Nemzedékének legnagyobb költője távozott ma reggel az élő klasszikusok sorából, hogy majdan elfoglalja helyét a halott klasszikusok között. Térey János jó társaságba kerül: a magyar irodalom élvonalában foglal helyet a német-európai kultúrán iskolázott, páratlan nyelvi bőség és XXI. századi tömeglélek-rajz mestereként.
Ízig-vérig a saját korának ihletett és értő költője volt, aki verses regényeiben olyan világot írt le, amely az isteni szellem paradicsomából mára az aranykor ipari agglomerációja lett. Igen, mi itt élünk és verselünk, üzeni Térey, ebben a hajdan gyönyörű gyárban, amelynek száraz tűzivíz-vezetékeiben jobbára már csak a romlás pszichedelikus virágai nyílnak. Ez a világ, barátaim, egy katasztrófasújtotta terület, ahonnan menteni sincsen kiket, mert az ember elvesztette azt, aki volt: éppen önmagát. Az embernek istenei sincsenek már, akiktől segítséget remélhetne. Az istenek menedzserek lettek, és a fejünkre szartak. Akik a mítikus hősök helyébe léptek, igazából kiégett, cinikus, üresfejű senkik, a fogyasztói kapitalizmus magas társadalmi státuszú zombijai, akiknek a szellemi horizontja a luxusgolfpályák széléig ér, vagy legfeljebb a parkolóig, ahol luxusautóik várakoznak a mennybemenetel nevű bulira. Igaz, Térey fagyos világában a mennybemenetel is csak turistaút lehet, s annak is fapados.
Az előbb nem véletlenül használtam ezt a szót: fagyos. Hiszen ennek a költészetnek a ragyogását nem a tűz adja, hanem éppen ellenkezőleg: a jég. Olyan dermesztően csillognak Térey tűpontos sorai, mint a jégkristályok. Élesek, szúrnak, hidegen világítanak. Nem is jégkristályok, jégrepeszek inkább. Ez az oka annak, hogy mostanában oly nagy meglepetéssel olvastam Térey visszaemlékezéseit a debreceni gyermekkorára, családjára, szüleire és arra a régi világra, amely a szeme láttára tűnt el a cívisvárosból. Furcsa melegség áradt ezekből az írásokból, olyan mély, már-már szentimentális érzékenység, ami Térey acélkristályos szerkezetű verseit sosem jellemezte.
S idén, amikor az egyik visszaemlékezését olvastam, még az is átfutott a fejemen: nem túl korai ez? Nem kellene ezzel a memoárral még harminc évet várni? Hiszen van még időd, te fiatal mester, korai még azt a régi-új világot elsiratni.
De úgy látszik, a szíve másképp rendelkezett. Úgy látszik, neki tényleg sietnie kellett. Úgy látszik, ezen a télen végérvényesen és végleg elmarad a nyár.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
