A 15.-16. század fordulójáról elsőre olyan diadalmas dolgok jutnak eszünkbe, mint a reneszánsz, Amerika felfedezése, csillagászat, vagy a Gutenberg-galaxis. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezzel párhuzamosan mennyire fenyegetve érezte magát a keresztény Európa…
Így van, két történet zajlott párhuzamosan. Eljutottunk a világ túlsó szegleteibe, új technológiákat fedeztünk fel, a városokban pedig megnőtt a jólét, ám közben a pesszimizmus is növekedett Európában az Ottomán Birodalom megállíthatatlannak tűnő hódításai miatt. Elfoglalták Észak-Afrikát, Konstantinápolyt, a Balkánt, aztán jött a mohácsi vereség. Sorban dőltek le a dominók, így mindenhova befészkelte magát az apokaliptikus félelem, hogy jön a török. Még a viszonylag távoli Anglia irodalmán is nyomon követhető: a 15. századtól a „török” szó már nem csak egy népcsoportot jelölt, hanem általában a vadembert. Az egzisztenciális fenyegetettség érzése leginkább a hidegháborúhoz hasonlítható, amikor a kommunizmus terjeszkedésétől rettegtek ugyanígy nyugaton.
Ezért meglepő, hogy Kolumbusz, Vasco da Gama és társaik korlátlan önbizalommal rendelkeztek.
A fenyegetettség és a hihetetlen fejlődés egyidejűleg volt jelen, és azt hiszem, van is összefüggés a török hódítás és a nagy felfedezések között. A 15. század végére Európa kissé klausztrofóbiás lett. Délről és keletről is fenyegette az iszlám, és 1450-ben a keresztény világ kevesebb tudással bírt Indiáról, mint annak idején a rómaiak. A motivációt épp az jelenthette, hogy szerettek volna az iszlám világ mögé kerülni tengeren, mert így végre fellélegezhettek volna kicsit. Hatalmas gazdasági előnnyel kecsegtetett: a velenceieket például lázba hozta a gondolat, hogy többé nem kellene horribilis vámokat fizetniük Alexandriában az Indiából érkező áruikra.
Ezt az időszakot a felfedezések koraként szoktuk emlegetni, de mondhatnánk azt is: „Európa elszigeteltségének vége”. Ettől kezdve nem volt olyan fojtogató az iszlám szorítása.
Tulajdonképpen a globalizáció is ekkor kezdődött?
Pontosan, ez a világtörténelem egyik fordulópontja. Alig egy évtizeddel azután, hogy Kolumbusz kihajózott nyugatra, Vasco Da Gama pedig India felé vette az irányt, már a spanyolok és a portugálok is keresztül-kasul szelik a veszedelmes Atlanti-ócánt, alaposan kitanulva a szelek működését. Ezt a bámulatos fejlődést részben épp a kétségbeesettség hajtotta. Miért nem mondjuk a franciák fedezték fel az új világot, akiknek hosszú atlanti partjuk volt? Nem volt rá szükségük, mert szántóföldekben és nyersanyagban gazdag volt az országuk, ellentétben a portugálokéval. Ez a jelenség később is visszaköszön: az újkor két nagy tengeri hatalma Hollandia és Anglia volt, ami nyersanyagban egyaránt szegény viszont sűrűn lakott volt. Rá voltak kényszerítve.
Hasonlíthatjuk a holdra szálláshoz, ami szintén csak a hidegháborús paranoiának és versengésnek köszönhetően jött össze?
A fenyegetettség valóban sok mindent megmagyaráz, mert épelméjű ember másképp nem száll hajóra, hogy nekivágjon a végtelen óceánnak. A portugáloknak volt egy közmondása: „Ha meg akarsz tanulni imádkozni, szállj tengerre”. A korabeli hajók sokkal kisebbek és sérülékenyebbek voltak, rengetegen meghaltak az utak során.
Az például olvasva is kemény, hogy Vasco Da Gamaék 93 napig nem láttak szárazföldet, mikor meg akarták kerülni Afrika déli csücskét.
Igen, és senki nem tudja, hogyan jöttek rá a portugálok, hogy egy nyugati hurokkal kell megkerülni Afrikát. Ennek egyik oka, hogy az 1755-ös lisszaboni földrengésben számtalan dokumentum megsemmisült. Egy 93 napos út már csak azért is életveszélyes, mert a friss gyümölcsök hiányában felüti a fejét a skorbut, ami 111 nap alatt a teljes legénységgel végezhet. Csaknem ez történt Vasco Da Gamaékkal is, de kicsit hamarabb partot értek. A szárazföldön azt hitték, a friss levegő miatt lettek jobban, pedig a friss zöldségek és gyümölcsök által bevitt vitamin volt a gyógyulás oka.
Az iszlám és kereszténység összecsapásában nehéz elválasztani a gazdasági-politikai érdekeket a vallási meggyőződéstől. Konstantinápoly ostroma például szimbolikus vagy stratégiai szempontból volt fontosabb?
Konstantinápoly 1100 éven át tartotta magát, de a 15. századra Bizánc apró szigetté zsugorodott, amit az Oszmán Birodalom ölelt körül. A törökök számára két szempontból volt igazán fontos. Az első kétségtelenül stratégiai volt: összeköttetést akartak teremteni a birodalmuk ázsiai és európai fele között, amihez szükségük volt a Boszporusz fölötti kontrollra. Gazdaságilag Konstantinápoly teljesen meg volt bénítva, ám hatalmas kereskedelmi potenciál rejlett benne, amit a törökök ki is tudtak használni. Ám a város meghódítása presztízskérdést is jelentett. A szultánok maguknak akarták a római császárok örökségét, hiszen ne feledjük, Konstantinápoly a 4. századi alapítása óta a kereszténység egyik legfontosabb városa volt.
A falakon belül pedig a kereszténységnek egy rendkívül szenvedélyes, ortodox változata uralkodott, isteni büntetésként és világvégeként értelmezve az iszlám fenyegetést.
Mit lehet tudni a magyar ágyúöntőről, aki kulcsszerephez jutott Konstantinápoly ostromában?
Orbán magyar volt, de német technológiával dolgozott. Egy hatalmas, addig nem látott méretű ágyút akart kiönteni, és először a bizánciaknak ajánlotta fel a szolgálatait, de XI. Konstantinnak nem volt pénze egy ilyen drága eljárás finanszírozására. Így Orbán végül az Ottománok szolgálatába állt. A magyarok szerepe amúgy is érdekes, mert a bizánciak az ostrom végéig reménykedtek benne, hogy Hunyadi megmentésükre siet. Egyszer érkezett is egy magyar küldöttség a török hadsereghez, amit valószínűleg egyfajta fenyegetésnek szánt Hunyadi. Ám egy fennmaradt anekdota szerint a harcedzett magyar követeket annyira felcsigázták hadtechnikai kérdések, hogy tanítani kezdték a török katonákat, hogy kell az ágyúkkal tisztességesen ostrom alá helyezni egy várat.
Ez megbízható forrás?
Könnyen lehet, csak magyarellenes propaganda. Talán a bizánciak terjesztették ezt, mert csalódtak Hunyadiban, hogy nem sietett a felmentésükre. A magyarok mindenesetre elég sokat tudtak az ágyúkról, főleg a német kapcsolataiknak köszönhetően, mert a német technológia nagyon magas szintű volt.
Tudom, hogy a történelemben nincs „mi lett volna, ha”, de tegyük fel, hogy a bizánci császár ki tudja fizetni Orbán gigaágyúját. Érhetett volna más véget az ostrom?
Nem, Konstantinápoly mindenképp elesett volna. A bizánciaknak így is voltak kisebb ágyúik, de ezeknek mérsékelt haszna volt a védekezésben. A célzás ugyanis ekkoriban elég nehézkes volt, mozgó célpontokra – mint egy hadseregre – nem volt sok értelme lőni ágyúval. A fő problémát pedig az jelentette, hogy a falak nem voltak elég erősek ahhoz, hogy kibírják a lövés okozta rengéseket. Az ágyúk ekkoriban ostromra voltak igazán bevethetőek. Megjelenésük technológiai fordulópontot jelentett a hadtörténetben. Elavulttá tették Konstantinápoly legendás falait, amik egy évezreden át mindenkinek ellenálltak, a bolgároktól kezdve az oroszokon át az arabokig, és még száz évvel korábban is bevehetetlennek számítottak.
A szultánnak öntött monumentális ágyút ritkán lehetett elsütni, és még egy várost is nehéz volt eltalálni vele. Ám arra tökéletes volt, hogy a bizánciakban félelmet keltsen. Senki sem látott ekkora ágyút korábban. Mikor hosszú útjára indították Konstantinápoly felé, Mehmed megüzente a bizánciaknak: az ágyú érkezik. A pszichológiai hadviselést már akkor is alkalmazták.
Orbán túlélte az ostromot?
Vannak olyan források szerint, amik szerint nem, az egyik felrobbant ágyúja ölte meg. Viszont végeztem némi kutatást Isztambulban, és volt egy városrész, amit a török kézre kerülése után „Orbán tüzér negyedének” neveztek el. Számomra az tűnik legvalószínűbbnek, hogy a szultán megajándékozta őt Isztambul egy körzetével.
Nem sokkal később a portugálok megérkeznek Indiába. Sokat elárul az előítéleteink hatalmáról, hogy hónapokig keresztény uralkodónak néznek egy hindu királyt.
A hindu istenszobrokat látva azt gondolták, hogy ezek keresztény szentek, csak kicsit furán, nyolc kézzel ábrázolták őket. Sok ilyen komikus helyzet alakult ki: például, amikor Vasco Da Gamaék az életüket kockáztatva eljutnak végre Indiába, kiküldenek valakit a partra, mire valaki leszólítja őket ékes kasztíliai spanyolsággal: „Ti meg mi az ördögöt csináltok itt?”. Egy tuniszi arab kereskedő volt, de gondoljunk csak bele, micsoda csalódás lehetett a portugáloknak: felfedezik ezt az új világot, mire kiderül, hogy az iszlám világ már réges-rég megvetette a lábát Indiában. Ezért volt lényegileg más Amerika, ahol tényleg egy teljesen új világot fedeztek fel. A portugálok keleten régi, nagy civilizációkkal találkoztak, és minél távolabb mentek, annál inkább szűkült a mozgásterük: Japánt és Kínát nem gyarmatosították, inkább udvariasan engedélyt kértek, hogy kereskedhessenek ott. A kínaiaknak már 1380-ban volt egy térképük az indiai tengerről, amin látszik, hogy már akkor tisztában voltak Afrika alakjával – csaknem száz évvel az európaiak előtt.
A keresztény vagy az iszlám világnak volt több ismerete a másikról?
Az iszlám világ sokkal többet tudott a kereszténységről, mint fordítva. A korabeli muszlimokra hajlamosak vagyunk hódító dzsihádistákként gondolni, pedig az indiai tengeren egy teljesen más arcát mutatta a birodalom: ott virágzó kereskedelemi kapcsolatokat tartottak fent és többnyire békésen térítettek. A zsidók is sokat tudtak, ezért nekik érdekes, közvetítő szerepük volt a civilizációk között. De a portugálok is rettentő gyorsan tanultak. Nemcsak a tengeri széljárásokat ismerték ki hamar, de nagyon jók voltak információk felhalmozásában. A Google Earth-t ugyebár nem használhatták, mégis egy évtized alatt kristálytisztán átlátták, hogyha megvetik a lábukat a kereskedelmi központokban, mint Áden, Goa vagy Melaka, akkor többé-kevésbé uralhatják az indiai tengert. A 16. századra egy arisztokrata rendelhetett magának kínai kerámiakészletet Lisszabonba, vagy lencséket küldhetett Frankfurtból Pekingbe. Elefántok, rinocéroszok tűntek fel a portugál kikötőkben, írókat és festőket is lenyűgözve, ami Dürer metszetein is visszaköszön. Sok európai érzi ekkoriban azt, hogy van egy nagyobb, ismeretlen világ odakint.
A portugálok büszkén emlékeznek a gyarmatosítás időszakára, vagy keveredik bele némi bűntudat is?
Leginkább bosszúsak, amiatt, hogy Kolumbusz teljesen beárnyékolta a portugál felfedezések jelentőségét. Salazar diktatúrája idején egyértelmű aranykorként tekintettek rá, és csak a dicső tettekre emlékeztek. Ma már komplexebb módon közelítenek a kérdéshez, hogy mit jelentett a portugál terjeszkedés, a rémtettekről sem megfeledkezve. Ám az alapvető büszkeség megmaradt. A spanyol és portugál hódítások közötti fő különbség, hogy a portugálok sokkal kevesebben voltak, így esélyük sem volt, hogy nagy szárazföldi területeket uraljanak. Így sokszor felvilágosultabb módszerekhez folyamodtak. A hosszú expedíciókra nők nem mehettek, a portugálok indiai kormányzója pedig rájött, hogy tömeges nemi erőszakba torkollhat, ha egy rakás kiéhezett férfi megérkezik Goába, így próbáltak elébe menni a bajoknak. A kormányzó úgy döntött, megengedi a vegyes házasságot, a katolikus egyház felhördülése ellenére. Az angoloktól ez elképzelhetetlen volt, ők nem keveredtek a helyiekkel.
Vannak vicces kínai ábrázolások a partjaikra érkező portugálokról, amik ezeket a távolról jött, fura szerzeteket mutatja be, a nagy orrukkal és béna nadrágjaikkal. A Srí Lankai-ak pedig azt terjesztették róluk, hogy vasból van a fejük és vért isznak. Tehát nemcsak az európaiak démonizálták az idegen kultúrájú népeket, hanem fordítva is. Nagyon izgalmas, ahogy a tényszerű információk és mitikus hiedelmek keverednek ebben a korban.
Ha már a hiedelmeknél tartunk: mit gondol, amikor politikusok és követőik az ötszáz évvel ezelőtti oszmán invázióval állítja párhuzamba a mai migrációs válságot?
Úgy tűnik, a törzsi gondolkodásnak mindig szüksége van ellenségképre. A hidegháború végével egyfajta vákuum keletkezett, ám 9/11 sokkja után az iszlám lépett a szovjetek helyére. A militáns iszlám valóban erősödött, amit mutatnak a sokfelé tapasztalt terrortámadások. Kényelmes a muszlimokat az Iszlám Állammal azonosítani, ám egyben veszélyes, így sokkal nagyobb szükség lenne a pozitív ábrázolásukra is. Az például segít, hogy Londonnak jelenleg muszlim főpolgármestere van. Az integráció ennek ellenére nem zökkenőmentes, és a növekvő radikalizmus is létező probléma. Egy új ortodoxia van kibontakozóban, amiben a közösségi hálók is biztos szerepet játszanak. Én is látom a nyugat-angliai Gloucester utcáin, hogy egyre több muszlim nő fedi el teljesen az arcát. A Koránban nincs olyan passzus, ami ezt előírja, szóval a jelenség a kortársak olvasatáról árulkodik.
Az egzisztenciális fenyegetettség fő forrása nemcsak a bevándorlás, hanem az, hogy a muszlim családokban több gyerek születik.
Ugyanez a helyzet Törökországban, csak ott a kurdokkal. Mert a kurd családokban átlagosan sokkal több gyerek születik, ami szélsőséges fellépésre készteti a török vezetést. Szerintem az lenne fontos, hogy tudjunk civilizált párbeszédet folytatni az ilyen kérdésekben. A Egyesült Királyságban – és biztos Magyarországon is – sok politikus akad, aki rossz emlékű szavakat kezdett használni az utóbbi években. „Áruló”, „kollaboráns”, és ehhez hasonlók. Természetesen nem véletlenül, Boris Johnson pontosan tudja, mit csinál: a második világháború nyelvezetéhez nyúl vissza, mozgósítva a nácik elleni honvédő háború indulatait. Majd amikor számon kérik rajta, hogy ez uszítás, úgy tesz, mint akinek eszébe sem jutottak az áthallások.
Ön szerint tanulhatunk a történelemből, vagy csak olvasgatjuk, ünnepeljük, meghatódunk rajta, aztán rendre elkövetjük ugyanazokat a hibákat?
Érdekes, hogy Kínában szegezik nekem leggyakrabban ezt a kérdést. Arrafelé tényleg hisznek abban, hogy lehet tanulni a történelemből. Mi, európaiak, sokkal ritkábban gondolkodunk ezen, nekem sem ez jár a fejemben, amikor nekiállok könyvet írni. A múlt tanulmányozása segíthet a mai világ megértésében, feltárva a népek közti viszonyrendszer gyökereit. A múlt mindig ott visszhangzik a jelenben.
A történelemfelfogásunk mélyen összefonódik a nacionalizmussal, ezért lenne fontos, hogy racionálisan felülvizsgáljuk a hozzá fűződő viszonyunkat. Említettem, hogy a portugálok ma már máshogy tekintenek a gyarmatosításra, mint a diktatúra idején, mi, britek, pedig a rabszolga-kereskedelemben való történelmi felelősségünket értékeltük újra mostanában. Ezeket a nehéz vitákat fontos lefolytatni, mert segíthetnek elkerülni, hogy újra és újra ugyanazokat a ciklusokat ismételjük.
Roger Crowley könyveit a Park Kiadó jelenteti meg magyarul.
Kiemelt kép : Mohos Márton / 24.hu
