Az emberi történelem legnagyobb rejtélye: miért kellett 300 ezer év ahhoz, hogy feltaláljuk a vécét? – veti fel a könyvében. Mire jutott, miért ilyen lassú az emberi innováció?

Azért, mert az ember evolúciósan nem arra fejlődött ki, hogy feltaláljon dolgokat. Ez ugyanis rövid távon rossz stratégia: mindaz, ami ahhoz szükséges, hogy valamilyen új tudást fedezzünk fel, inkább rontott volna a túlélési esélyeinken a vadászó-gyűjtögető környezetben, amelyhez az evolúció során alkalmazkodtunk. A könyvem fejezeteiben egy-egy olyan lépést járok körbe, ami az innovációhoz szükséges: azt, hogy miért nem csináljuk ezeket ösztönösen, és hogy hogyan tanulhatnánk meg mégis jól csinálni.

Az első lépés például, hogy felismerjük, hogy valamit még nem tudunk. Ez nagyon egyszerűnek tűnik, de valójában – legalábbis a jelenlegi tudásunk szerint – az emberi agy nagyon jó abban, hogy elfedje az ismereteink hiányosságát. Ha állandóan azon gondolkodnánk, hogy mi mindennel nem vagyunk tisztában, végtelen tér nyílna meg előttünk, ez pedig lebénítana minket.

Ennél sokkal hatékonyabb módszer, ha megpróbáljuk minél pontosabban megtippelni, mi fog történni, aztán ezt összehasonlítjuk azzal, ami valójában történik, és idővel megpróbáljuk csökkenteni a kettő közötti távolságot. Jelenleg nagyjából így képzeljük az agyunk működését. Ha ezt a módszert használjuk, akkor olyan magyarázatokhoz jutunk, amik elég jók hozzá, hogy túléljünk, de ettől még nem feltétlenül kielégítő vagy jó magyarázatok.

Például arra elég hamar rájöttünk, hogy ha lelökünk egy poharat az asztalról, akkor az leesik, de arra nagyon sokáig nem volt válaszunk, hogy ez miért történik. Ha a pohár néha felfele esik, talán elgondolkodtunk volna rajta, hogy van itt valami, amit meg kéne értenünk, de mivel mindig lefelé esett, nem volt szükség rá, hogy megértsük, miért. Az első lépés tehát felismerni olyan dolgokat, amiket nem tudunk.

De ezenkívül is rengeteg kognitív akadály áll köztünk és a felfedezés között, ezek leküzdése pedig elsőre furcsának, sőt ostobaságnak érződhet. Ahhoz, hogy feltaláljunk dolgokat, hinnünk kell abban, hogy több tudás révén jobbá lehet tenni a világot, aktívan keresnünk kell az igazságot – márpedig nem arra fejlődtünk, hogy ezt tegyük. Nyitottnak kell lennünk a furcsa ötletekre is, ami szintén veszélyes dolog.

Amellett érvel, hogy hiába értünk el a nem túl távoli múltban egy rakás áttörést, a tudományos fejlődés jelenleg lassul: egyre nehezebb új találmányokkal előállni. Ez miért lehet? 

Mert nem értettük meg a felfedezések alapvető működését. Ha úgy gondolkodunk az innovációról, mint ami egy központilag megtervezhető, előre kitalálható és gondosan megszervezhető dolog, akkor sosem fogunk érdekes, új dolgokat kitalálni. A legnagyobb áttörések definíció szerint azok, amelyekre nem számítottunk – amelyek felborították minden korábbi feltételezésünket.

Jelenleg az alapján az elképzelés alapján építjük ki a tudományos infrastrukúráinkat, hogy tudjuk, mik az elvégzendő munkák, és kiknek kell azokat elvégeznie. Így viszont csak olyan eredményeket kapunk, amik nagyon hasonlítanak az eddigi eredményeinkhez, ahelyett, hogy új dolgokat fedeznénk fel.

Sok országban volt egy rövid időszak a második világháború után, amikor megértettük, miért van akkora ereje a tudománynak. Hittünk benne, hogy a társadalom javára fordítható – csak hagynunk kell a tudósokat, hogy végezzék a dolgukat, és remélni, hogy ez majd megtérül. Idővel azonban megjelent az elszámoltatás igénye: honnan tudjuk, hogy megéri a befektetés? És azzal, hogy elszámoltathatóbbá tettük ezt a területet, egyúttal csökkentettük a produktivitását.

Vagyis a kutatóink kevésbé mernek kockázatos, bizonytalan kimenetelű kérdésekkel, kísérletekkel foglalkozni? Többet kéne kockáztatnunk?