Mire kiérnek a tisztásra, Polónyi Géza már valamivel jobban van, lassan úrrá lesz rajta a párbaj keltette izgalom, az adrenalin elnyomja az okádhatnékot. Charliék elé megy, katonásan meghajtja magát: „Uraim…” Charlie és Várady főbólintással üdvözli egymást, a párbajsegéd hozza a bársonnyal bélelt dobozt, benne a két pisztoly. Az öreg orvos és a párbajsegédek fölélénkülnek, elfoglalják a helyüket, senki nem szól, egyfajta néma koreográfia szerint mozognak, lassan, méltóságteljesen, csak a madarak vijjognak. A párbajsegéd a szokásoknak megfelelően felszólítja a feleket, hogy vitájukat intézzék el békés úton.
Charlie tesz egy lépést Várady felé, arcán még a mosolygödröcske is felbukkan egy pillanatra, de Várady a fejét rázza, hajthatatlan. Tapintható lesz a feszültség a tisztáson, a párbaj immár meg fog történni, és vérre megy. Charlie fürgén ellenőrzi fegyverét, majd odaáll a kijelölt helyre, fölveszi a lövőállást. Várady komótosabb, hosszabban babrál a pisztollyal, lassúbb léptekkel megy a kijelölt helyére. Végre bólint, ő is készen áll. A párbajsegéd egy kézlendítéssel megadja a jelt, és elrikkantja magát: „Rajta!” Mindketten célzásra emelik fegyverüket. Idegőrlő, lelassult másodpercek, szinte megáll az idő. Egon, aki már több párbajnál segédkezett és maga is résztvevője volt egy tragikusan végződött esetnek, Az a megszállott idióta még simán lelövi, elpusztítja a karcsú, izmos testet, a csodálatos intellektust, a barátját. A sápadt őszi nap szűrt fénnyel borítja be a tisztást, de jól látszik minden fűszál, a közeli nádori villa, a vérerek Polónyi Géza szeme fehérjében. Charlie ujja mozdulatlan a ravaszon, amikor fény villan Várady pisztolyának torkolatában. A golyó elsüvít Charlie füle mellett, érzi az ütést, fájdalom hasít a fejébe, hirtelen nem is tudja, komoly-e a sérülés, de nem nyúl oda, ujja a ravaszon. Most rajta a sor. Várady lassan leereszti a karját, dacosan néz szembe Charlie-val. Nyugodtan, rezzenéstelenül várja a lövést. Charlie hosszan céloz, a tisztáson mindenki lélegzet-visszafojtva figyel. Charlie csodálkozva néz körül, az egyik párbajsegéd zavartan hümmög, az orvos lesüti a szemét. Polónyi Géza lép oda Charlie-hoz. „Szégyellje magát!” – „De miért? Az istenért… hát meg kellett volna ölnöm?”
Polónyi nem is válaszol, enyhén kacsázó járással megy Várady után. A párbajsegéd elcsomagolja a pisztolyokat, közben a kollégájának mondja, de úgy, hogy a körülötte állók is tisztán hallják: „Ezt a sértést Várady úr soha nem fogja elfelejteni.” Charlie-ból most feltör minden feszültség, minden elfojtott indulat. Megragadja a párbajsegéd kabátjának hajtókáját, az arcába ordítja: „Maga szerint le kellett volna lőnöm?! Mint egy kutyát?!” A rémült párbajsegéd próbálja lehámozni magáról a belé csimpaszkodó kezet, csak hebeg-habog. Mondják, hogy a fiatal Pulszky nem teljesen épeszű – gondolja magában, meg azt is, hogy a párbaj az párbaj, puffantsák le egymást az úrfik, ha már ilyen kora reggel felkelnek miattuk. Charlie hirtelen elengedi áldozatát, meghajtja a fejét, halkan elnézést kér. Egon belekarol, húzza a csónak felé, közben nyugtatja, halkan duruzsol neki, hogy most aztán irány haza, a dolog el van végezve, aludja ki magát, de Charlie-val nem lehet bírni, mindenáron vissza akar menni a Vörös Holdba, most képtelen lenne aludni. Az ég váratlanul elborul, szél cibálja a maradék elsárgult leveleket a fákról. Mindazonáltal megérkeznek az első látogatók a szigetre, dadák és nevelőnők gyermekeket terelgetnek, urak és kisasszonyok egészségügyi sétájukat végzik, mellettük fehér dresszbe öltözött atléták futnak, már kinyitott a hajóállomás melletti büfé, elindult a kishajó is a pesti oldalról – hétköznapi és barátságos lesz a sziget, elveszíti baljós, titokzatos jellegét. Miután Egon és Charlie beugrik mellé, eloldja a bójához kötött, vastag kötelet, és evezni kezd. Egon hallgat, elmerül a Tömő téren mind magasabbra emelkedő, monumentális neogót épületben, bámulja az Országgyűlés majdani új épületkolosszusát, amelyik már hosszú évek óta, körülményesen, de megállíthatatlanul nő a Duna fölé, már körvonalazódik a hatalmas, égre törő kupola is. Charlie felé fordul, megjegyzést akar fűzni az egyébként építkezési lázban égő főváros e legújabb, gigantikus vállalkozásához, de meglátja barátja arcán azt a különös révületet, ami már kamaszkorában is oly vonzóvá tette Charlie-t; ilyenkor nem látott és nem hallott, mint aki kilépett a testéből, és elkóborolt valahova, távoli vidékekre, más térbe, más időbe – így inkább hallgat. Csak az evezők csobbanása hallatszik, ahogy a révész egyhangúan, szabályos mozdulatokkal evez velük a part felé.
Pataki Éva: Féfiképmás
Athenaeum, 2019
