Ugyan Konstantinápoly még keresztény kézen volt, az oszmán-törökök már a XIV. század közepén, megvetették a lábukat az európai kontinensen. A terjeszkedés következő célpontjai a különböző szerb és bolgár fejedelemségek voltak.
A törökök számára kecsegtető lehetőséget teremtett, hogy a kis államocskák egymással, illetve a Magyar Királysággal is rendszeres háborúkat vívtak, így a szultán a belviszályokba „segítségnyújtás” címén beavatkozva tudta befolyását egyre inkább kiterjeszteni.
Ugyan Lázár szerb fejedelem 1386-ban még győzelmet aratott a török hadak felett, három évvel később I. Murád szultán újra észak felé indult seregeivel. Az ellentéteket félretéve Lázár oldalán vonult csatába Vuk Brankovics, a nagyjából a mai Koszovó területén fekvő fejedelemség ura, illetve I. Tvrtko bosnyák király, de többek között havasalföldi, itáliai és magyar katonák is.
Hatalmas mészárlás
A keresztény sereg török források szerint mintegy félmillió, a valóságban feltehetőleg nagyjából 20 ezer főt számlált, a szultán és két fia, Bajazid és Jakub közel 40 ezer főnek parancsolt, ám ezek nagyobb része könnyűlovas lehetett.
A mai Priština közelében fekvő Rigómezőn 1389. június 15-én lezajlott csata menetéről csak néhány, ellentmondásos és zavaros forrás tudósít. A keresztény nehézlovasság első rohama ugyan sikeres volt, a törökök azonban Bajazid vezérletével ellenálltak. Aztán bekövetkezett a katasztrófa.
Az biztos, hogy Brankovics hadai egyszer csak menekülőre fogták, de nem tudjuk, a fejedelem elárulta-e Lázárt, vagy már vesztett helyzetben igyekezett menteni a menthetőt. Mindenesetre a keresztény sereg színe-javát Lázárral egyetemben bekerítették és lemészárolták.
Helyben megölette testvérét
A csata – a mohácsihoz hasonlóan – önmagában nem volt döntő, de annyira meggyengítette a szerb elitet, hogy az új fejedelem, Lázárevics István már szövetséget kényszerült kötni a törökkel.
Az oszmán előrenyomulást ugyan egy időre visszafogta Timur Lenk kis-ázsiai térhódítása, de 1459-ben aztán végleg megszűnt az önálló szerb államiság. Rigómező 1448-ban egy újabb keresztény vereség színhelye lett, ezúttal Hunyadi János vezette a vesztes hadakat. A területet a későbbi szerb államok szinte szent helyként kezelték, ez is hozzájárult a Koszovó függetlenségével kapcsolatos ellentétek elmérgesedéséhez.
