A pestis több ezer éve létező betegség, és a nagy járványokon kívül is folyamatosan fertőz és öl meg embereket: néhány hete járta be a hír a világsajtót, hogy Mongóliában egy mormota nyers veséjének elfogyasztása után halt meg pestisben két ember. De az egészségügyi szakemberek áldozatos munkája és a fejlett gyógyszerek ellenére minden évben jelentenek néhány száz, rosszabb esetben néhány ezer fertőzést világszerte; a betegség teljes kiirtása lehetetlen feladatnak tűnik.
Nincs lehetetlen
A Szovjetunió azonban nem olyan hely volt, ahol ismerték a „lehetetlen” fogalmát. Az 1930-as évektől a szovjet hatóságok nagyszabású hadjáratot hirdettek a pestisbaktérium elpusztítására: a munka hosszú éveken keresztül, több tízezer ember munkájával zajlott. A program része volt annak a még nagyobb szabású elképzelésnek, amely teljesen igyekezett átalakítani Belső-Ázsia és az Észak-Kaukázus természeti viszonyait, és e területeken virágzó mezőgazdaságot, dübörgő ipart és persze sokmilliós nagyvárosokat próbált létrehozni.
A pestisbaktériumok évezredek óta éldegélnek e területen különböző rágcsálók szervezetében, a szovjetek tehát úgy döntöttek, mivel a baktériumokat közvetlenül nem tudják elpusztítani, megszüntetik élőhelyüket, azaz végeznek a rágcsálókkal, illetve a fertőzést az emberekre átjuttató bolhákkal.
Az akcióterv végrehajtása az országszerte még a cári időkben felállított pestisellenes központok felduzzasztásával létrehozott hálózat feladata lett. Az ezekben dolgozó tudósok és orvosok utasítására különféle mérgekkel összekevert sok ezer tonnányi gabonát juttattak el az állatok lakhelyeire, munkások tízezrei járták a vidéket, hogy zsákjaikból kanállal öntögessék a mérgezett élelmet az ürgék, mormoták, pockok stb. üregeibe.
Papíron győztek
A következő fázisban aztán ásókkal temették be az üregeket, majd biztos, ami biztos, a célba vett területek növényzetét fel is gyújtották, hogy az esetleges túlélők ne találjanak maguknak élelmet. Ez így ment éveken át, költségeket, időt nem kímélve. A második világháború utáni években aztán a feleslegessé vált repülőgépek és harci járművek permeteztek DDT rovarirtó mérget négyzetkilométerek százaira.
1960-ban a szovjetek büszkén jelentették a WHO-nak, hogy 1928 óta az országban egyetlen pestises esetről sem tudnak. Papíron így is volt, hiszen aki mást állított volna, az nyilvánvalóan imperialista ügynök és felforgató.
A teljes csődnél is rosszabb
Természetesen minden erőfeszítés ellenére mind a rágcsálók, mind a bolhák, mind a baktériumok közül elegen élték túl a megmérgezett és felperzselt föld taktikájára épülő támadásokat – szerencsére, hiszen a rágcsálók teljes kipusztítása még szovjet mértékkel is komoly ökológiai katasztrófát okozott volna a vidéken. Az 1960-as évektől aztán leállt az irtási kampány, és a hálózat átállt a megelőzésre, csak a fertőzött állatok elszaporodása esetén nyúltak keményebb eszközökhöz.
Pestises betegek így is, úgy is voltak, egy a Szovjetunió összeomlása után készült kutatás 1939 és 1989 között a betegség legalább 15 nagyobb kitörését is azonosította a korabeli iratok alapján. A járványokat egyébként súlyosbította, hogy az eseteket általában nem merték jelenteni, így hatékony ellenintézkedések hiányában könnyebben terjedhetett a pestis.
