Kultúra

Évszázadokon át nem létezett festészet porrá őrölt múmiák nélkül

A tömegével Európába került múmiák jó részét előbb közönség előtt kibontották, majd gyógyszeralapanyaggá váltak, voltak azonban olyan maradványok is, melyek aztán az európai festészet fontos alapanyagává lényegültek át.

Egyiptom régóta izgatja az európaiak fantáziáját, hiszen a XX. századi nagy felfedezések – így Tutanhamon sírjának 1922-es feltárása – előtt már hosszú évszázadokkal megkezdődött az ország műkincseinek és múmiáinak Európába szállítása.

Nézze meg a világ egyik legfontosabb régészeti felfedezésének képeit – színesben!
Kilencvenöt évvel ezelőtt Howard Carter megtalálta a leghíresebb fáraó, Tutanhamon síremlékét. Fotók.

Múmia alatt ugyanolyan bebalzsamozott holttestekre kell gondolnunk, mint amilyenek ma a világ legnagyobb múzeumainak féltett, ellenőrzött körülmények közt tartott kincsei.

A magát fejlettnek tartó Európa korábban persze egészen másként viszonyult hozzájuk: a XII.században indult múmiaimport a XIX. században, az angol gyarmatbirodalom által generált Egyiptom-mániának köszönhetően elképesztő méretűvé dagadt: a testeket a vastag tárcával érkezők kedvéért a nagyobb városokban gyűjtötték össze, ahol alig néhány fillérért meg is váltak tőlük.

Múmiaárus Egyiptomban, 1875 körül. Fotó: Félix Bonfils / Wikimedia Commons

Az egyiptomiak egy rétege tapasztalt sírrablóvá vált tehát, de a változás a szigetországban, illetve Nyugat-Európában is új foglalkozást hozott létre: a közönség előtt dolgozó múmiabontóét.

Európában hosszú időn át örömmel bontottak ki múmiákat, sőt, jó részüket meg is ették
Mindezt a kíváncsiság és egy egyszerű félrefordítás miatt.

A kicsomagolt testek persze nem váltak haszontalanná, sőt, a legkisebb részüket is hasznosítani tudták, hiszen azokat a gyógyszerkészítők évszázadokon át porították, majd használták fel a sokszor még nagyobb károkat okozó főzeteikben és gyógyszereikben, melyeket sokszor uralkodók is fogyasztottak.

A maradványoknak volt azonban egy jóval kevésbé ismert felhasználási módja is, hiszen a múmiapor adta az egyiptomi barna, múmiabarna, vagy épp Caput Mortuum néven ismert festékanyag lényegét.

Fotó: Internet Archive Book Images

A XVI. században megjelent árnyalatot egészen a huszadik század hajnaláig változatlan formában gyártották, közel négyszáz éves pályája során pedig számtalan világhírű alkotó dolgozott vele – természetesen anélkül, hogy szélesebb körben kiderült volna, mivel festenek épp a vászonra.

A finom árnyékolásra, részletek fátyolossá tételére, valamint kissé morbid módon bőrtónusok minél élethűbb utánzására ideális festék persze nem volt hibátlan, hiszen a felvitt rétegek hoszú idő után hajlamosak voltak a repedezésre, igen változó minőségben készültek, ammónia- és zsírtartalma miatt pedig a szomszédos ecsetvonások színét is megváltoztatták.

Martin Drolling a legenda szerint ennél is messzebbre ment, hiszen ő a Párizs közelében álló Saint-Denis székesegyház uralkodósírjaiból szerzett maradványokat használta fel a képeihez, köztük az 1810-ben született Konyhabelsőhöz. Fotó: Wikimedia Commons

Mindezek a hátrányok persze egyáltalán nem tartották vissza az alkotókat attól, hogy újra és újra megvásárolják a saját korukban utánozhatatlanul jónak számító múmiabarnát, sőt, az nem csak az 1848-ban született angol művészcsoport, a preraffaeliták kedvenc színeinek egyikévé váljon, de világhírű festményeken is feltűnjön, köztük az Eugène Delacroix munkájaként született – a közvélekedéssel ellentétben nem az 1789-es, hanem az 1830-as júliusi forradalom ihlette – A Szabadság vezeti a népet című kompozíción, ami barnás árnyalatait jórészt ennek köszönheti:

Fotó: Wikimedia Commons

A festék gyártásához tartozó recept napvilágra kerülésekor, a XIX. század második felében a legtöbb gyártó óriási visszaesésekkel számolt az eladások terén, a második világháború éveire pedig jó eséllyel már az utolsó brit festékgyár is eltüntette a kínálatából a múmiabarnát.

A színt hosszú időn át használó alkotók egyike, a számos brit templom és középület üvegablakait készítő, de festőként is a XIX. század utolsó harmadának egyik legfontosabb brit művészeként emlegetett Sir Edward Burne-Jones (1833-1898) a részletek napvilágra kerülésekor unokaöccse – a később a Dzsungel könyve szerzőjeként világhírűvé vált Rudyard Kiplingleírása szerint megragadta a stúdiójában tárolt festékeshengert, majd kijelentette: épp az imént tudta meg, hogy azt halott fáraókból készítették, így azonnal el kell ásniuk.

Így is tettek: a maradványokat tartalmazó festéket a legtöbbször egyiptomi szabadkőművességként emlegetett, de csak a XVIII. században született Memphis-Misraïm Rítus szabályai szerint temették el.

A szín, illetve annak neve az évezredes egyiptomi sírok erre a célra való kirablásának befejezése után sem tűnt el a világból, sőt, ma is megvásárolhatjuk, bár az árnyalat eléréséhez kaolin, kvarc, hematit és a már az ősember által is ismert goethit keverékét használják.

Edward Burne-Jones: Arthur végső álma Avalonban, 1881-1898. Fotó: Wikimedia Commons

A rendelkezésre álló források szerint a legtovább a brit művészeket hosszú időn át ellátó londoni Roberson’s készítette azt eredeti formájában. Az eladások a harmincas években már közelítettek a nullához, a háború után azonban talán még gyártottak némi festéket a rendelkezésre álló alapanyagokból. 1964-ben a cég egyik vezetője végül kijelentette, hogy kifogytak a tartalékokból, hozzátéve, hogy talán van még néhány végtagjuk itt-ott elszórva, azok azonban korántsem elegendőek egy újabb adag festékhez.

A legutolsó teljes múmiánkat már évekkel ezelőtt eladtuk, azt hiszem, három fontért. Talán nem kellett volna. Biztos vagyok benne, hogy nem tudunk már többet szerezni.

– fejezte be a gondolatmenetét, melyet többek közt Philip McCouat The Life And Death of Mummy Brown című tanulmánya is megörökített az utókornak.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik