Elvált szülők túlérzékeny gyerekeként tartottam Noah Baumbach (Frances Ha, A tintahal és a bálna) Házassági történet (Marriage Story) című filmjétől, mégis úgy éreztem, hogy ha valakinek, nekem biztos meg kell ezt néznem. Nem szeretem azt a megnevezést, hogy „válós film”, főleg, mert sokkal több mindenről szól a sztori, mint két ember szakításáról. Adva van egy tipikusnak mondható alaphelyzet. A férje színháztársulatában színésznőként dolgozó Nicole (Scarlett Johansson) és a rendező Charlie (Adam Driver) eljut egy pontra közös életükben, amikor úgy érzik, nincs több keresnivalójuk egymás mellett, ezért a lehető legbékésebb módon, de el szeretnének válni, kisfiuk, Henry érdekeit szem előtt tartva, hogy minél kevésbé sérüljön. Úgy tűnik, simán végigzongorázhatják az egészet, közös felügyeleti jogot kérve kisfiukra. A probléma csak az, hogy míg Charlie New Yorkban képzeli el mindezt, ahol eddig is éltek, Nicole frissen kapott sorozatszerepe miatt Los Angelesbe költözne. Kettőt sem pislantunk, és kőkemény válóperbe csöppenünk, ahol nem tudjuk és nem is akarjuk eldönteni, kinek szurkolunk.
Mindkét fél erősségei és gyengeségei feltárulnak a néző előtt. Előbbieket a nyitó jelenetben, ritka szép módon ismerjük meg. Nicole és Charlie narrációjában azt halljuk, mit szeretnek a másikban. Ezek azok a finomságok, melyek az ügy jogi útra terelésével elvesznek és ebben rendesen közrejátszanak az ügyvédek, akik képviseltjeiket is arra buzdítják, csinálják ki a másikat, ha kell, némi ravaszsággal és egy-egy csúsztatással a cél érdekében. Itt nem a kedves szó, a nosztalgia és az egykor egymás iránt érzett szeretet és tisztelet emléke vezet győzelemhez, ki kell csinálni a másikat, mindegy, hogy közben mindenki elfeledkezik a legfontosabb dologról, hogy egy közös cél érdekében próbálnak megegyezni.
Saját vagy ismerőseink tapasztalatából jól tudjuk, hogy egy-egy válási procedúra elmérgesedésénél sokszor már rég nem arról van szó, hol lenne a legjobb szerencsétlen gyereknek, hanem a másik leigázása és megsemmisítése a cél. Nicole és Charlie is eljutnak erre a pontra, ahol látszólag Henryért folyik a küzdelem, de valójában ő csak eszköz, akit arra használnak fel, hogy megtorolják a másikon az elmúlt évek csalódottságát és fájdalmát. Nem számít, mik a gyerek igényei, csak az a fontos, kinél alszik, hiszen „nálad nem, mert ez az én napom”.
A Nicole ügyvédjét zseniálisan alakító Laura Dern igazi dömper, némileg hasonlít a Hatalmas kis hazugságokbeli karakteréhez. Dekoratív és sikkes külseje mögött egy igazi ragadozó rejlik, akinek minden mozdulata profizmusáról árulkodik. Együttérző és odaadó, amikor annak kell lennie, de senkit ne tévesszen meg az álca, ez is a szolgáltatás része. A cél nem közös nevezőre jutni, hanem nyerni, bármi áron.
Scarlett Johansson Nicole-ja az ügyvédnő tökéletes ellentétének tűnik. Egyszerűen öltözködik, nem nagyon sminkeli magát, határozottságát és függetlenségét válásával egy időben kezdi megízlelni. Johanssont öröm minden olyan filmben nézni, ahol nem a jónőségét hangsúlyozzák, mert nemcsak, hogy ugyanolyan jól áll neki, de végre jobban oda tudunk figyelni a játékára is, amire érdemes. Adam Driverrel, aki, pályáját tekintve, ügyesen lavírozik a blockbusterek (Star Wars-filmek) és a független, szerzői filmek (Paterson) között, jó (váló)párost alakítanak, nem csoda, hogy közös jeleneteik a legerősebbek.
A Házassági történet nagy erőssége még, amellett, hogy reálisan, nem szépelegve-szenvelegve mutat be egy szakítást, a humora. Baumbach több jelenetet is így old fel, ráadásul nagyon jó ütemben, miközben pontosan érzi, hol a határ és nem vicceskednek el mindent. Ezeket az érzelmi hullámzásokat a film képileg is jól visszaadja. Az érzelmi kiüresedettségre, Nicole és Charlie távolodására jól rímel a férj steril, hideg hangulatot árasztó, alig berendezett új lakása, mely attól sem lesz barátságosabb, amikor bekerül néhány növény és Henry gyerekrajzai megjelennek a falon. Ezek is csak a hiányt és a töredezettséget erősítik, ahogy Nicole és Charlie egy közös jelenete, elmérgesedett viszonyuk csúcspontja, melynek kezdetén mindkét szereplő a kép két szélén ül, kistotálban, de minél hevesebbé válik veszekedésük, annál közelebbről láttatja őket a kamera, a jelenet végén már csak az arcukat mutatva.
Baumbachnak nem ez az első alkotása egy házasság és család széteséséről. 2005-ben készült filmje, A tintahal és a bálna egy kamasz fiú (a rendező alteregója) és öccse szemszögéből mesélte el középkorú szüleik válását. A Házassági történetben a két szülő szemszögéből látjuk a sztorit, nem véletlenül, hiszen kemény harcukba beleszólása sincsen kisfiuknak, míg a 2005-ös alkotás végén, bár a szülők, főleg a nárcisztikus apa karaktere végig irányítani próbálja gyerekeit, a nagyobbik fiú kezébe veszi saját sorsát, és nem hagyja magát elnyomni. A Házassági történetben erre végül nem lesz szükség, a szülők ráébrednek és belátják önzőségüket, gyerekes viselkedésüket. Ez egyben Baumbach saját felismerése is, aki jóval több önreflexivitást ad itt a szülők karakterének, mint korábban tette.
A Házassági történet fájdalmas, felkavaró és kemény sztori, és bár nem happy enddel, de némi reménysugárral zárul. Hogy igenis lehet méltóságteljesen, egymásra figyelve és józanul befejezni valamit, ha nem is egymásért vagy magunkért, de legalább a gyerekért, aki sokszor a legnagyobb elszenvedője egy-egy válásnak. Ha pedig valakinek, hát leginkább neki szorítunk az egész válási hercehurcában, hogy a lehető legkevésbé sérüljön. Mert, míg a szülők kifejlett eszköztárral rendelkeznek és maguk válogathatnak, hogyan szeretnék intézni az ügyet, addig a gyereknek sokszor nincs beleszólása a történésekbe, csak tűri a huzavonát. Ritkán lehet egy válást sebek nélkül megúszni, legyen szó a házastársakról vagy a gyerekekről. Noah Baumbach filmje ezt a sebet próbálja először megnyitni, majd begyógyítani. Ha teljesen nem is sikerülhet, nagy szükségünk van az ilyen próbálkozásokra.
Házassági történet (Marriage Story), 2019, 136 perc, Netflix. 24.hu: 8/10
Kiemelt kép: Mozinet
