetlen dologban tudtam egyetérteni: addig ne tessék semmiről beszélni, amíg ez így marad. Az ellenzéknek is meg kell tisztulnia. Ha több más dolog mellett valami visszatart a politizálástól, akkor pont ez:

semmiképp nem szeretnék tehertétel lenni Gyurcsány egykori szóvivőjeként.

Mert jól látszik: csak azért, mert párszor találkoztam Karácsony Gergellyel, már megérte álhírt csinálni belőlem. Ismert, jól leírható arcként ettől mindenképp mentesíteném a formálódó új erőket.

Tényleg több, korábban Gyurcsányhoz köthető ember került különböző pozíciókba, fővárosi cégekbe Karácsony győzelme után. Önről is ezt olvasni.

Az egészben az a tragédia, hogy egy barátomnak, egykori kollégámnak is el kellett ezeket mondania rólam, miközben jól tudja vagy tudhatta volna, hogy hazugság.

Milyen barát és kolléga?

Nevet hadd ne mondjak. A Magyar Narancs megírta két sorban ezt a felkészítés témát, majd utána jött a kormánypárti sajtó, amely fantáziáját nem kímélve összeesküvés-elméletet gyártott belőle és két napig ezt harsogta. Köztük vannak még mindig barátaim.

Régi emberek, mások mellett Draskovics Tibor, Katona Tamás, Gál J. Zoltán visszatéréséről, politikai tisztogatásról, fojtogató káderhiányról és grandiózus médiatervekről ír a kormánysajtó.

Részigazságok eltorzítása – gondolom én kívülről, bár nem látok bele a Városháza működésébe. Meg azt is írják, hogy a klímakatasztrófa kitaláció, a fékek és ellensúlyok rendszerére nincs szükség, Karácsony meg hetente kétszer beül egy autóba. Lehet választani, hogy sírjunk vagy nevessünk.

Önnek és Gál J. Zoltánnak viszont fontos szerepe volt a kampányban, és talán a jövőben is lesz.

Az én szerepem szinte mellékes. Zoli viszont kampányfőnök volt, ami egy másik műfaj.

A Magyar Nemzet október 19-én azt írta: „Batiz András főpolgármesterként is tovább trenírozhatja Karácsony Gergelyt.”

A jövőbe láttak: az október 23-i beszédét aznap tényleg meghallgattam. Azóta nem találkoztunk.

A média amúgy bármilyen, akár teljesen fals történetet el tud hitetni?

Sajnos ebbe az irányba haladunk. De szent meggyőződésem, hogy ez egy ponton kontraproduktív. Kevés embert hosszú ideig át lehet verni, sok embert rövid ideig – mondta Lincoln másfél évszázada. Ez ugyan mára sajnos nem teljesen igaz: a jelek szerint sok embert hosszú ideig is át lehet verni, de azért végtelen sokáig nem. Ma a lakosság 12 százaléka bízik a sajtóban.

A migránskampánynak mégis sokan hittek.

Hívjuk menekültkérdésnek, nem vagyok hajlandó használni ezt a szót. Igaza van, de én akkor is menthetetlenül optimista vagyok. Előbb-utóbb ki kell pukkannia ezeknek a lufiknak, nem lehet sokáig fenntartani, hogy ember embernek farkasa. Olvastam: a kormánypárti elemzők is arra jutottak, hogy ezúttal legalábbis nem működött a túltolt kamugyár. Persze, mi sajnos iszonyúan fogékonyak vagyunk gyűlöletkeltésre. El nem múló bűne annak, aki ezt kitalálta.

Nemzetközi recept, Arthur Finkenstein az ötletgazda, amit adaptálnak az adott ország helyi viszonyaira.

Igen, és vele együtt azé, aki itt úgy döntött, hogy ezt nálunk ennyire kell tolni. Ráadásul keresztény mázzal leöntve.  Én magamat hívő keresztény embernek tartom, és egyúttal abszurdnak, elfogadhatatlannak és felháborítónak, amit keresztény értékek védelmére hivatkozva sulykolnak. Ráadásul nem biblikus. A Szentírás szerint „Olyan legyen a köztetek tartózkodó jövevény, mint a közületek való bennszülött. Szeressétek, mint magatokat, mert jövevények voltatok Egyiptomban”. Ott van rögtön a Tízparancsolat után.

Akkor miért működik mégis ez a kampány?

Az emberek belső félelmeire, frusztrációira, meglévő gyűlöletcsíráira épít. Ám csak addig, amíg a gyűlölködők nem beszélgetnének egy muszlim menekülttel. De mivel erre nincs módjuk, így ez a kampány kivitelezhető és hosszabb távon is fenntartható. Persze már az is segítene, ha egymással többet beszélnének.

Volt olyan település, ahol egymásnak estek az emberek ezért, és kiszúrták a kerekét annak a panziósnak, aki felajánlotta, hogy pár menekült gyerek eltölthet néhány napot nála. Mindezt úgy, hogy a falu lakói csak tévében láttak „migránst”.

Ez a politika bűne és megbocsáthatatlan. Az aljasságra nincs mentség. És

ami a kormánymédiában pár helyen történik az tényleg bűn. Van egy kvéker mondás: ellenség az, akinek nem ismerjük a történetét. Mert mindenki mögött van személyes történet. Ha azt megértjük, gyakran zavarba is jövünk.

 Miközben lassan senki nem áll szóba senkivel, az „ellenkező táborból” főleg.

Pedig muszáj beszélgetni. Erősíteni kellene annak a kultúráját, hogy szóba álljunk és vitatkozzunk egymással. És hogy megértsük végre: a politika eszközt lát bennünk, akivel el akarja hitetni, hogy kicsi és gyenge, hogy egyedül mit sem ér. Pedig ez hazugság.

Korábban kormánypárti politikusok néha adtak interjút, ma már alig, a megkeresésekre sokszor még elutasító válasz sem érkezik.

Pedig minél kevésbé beszélünk egymással, annál rosszabb. Van egy példaképem: egy muszlim, kurd származású dán politikusnő, Özlem Cekic. Amikor megválasztották képviselőnek, rengeteg gyűlölködő üzenetet és fenyegetést kapott. Ő meg úgy döntött, hogy felkeresi ezeket az embereket, és nyolc éven keresztül mindet végiglátogatta. Az elsőt, akitől az egyik legdurvább megjegyzést kapta, felhívta és megkérdezte, elmehet-e hozzá. Persze nagy csend volt a telefonban, majd a pasas azt mondta, megkérdezi a feleségét. Végül odament, és persze azt hitte, hogy egy neonáci fészket talál, ehhez képest kispolgári, kávéillatú konyha, teljesen normális férfi várta. Ráadásul a beszélgetésük során kiderült, hogy a török származású képviselő és a magát rasszistának valló férfi sok mindenben egyetértett. Csak ugyanazt a helyzetet másképp élték meg. Például kiderült, hogy amikor buszra vártak, a nő azt gondolta, hogy a sofőr miatta áll odébb, mert nem akarja felvenni. A pasas meg azt hitte, azért áll odébb a busz, mert egy kisebbségi vezeti, és ezért nem veszi fel őt.

Nálunk a politika okozza ezt a háborús elhidegülést?

Rajtunk is múlik, mihez kezdünk vele. Hogy belátjuk, nem lehetünk csak elszenvedői a politikának. Szóba állhatunk egymással, a másként gondolkodóval is. Tehetünk más apróságot is. Nálunk a kis-Duna partján van egy klassz park. Valaki rendszeresen telefirkálja gyűlölködő feliratokkal a padokat és a villanyoszlopokat. Hónapokig csak néztem és bosszankodtam, aztán vettem festék spray-t és lefújtam. Azóta ez az én kis miniháborúm: két-három hetente akcióba lendülök. Várom, hogy egyszer össze is fussak a firkáló mesterrel, szívesen beszélgetnék vele is. Közben persze tény, hogy néha még azt is nehezen tesszük meg, hogy azzal vitázzunk, aki amúgy hasonlóan gondolkodik.

Miért?

Elfáradtunk ebben a hosszú ideje tartó szekértáborosdiban. A hatalom meg nem igazán akarja, hogy beszélgessünk. Talán fél, hogy akkor rájövünk a turpisságra: az ügyek bonyolultabbak, mint amilyennek látszanak, és hogy valójában mennyi közös van bennünk. Ezért, hogy Heller Ágnest idézzem: „Még azt se hagyják, hogy egyetértsünk velük.” Talán elcsépelt, de Obama elnöksége utáni leköszönő beszédében azt mondta: „nem húzódhatunk vissza a saját buborékainkba, mert annak Trump a vége”. Az, hogy képesek legyünk a minket gyűlölőkkel beszélni, csak rajtunk múlik. És ebben sokkal több szerepe van az egyes embernek, mint hinnénk.

A választó viszont azt látja, hogy a politikus nemhogy nem válaszol a kényes kérdéseket feszegető újságíróknak, hanem álhírnek titulálja már a felvetést is. Kövér László pedig szinte nullára szűkítette az újságírók mozgásterét a parlamentben.

Szörnyülködve olvastam. Nem kéne így lennie. Amikor kormányszóvivő voltam, munka után sorra visszahívtam azokat az újságírókat, akik napközben kerestek. Ma harminc napig kell várni egy közérdekű adatigénylésre, ha egyáltalán megérkezik. Ez elfogadhatatlan. Amikor a kormányzatban dolgoztam, a felénk esetleg szimpátiával bíró sajtó is ugyanúgy bekérdezett, sőt talán még erősebben. Fel sem merült, hogy valaki egy sajtótájékoztatón nem kérdezhet, vagy valaki ne adna interjút.

A média vagy a politikusok változtak?

Utóbbiaktól az előbbi. Pártállástól függetlenül vannak nagyon romlott és remek figurák is. A jelenlegi hatalom sok mindent tönkretett, például a teljes közszolgálati médiát. De a lelkekben okozott kár még nagyobb, azért még mérgesebb vagyok. De csepeli élményeim alapján az sem merülhetett volna fel, hogy mondjuk szocialista politikus legyek.

Miért pont az nem?

Csepelen lakom, ahol 2010-ig szocialista kerületvezetés volt. Működik ott egy óvoda, amit a felségem és az anyósom alapított, és ahová főként hátrányos helyzetű, igencsak mostoha körülmények között élő cigány gyerekek járnak. Az önkormányzat vezetése éveken át nem volt hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy ezek a gyerekek, akiknek amúgy járt volna, ingyen kapják az ebédet. Mindez akkor, amikor kormányszóvivő voltam a szocialista-liberális kormány mellett. A kérésre olyan válaszok érkeztek, idézem: „Az utolsó lélegzetemig harcolni fogok, hogy ezek a cigányok ne kapjanak ingyen ételt.”

Aztán jött a fideszes kerületvezető, akivel politikailag egyáltalán nem értek egyet és a megnyilvánulásai néha nagyon fájnak, ő mégis egész másképp állt hozzá az óvodához, amit ugyanúgy az én feleségem vezetett. A mostani polgármester dettó. A feleségem ezerszer jobban együtt tudott működni a fideszes vezetéssel, mint a szocialistákkal.

Miért?

Mert ők segíteni akartak egy ügyet, aminek nincs pártszíne, a helyi szocik meg nem. Az ideológia vagy a szekértábor egy kérdés, a mindennapi ügyek viszont egy másik.

Ön egy konferencián nyíltan beszélt krónikus szorongásáról, gyógyszerfüggőségéről: arról, hogy egy ideig rendszeresen szedett szorongásoldókat és antidepresszánsokat. Ha valakiről, önről ezt végképp nem gondoltam volna.

Igen, ezt sokan mondták és ez fontos: bárkivel megtörténhet. Én tényleg mélyen belecsúsztam. Azért is beszéltem róla nyilvánosan, mert talán hitelesíti a szavaim, hogy magam is átmentem rajta. Valóban megjártam poklot, a nagy mélységet. Sokszor csak akkor tudtam továbblépni és tenni a dolgom, ha bekaptam legalább két bogyót.

Kiderült, miért?

Ebben mindenkinek megvan a maga története, a szorongásnak és a depressziónak rengeteg oka lehet. Amúgy a relatíve sikeres embereket is eléri. Egyszer csak felteszik a kérdést, miért csinálják az egészet, hova tartanak, mi értelme az egésznek. Miközben az életük rendben van, gyerekeik, családjuk sorsa is jól alakul. Aztán egyszer csak beléjük hasít: és akkor mi van? Ez a felvetés pedig szörnyű szorongást tud kiváltani és elképesztően rontja az életminőséget. Voltak olyan üzleti tárgyalásaim, ahonnan ki kellett jönnöm, mert úgy éreztem, elájulok.

Ekkor jönnek a bogyók?

Igen, mert ráadásul tabu, ha lelki bajunk van, cikinek érezzük, nem beszélünk róla, a munkahelyen főleg. Miközben a KSH adatai szerint a magyar lakosság huszonöt százaléka depressziós, és rengetegen szednek rendszeresen antidepresszánst.

Tavaly Magyarországon a két leggyakrabban szedett szorongásgátló tablettából két és fél millió dobozt írtak fel az orvosok. Öt általam találomra kiválasztott antidepresszánsból hétszázezer dobozt.

Ön hogy jött ki belőle?

Gyógyszerrel és terápia kombinációjával. Közben három hónapig otthon voltam, küzdöttem magammal és azzal, hogy mit kell változtatnom ahhoz, hogy egyensúlyba kerüljön az életem. Nagyon izgalmas utazás volt, és egy brit újságíró könyvét olvasva rájöttem, igaza van: ez teljesen normális reakció azzal a világgal szemben, ami körülvesz bennünket. Ilyen, ha az ember elszakad a természettől, a valós értékektől, a fontos emberi kapcsolatoktól, a biztonságos jövőbe vetett hitétől, az értelmes, jelentőségteljes munkától. És nem nehéz belátni, ez utóbbinak milyen hatása van a többire. Hisz hogy legyen fontos emberi kapcsolatunk, ha állandóan dolgozunk? Miközben állandó feszültségben élünk, amit nem tudunk kezelni. Arthur Koestlert idézem: „Magyarnak lenni kollektív neurózis.” Hisz menthetetlenül magányos nép vagyunk, ez magyarázza létünk furcsa intenzitását: tehetségünket, ambíciónkat és hisztériánkat. Az előadásom után is rengeteg visszajelzést kaptam olyanoktól, akik bevallották, hogy hasonló nehézségeket élnek meg. És hogy végre lehet róla nyíltan beszélni, ami másokat is bátoríthat.

Azt mondta, tabu a téma.

Én szeretném beszédtémává tenni, hogy valójában pocsékul vagyunk, és ezen dolgozni kell. Segítséget kell kérni, és el kell mondani a munkahelyen is, ha nem vagyok jól. A főnököknek pedig képesnek kell reagálni erre. Döbbenet, hogy 2019-ben még arról kell győzködni az embereket, hogy menjenek el pszichológushoz, mert igenis van értelme. Ráadásul az ellátórendszer sincs felkészülve arra, hogy ezt a helyzetet kezelje. A pszichiáter ránk szán húsz percet majd felírja a receptet és kész. Sokszor még a magánpszichiáter is ezt teszi, csak közben még elkér tízezer forintot. Pedig csak gyógyszerrel tartósan nem lesz jobb.

Legtöbben a munka miatt feszengnek?

Valószínűleg igen. Döbbenetes adat, hogy az embereknek alig több, mint tíz százaléka szereti azt, amit csinál. És a pszichés háttérről alig beszélünk. Még akkor sem, amikor Magyarországon a harmadik leggyakoribb tartós munkacsökkenést előidéző ok a depresszió és a szorongás, ezért a helyzet munkaerőpiaci szempontból is elképesztően rossz. Halálra dolgozzuk magunkat, közben elszakadunk értékes emberi kapcsolatainktól, és talán magunktól is. Szóval beszélni kell róla, és ha lehet, minél hamarabb.

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu