A világ legismertebb országúti kerékpárversenye már 1903 óta bilincseli le a nézőket, az utóbbi évtizedekben pedig tömegeket ültet a tévéképernyők elé, így azt hihetnénk, hogy mind jól ismerjük annak működését: a festői szépségű falvak és városkák közt minden izmukat megfeszítve versengő kerékpárosokat – a kapitányokat, a hegyimenőket, az időfutammenőket, a sprintereket és a segítőket –, a kísérő kocsikat, valamint a különböző színű trikókat, de mindezek csak a modern Tourok során alakultak ki.
A doppingbotrányok egész sorát hozó verseny eleinte sokkal embert próbálóbb és nyersebb volt annál, mint ahogan azt ma látjuk, hiszen az eredetileg mindössze egy magazin, a L’Auto eladási számainak növelésére létrehozott Tour atyja, a párizsi kerékpárstadionok egyikét vezető Henri Desgrange úgy érezte, azt minél keményebbé kell tennie, hogy kiderüljön, ki az ország, majd a világ legjobb kerékpárosa.
Desgrange-nak szilárd elképzelése volt az ideális versenyről: arról álmodozott, hogy azt egyik évben csak egyetlen kerékpáros fejezi majd be, és az első pillanattól kezdve mereven elutasította a nehéz terepen való tekerést megkönnyítő váltók, illetve a segítők használatát.
A szabályokat szigorúan be is tartották: ennek kitűnő bizonyítéka az 1913-ban győzelemért küzdő Eugène Christophe, akinek biciklijén egy szakasz kellős közepén tört ketté az első villa. A férfinak tíz kilométert kellett sétálnia a legközelebbi kovácsműhelyig, ahol sikerült helyrehozni a hibát. A kényszermegálló mindemellett jó okot adott arra is, hogy a gumiabroncsokat felpumpálja, ezt azonban nem ő, hanem egy falubeli kisfiú tette meg helyette. Tíz perc büntetést kapott érte, amit később aztán háromra csökkentettek.
A szigorú szabályok és a segítségadás lehetőségének teljes hiánya miatt a sokszor macskaköves, vagy épp földúton futó szakaszok jóval nehezebbek voltak tehát, így a kerékpárosok minden lehetőséget kihasználtak arra, hogy gyorsabbak legyenek: sokan drogokhoz, így például kokainhoz nyúltak, sőt, a szervezőktől várták el, hogy lássák el őket különböző anyagokkal.
Desgrange épp ezért 1930-ban egy kis szabálykönyvet is kiadott, melyben feketén-fehéren leírta: a szükséges drogokat mindenki saját maga szerezze be – írja a Messy Nessy Chic. A cigaretta- és az alkoholfogyasztás is jókora méreteket öltött: fotók ezrei keringenek arról, hogy a kerékpárosok útközben küzdenek meg egy palack fáradtságűző vörösborral, állnak meg egy falusi kocsmánál, vagy épp tüzet adnak a társuknak.
1966-ban aztán betiltották a Touron a különböző teljesítményfokozók használatát, ez azonban nem szabott gátat azok további fogyasztásának: a versenyt egymás után hétszer megnyerő Lance Armstrong (1999-2005) győzelmeit 2012-ben épp ezért vették el, azóta pedig az ugyanezekben az években dobogóra állt kerékpárosok közül egyedül az 1999-es bronzérmes Fernando Escartín eredményét nem törölték.
A hőskor biciklisei azonban nem csak különböző anyagokkal csaltak, hanem néha nemes egyszerűséggel lerövidítették a szakaszokat: 1904-ben az utolsó szakasz után célba ért 27 versenyző közül tizenkettőt zártak ki, miután rájöttek:
Igen kis esélyük volt a lebukásra, hiszen ellenőrzőpontokból jóval kevesebb volt a mainál, és a nehezebben megközelíthető helyeken még nézők sem álltak az út szélén, de a tucatnyi férfinak egyszerűen nem volt szerencséje.
A csalás a lakott területeken sem volt ismeretlen, de ott már nem a győzelemért küzdők, hanem a szurkolók vették át a stafétát:
Felröppentek emellett történetek a motorkerékpárok hátuljába kapaszkodó, egymást megmérgezni próbáló, vagy épp társaik gumiját kiszúró riválisokról is, így Desgrange megfogadta: nem indít több Tourt.
A szavát persze nem tartotta be, így a versenyt idén már százhatodszorra rendezték meg, 21 etapja során pedig a biciklisek 3480 kilométert tettek meg – ezer kilométerrel többet, mint az első évben.