Az 1664. augusztus 1-jén a császári csapatok győzelmével lezajlott szentgotthárdi csata a megelőző évek kudarcai után azzal a reménnyel kecsegtette a sokat szenvedett magyar rendeket, hogy küszöbön áll a törökök kiűzése az országból. Nagyobbat nem is csalódhattak volna.
A keresztény hadak fővezére, Montecuccoli részben megfelelő eszközök, részben akarat hiányában nem üldözte és nem próbálta teljesen szétverni Köprülü Ahmed nagyvezír seregét, a háttérben pedig már előrehaladott tárgyalások folytak a császári udvar és a Porta között a békekötésről.
A vesztes győzött
A 355 éve, 1664. augusztus 10-én megkötött vasvári béke győzelemmel ért fel a csatatéren vesztes török fél számára. Török kézen maradtak az előző években elfoglalt partiumi erősségek, illetve többek közt Várad és Érsekújvár is. I. Lipót császár és király ráadásul elismerte Apafi Mihály erdélyi fejedelemségét, sőt a későbbi szabad erdélyi uralkodóválasztást is, ezzel az ország újraegyesítésének reménye is szertefoszlott. Cserébe szinte csak Szabolcs és Szatmár vármegyék visszatérését lehetett volna ünnepelni.
Már a kortársak között is elterjedt, és azóta is tartja magát az összeesküvés-elmélet, hogy az udvar direkt az állandóan lázadozó, elégedetlenkedő magyarok kivéreztetésére játszva nem is tűzte ki célul az ország felszabadítását.
Fontosabb céljaik voltak
A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. A bécsi udvarból nézve Magyarország ekkoriban mellékhadszíntérnek számított, ugyanis Európát ezekben az években XIV. Lajos és az újjáéledő Bourbon Francia Királyság hatalmi törekvései foglalkoztatták elsősorban.
Az osztrák vezetésben is volt egy szárny, amely a török kérdés erővel történő, gyors rendezése mellett állt ki, a többség azonban a diplomáciai, gazdasági helyzetet, illetve a francia hadszíntér eseményeit figyelembe véve a szinte bármilyen, de lehetőleg tartós béke megkötése mellett döntött.
Végül azonban I. Lipót sem érte el a békével azt, amit remélt. A megalázó feltételekkel megkötött egyezmény európai szövetségesei felé is a Habsburgok gyengeségét mutatta, a császár egészen szeptember végéig nem is hozta tudomásukra, hogy megállapodott a törökökkel. Sok magyar főúr számára pedig ez volt az utolsó csepp a pohárban; feltehetően már ekkor megkezdődött a Wesselényi-összeesküvés szervezése.
