Egyetemistaként techno bulikat szervezett, sokáig volt amatőrfoci-edző, most pedig magyart tanít egy vidéki középiskolában. Nem a legszokványosabb életút.
Pedig ezek a dolgok nálam összefüggenek, mert mindig emberekkel foglalkoztam. Mikor fiatalabb voltam, a helyi közösségnek nem nagyon volt szórakozási lehetősége, ezért pár barátommal úgy gondoltuk, akkor majd mi csinálunk. Ugyanez történt a focinál, kellett valaki, aki foglalkozik a gyerekekkel, így kerültem én a képbe. Csapatban dolgozom, mindig az volt a cél, hogy valami élményt tudjunk nyújtani az embereknek, amiből aztán profitálni is tudnak.
Véletlenül lettek mindig a fiatalok a célcsoport?
Örök kérdés, hogy vannak-e véletlenek, de itt egyáltalán nem erről van szó, ez számomra természetes út volt. Nem úgy néz ez ki, hogy nyolcadikos vagyok és már akkor tudom, hogy mit akarok csinálni a hátralevő életemben, hanem megyek azon az úton, amelyen ki tudok bontakozni. A fiatalokkal tudom a leginkább megértetni magam, ami valószínűleg a neveltetésemnek is köszönhető, meg annak, hogy négyen vagyunk testvérek, így mindig sok gyerek vett körül, még ha közben én is az voltam. Most, hogy tanítok, pláne elengedhetetlen, hogy tudjak kapcsolódni a fiatalokhoz, és érdekeljen a sorsuk. Persze hajt az önmegvalósítás is, ez az a terület jelenleg, ahol ki tudok teljesedni.
Egy csornai középiskolában tanít magyart és testnevelést. Kisváros középiskolai tanáraként hogyan teljesedik ki az illető?
Könnyen. Kell hozzá egy osztály- vagy tornaterem, ami onnantól, hogy belépek oda, az enyém. A Hunyadiban szerencsére megkapom ehhez a szabadságot, nem ellenőrzik árgus szemekkel, hogy éppen miként tanítok vagy mit csinálok órán. Igyekszem a hagyományostól eltérő módszereket is kipróbálni, legyen az valamilyen improvizációs módszer, drámajáték vagy együttműködésre sarkalló testnevelés-gyakorlat.
A jelenlegi oktatási rendszer fő kritikái, hogy a diákok leterheltek, a tananyag pedig nem túl naprakész. Mit lehet tenni azért, hogy ennek ellenére ne teherként éljék meg a tanulást és az iskolát a diákjai?
Több játék, mosoly és egymásra figyelés. Ez egy olyan szilárd alap, amelyre bátran lehet építeni. A szemléletből indul minden, és itt nem az „érezzük jól magunkat mindenáron” attitűdre gondolok, hanem egy olyan környezet megteremtésére, ahol tanár és diák együtt hoz létre valamit. Ha a szemlélet rendben, akkor jöhet a módszerek széles tárháza. Hiszek a drámapedagógiában, az improvizációban, a játékosításban, egy-egy projekt retorikai kivitelezésében. Hatalmas felfedezésnek tartom a Tony Buzan-féle elmetérkép módszerét, amelyet már elkezdtem lassan, de biztosan adagolni a diákjaimnak.
A humor ugyanakkor központi elem lehetne a jövő iskolájában is. Ennek megfelelően aktuális osztályaimmal igyekszünk színt vinni a mindennapokba, akár humorosan megfogva egy-egy dolgot, amiről elsőre nem is gondolnánk, hogy vicces lehet. Tavaly az iskolaudvaron eljátszottuk a Rómeó és Júliát, ami azért is vicces, mert csak lányok járnak az osztályomba. Vagy például elrappeltük Janus Pannonius Pannónia dicsérete című epigrammáját. Rengeteg lehetőség van arra, hogy felélesszük a tananyagot.
Milyen volt utóbbiak fogadtatása?
Ez a kettő pazarul sikerült, nyilván ezért is példálózom ezekkel. De volt, ami nem sikerült annyira, például Az ember tragédiájával meggyűlt most a bajom. Itt annyira jó maga a mű, hogy egy remek színdarabot lehetne belőle csinálni, de nem úgy vezettem fel az egészet, ahogy kellett volna. Viszont most már tudom, mit kellene másképp csinálni, ezért újra nekifutok majd.
Az oktatási rendszer másik nagy kritikája, hogy túlságosan elméletközpontú, keveset ad a gyakorlatra.
Elmélet nélkül nincs gyakorlat, ugyanis a gyerekek fejében kialakul egy kép, amit aztán csak úgy tudnak hitelesen, őszintén kifejezni és megérteni, ha tudják, miről beszélnek, ha tisztában vannak a fogalmakkal. Ezért nagyon fontos az elmélet, de ha ez nem egészül ki olyan gyakorlattal, amiről már van fogalma a gyereknek, akkor teljesen felesleges az egész. Az elméletre én úgy tekintek, mint a könyvolvasásra: akkor jó, ha eljuttat valahonnan valahova. De én is tapasztalom, hogy van, amikor a diákok unnak egy tananyagot – általában ez akkor van, ha én is unom.
Összefügg?
Nagyon is. Elég sok minden van a tananyagban, amivel én sem értek egyet, és szerencsére nem sokszor, de előfordult már, hogy úgy mentem be órára, hogy én ezt nem akarom megtanítani, nem akarok közösen gondolkodni a gyerekekkel. Így meg nincs igazán értelme. A kevesebb tananyag mélyebb megértését helyezném előtérbe – személyre, osztályra, közösségre szabva. A hetedik, nyolcadik, kilencedik órák feleslegességéről tanulmányt lehetne írni, illusztrálva a diákok világfájdalmas arcával. Több olyan tudást lehetne előtérbe helyezni, ami a jelenlegi világunkról szól, arról, ami körülöttünk zajlik. Ez csupán töredéke a jelen rendszer problémáinak, de azt kívánom, legyen olyan hely, ahol az oktatás minden szereplője bátran elmondhatja a véleményét úgy, hogy azt figyelembe is veszik.
Észreveszik a diákok, mikor épp nem akar megtanítani valamit?
Előfordul, hogy megkérdezik, van-e valami baj, és ennek nagyon örülök. Nem feltétlenül magam miatt, hanem azért, mert ha nem kérdeznének, akkor alapból nem érdekelné őket az egész. Nagyon szeretném, ha sokkal több kérdező diák lenne, viszont ehhez cserébe az kell, hogy én mint tanár figyeljek rájuk. És ez nem módszer vagy tananyag kérdése.
Azt látjuk, hogy mi nem működik, a kérdés az, miként lehetne javítani rajta.
Minden a felnőtteknél kezdődik, mert nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mi vagyunk a példák a gyerekek számára. A gyerek pedig egy olyan különleges teremtmény, hogy a legkisebb gesztusra is ráérez. Szóval az egymás közti kommunikációval kezdeném, és itt nem arra gondolok, hogy azzal van a baj, mit mondunk, hanem azzal, ahogy mondjuk.
Te okos, te ügyes, te szép, te meg buta vagy. Erre a felszínes címkézésre hajlamosak vagyunk, mintha minden pillanatban azonnal kategorizálni akarnánk – embereket, helyzeteket, diákokat, miközben a legtöbbször ezeket nem is gondoljuk komolyan. Ahhoz viszont, hogy teljesen őszinték legyünk a másikkal, bátorság kell.
Elő kell, hogy bújjon mindenkiből a szamuráj?
Akár, igen.
Amiatt kérdezem, mert a szamurájkultúráról és a bátorság kérdéséről tartott előadást a 2017-es TEDxBenedekHegyen és 2018-ban a TEDxDanubián. Ennyire fontos a bátorság?
A szamurájok arra trenírozták magukat, hogy amikor halálközeli állapotba jutnak, akkor hét lélegzetvételen belül cselekedniük kell. Nekünk szerencsére nem kell lépten-nyomon halálközeli élményektől tartani, de a „harctér” számunkra is adott itt, a huszonegyedik században is, amikor nagyon kevés idő van arra, hogy cselekedjünk, hogy meg merjünk hozni egy döntést, és ezekben az esetekben tényleg azon múlik minden, hogy elég bátrak vagyunk-e.
A bátorság annyira a szívügye, hogy Bátrak, akik mernek címmel egy interjúkötete is megjelent a témában. Miért pont egy interjúkötetben akarta feltárni a témát?
Mert szeretek emberekkel beszélgetni. Nem sokkal a könyv ötletének megfoganása előtt láttam a Vígszínházban a Pál utcai fiúkat, és lenyűgözött Nemecsek Ernő bátorsága. Persze nem akkor találkoztam először a történettel, de az ott és akkor nagyon megfogott, nem kis részben Vecsei H. Miklós játéka miatt. Később ő volt az első, akit felkerestem ehhez a kötethez, és az első, akivel el is tudtam készíteni az interjút. Őt követték Balla Eszter, Grecsó Krisztán, Kiss Gergely és a többiek, de nem véletlenül lett az első fejezet Vecseié. A cím már nem adta magát annyira, de végül csak sikerült belebotlanom. Konkrétan egy videóba, amiben Latinovits Zoltán szavalta el Ady Endrétől A Tűz csiholója című verset. Olyan kisugárzása volt az egésznek, hogy tudtam, nem kell tovább címet keresgélni, mert ennél jobb úgysem lesz.
Hogy jött a képbe a TEDx?
Az elején inkább az egóm hajtott, meg az önkifejezés, hogy na, az én témámat aztán mindenkinek hallania kell. Aztán ahogy haladtunk előre a próbákkal, átértékelődött a motivációm, miközben én magam is egyre jobban megismertem a témámat, és a végére már teljesen másként néztem erre az egészre, mint akkor, mikor belevágtam.
Színpad, rengeteg ember a nézőtéren és egy előadó. Gondolhatnánk, hogy innen már csak egy ugrásra vannak azok a motivációs trénerek, akik több tízezer forintért árulják a jegyeket az előadásaikra, ahol azt hangoztatják, megoldják az életed összes problémáját.
Én is jártam ilyenekre régebben, és az elején tényleg leesett az állam, hogy ezt én is szívesen csinálnám, megmondanám a tutit.
Csak aztán jöttek a pofonok. Például mikor megpróbáltam egy ilyen szöveget lenyomni egy osztályban, vagy mikor edzőként egy-egy focimeccs előtt motivációs beszédeket tartottam. Visszagondolva ezek nagyon viccesek és teljesen feleslegesek voltak.
Bennem is csak később csapódott le, hogy az nem is én voltam, de annyira felpiszkálta az egómat, hogy mégis csináltam. Magam miatt, nem a közösségért, csak az volt a lényeg, hogy én legyek előtérben, és mindenben értsenek velem egyet. Nem nyitottam a fiatalok felé, csak rájuk akartam tukmálni egy olyan dolgot, amivel ma már én sem tudok azonosulni. Sok ilyen előadáson voltam, vittem a kis jegyzetfüzetemet, mosolyogtam emberekre, megöleltem őket, amikor meg kellett. Nincs ezzel bajom egyébként, a kisfiamat is bármikor szívesen megölelem, de már nem adott olyat az a közeg, amit beleláttam az elején, annak ellenére, hogy az önképzés fontosságában megerősített. Egyszer egy neves amerikai előadó egyik előadásának a felénél felálltam és hazamentem, azóta nem voltam hasonlón.
Mi történt?
Nem egy konkrét dolog miatt, inkább akkorra telítődtem teljesen azokkal a kétségekkel, amik addig gyűltek. A legnagyobb gondom személy szerint azzal volt, hogy a sikert teljesen a pénzzel azonosították. Nyilván fontos, hogy milyen a viszonyunk a pénzhez, szükség van rá, de egyszerűen besokalltam attól, hogy csak ez van a középpontban.
Beszélj bátran címmel ön is a TED-hez hasonló konferenciát szervez Szanyban, a szülőfalujában. A TED-del ellentétben viszont a korhatárt 14-19 éves kor között húzták meg. Miért?
Erre most hirtelen nem is tudok mit válaszolni, egyszerűen annyira adta magát. Velük vagyok egy térben, velük foglalkozom a legtöbbet már csak a munkámból adódóan is, és teljesen egyértelmű volt, hogy ha egyszer csinálok egy ilyet, akkor azt fiatalokkal fogom és nem felnőttekkel.
Erre a korosztályra jellemző, hogy nem szívesen nyílik meg és beszél a problémáiról – nemhogy ismeretleneknek, még ismerősöknek sem. Mivel tudta őket meggyőzni?
Ez a korosztály tényleg hiperérzékeny, de ez nem baj, mert ez együtt jár azzal, hogy a világra is érzékenyek. Azt kellett közvetíteni nekik, hogy ez egy lehetőség arra, hogy megmutassák önmagukat. Mert amúgy érdemes belegondolni abba, vajon egy gyerekre egy nap hányan kíváncsiak, hány embert érdekel, hogy mi van velük. És most nem az olyan sablonkérdésekre gondolok, hogy mi volt az iskolában, hanem hogy őszintén tényleg hányan figyelnek rájuk. Mert ha tényleg figyelünk rájuk és a mondandójukra, és elcsípünk belőle egy gondolatot, amire aztán később rákérdezhetünk, akkor ezzel elindulhat a bizalom, mert érzékelni fogják, hogy téged tényleg érdekel az, amit megosztanak veled.
A jó témaválasztás ebben kulcs lehet. Volt olyan téma, amire azt mondta, hogy ez ide kevés?
Nem volt még olyan, hogy valakinek nemet mondtam. Akik jelentkeztek és előadnak, nekik mind roppant értékes a témájuk, és valamilyen szinten össze is kapcsolódnak. Nem akarom lelőni előre a poént, de lesz például egy olyan előadó, akinek korábban előítéletei voltak más nemzetek képviselőivel szemben, aztán mikor új szituációkban találta magát, teljesen megváltozott a hozzáállása. Vagy lesz olyan, akit folyamatosan migránsoztak az iskolában, de egy ilyen bizonytalan életszakaszban is tudott célokat állítani maga elé. És olyan is, akinek egy betegség nehezíti a mindennapjait olyan módon, amiről egy kívülálló nem is gondolná, hogy tényleg probléma.
Azt várja ettől a konferenciától, hogy a gyerekek tanítsák egymást és a felnőtteket is?
Próbálkozom ilyennel az iskolában is, és ebben óriási erő van. Még elég kiforratlan a dolog, de én őszintén hiszek abban, hogy ez a jövő, meg már egy kicsit a jelen is. Mert hogy lehet a legjobban önállóvá tenni egy gyereket? Ha felelősséget adunk neki. És igen, van, akit lehúz és megbénít a felelősség, de szerintem ez személyre szabott dolog, mindenki találhat egy olyan témát, amelyben kiteljesedhet.
