A Muhammad Aliról szóló cikkekkel, könyvekkel és filmekkel már tele a padlás, nagyon nem lehet újat mondani a 20. század egyik legnagyobb sportikonjáról, minden idők legjobb (nehézsúlyú) ökölvívójáról. Az HBO a What’s my name: Muhammad Ali című dokumentumfilmmel azonban megpróbálta a lehetetlent: közelebb hozni hozzánk a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek Amerikájának kultikus figuráját. A közel háromórás, soha nem látott felvételeket is bemutató alkotás által
És a dolog működik, Ali a sportvilág talán első igazi showmanje nem hagyja cserben a nézőt, miközben a bohóckodása mellett rengeteg mindent megtudunk az emberről, magáról. Hangosan hirdeti, hogy nem fél senkitől és semmitől, de idővel bevallja, hogy az első pár bekapott pofonig azért minden meccse előtt ideges volt – aztán, hogy megint átlendüljünk a ló túlsó oldalára, azonnal hozzáteszi, hogy az ütések rendesen felhúzzák.
Ez az Ali életére jellemző kettősség a filmben is végig érezhető. Az egyik oldalról a közvélemény szemében egy hangos, magát sztároló, nagyképű, kotnyeles srác képe, a másik oldalról viszont a politikával, a világgal és saját magával harcoló ember áll.
Miután aranyérmet nyertem a római olimpián, hazamentem a szülővárosomba, és betértem enni egy étterembe. A pultos azt mondta, „Niggereket nem szolgálunk ki”. Mondtam neki, hogy három napig bunyóztam az országomért, az édesapám pedig ott volt a világháborúban, szóval én most szépen leülök, és enni fogok
– meséli Ali a filmben.
Ez áttörést hoz az életében, ettől a pillanattól kezdve látja tisztán, hogy az amerikai társadalom nagyon komoly gonddal küzd, és kifejezett felelősséget érez, hogy felszólaljon a rasszizmus és az egyenlőtlenségek ellen.
Mert meg lehet törni
Ali számára a kifelé közvetített önbizalma hamar, már egészen a profi pályafutása legelején óriási ismertséget hozott. Tett is ezért, az újságíróknak mindig dobott egy-egy olyan mondatot, amely címlapsztorit szolgáltatott. Egyetemes sztárrá vált, ami újabb lapáttal tett a tűzre, az 1964-ig Cassius Clay néven futó Muhammad Ali pályafutása végéig tényleg nem maradt csendben: mindenről volt véleménye, mindenkinek odaszúrt, mindenhol az ő szavaival adták el a lapokat. Amikor a legendás Angelo Dundee átvette a stábját, elvitte Kubába edzőtáborozni. A helyiek csak Big mouth-nak hívták, mivel általában hosszú perceken keresztül beszélt spanyolul úgy, hogy annak nem volt se eleje, se közepe, se vége.
A dokumentumfilm kiválóan egyensúlyoz Ali sportolói és politikai szerepe között: noha látunk néhány egészen egyedi felvételt a legnagyobb meccseiből, a hangsúly inkább Ali felkészülésén, illetve a mérkőzések visszhangjára kerül – természetesen Ali tolmácsolásában, így első kézből tudhatjuk meg, hogy mi is teszi a bajnokot bajnokká.
Ali a saját maga által felépített falakon belül sebezhetőnek mutatkozik, látható, hogy a fekete jogi mozgalmak közüli halálesetek – Malcolm X és Martin Luther King Jr. –, a muszlim vallása és a vietnami háború körül kitört hisztéria ha nem is látványosan, de mind-mind megtörik.
Megkérdeztem édesanyámat, hogy Jézus miért fehér, kékszemű, szőke férfi? És az utolsó vacsorán miért mindenki fehér? Az angyalok a festményeken miért fehérek, hol voltak a fekete angyalok? Erre ő azt mondta: „épp a konyhában voltak, hogy felszolgálják a mézet és a tejet”
– idéz fel egy régi sztorit Ali.
Ezek után nem csoda, hogy az FBI és akkori elnöke, J. Edgar Hoover szerint Ali és a fekete muszlimok veszélyt jelentettek az ország biztonságára, miközben az Egyesült Államok éppen Vietnamban háborúzott. A történet ismert, Alit nyilvánosan meghurcolták, mert megtagadta a szolgálatot: elvették tőle a világbajnoki övét és eltiltották.
Mi a nevem?
Vietnamért öt évet kapott végül Ali, aki mellett az akkori sajtó szerint „kilenc néger atléta, köztük Bill Russell, Lew Alcindor (Kareem-Abdul Jabbar) és Larry Brown” állt ki nyilvánosan. Végül 1967 és 1970 között nem bunyózhatott. Sokan eltemették, hiszen amíg ő csupán otthon edzett és egyre hangosabb szereplője lett a politikai életnek, addig Joe Frazier vagy George Foreman életük formájában bokszoltak.
Ali viszont vissza akart térni, és bizonyítani az őt „kiherélő” fehér bizottságiaknak. A legnagyobb problémát az jelentette számára, hogy komolyan vegye az ellenfelét. Joe Fraziert például egyenesen lenézte, játszott vele meneteken keresztül, ellenfele pedig köszönte szépen, egyértelmű pontozással megnyerte az évezred meccsét.
A filmben Ali elmondja, hogy soha többet nem fog ilyet csinálni, erre pár meccsel később – miután bosszút állt Frazieren és visszaszerezte a világbajnoki övét – kis túlzással leengedett kezekkel bunyózott az addig ismeretlen Ken Norton ellen. Ki is kapott.
És bár Nortont később kétszer is megverte, Ali képtelen volt felismerni, hogy mikor kell nemet mondania. Harmincon túl lelassult és megkopott a technikája is, de még úgy is rendre nyerte a meccseket. A tánc szép lassan elmaradt, csak erőlködés és küzdelem maradt helyette, és eközben Ali nem vette észre a saját halványulását. Először 36 évesen vonult vissza, de nem bírta otthon sokáig.
A film nem foglal állást, de meglehetősen beszédes képekkel illusztrálja, milyen állapotban van a legenda, amikor közel a 39-hez leveszi a már falra akasztott kesztyűjét és visszatér. Ali már lassan beszél, a kezét sem tudja úgy mozgatni, mint régen, de még megy előre. Fejjel a falnak.
Az egykor mindenkinek odamondó, a ringben, meccsközben üvöltöző Ali egészsége nagyon gyorsan romlott, az eredmény pedig ismert, több évtizeden keresztül harcolt a Parkinson-kórral, ami végül 2016-ban legyűrte őt.
Nagy erőssége a dokumentumfilmnek, hogy az utolsó menet utolsó pillanatáig Ali szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Egy szépen megrajzolt egyenesen eljutunk a legyőzhetetlennek hitt, a saját halhatatlanságáról meggyőződéssel beszélő Alitól a betegsége miatt láthatóan meggyötört, lelassult öreg emberig.
Sem Amerika, sem Muhammad Ali nem tett eleget annak érdekében, hogy ne így érjen véget ez a történet.
What’s my name: Muhammad Ali, 2019 HBO. 24.hu: 8/10
Kiemelt fotó: Kent Gavin/Keystone/Getty Images
