Ígéretesen indulunk – én romantikus filmben még nem láttam ilyen szép ugrást, ahogy Rachel McAdams átrepül a szélvédőn. A baleset miatt aztán elveszti az eszét, de csak a rövid távút, a hosszú távú megmarad. Ez azért kínos a férjének, mert őt sem ismeri fel, sőt az is ködbe vész neki, hogy hogy élet az utóbbi években öntörvényű művészként. Ellenben jól emlékszik a szüleire, és hogy milyen illemtudó, szorgalmasan vásároló, joghallgató kislány volt elsőrangú vőlegénnyel az oldalán. Mármint egy másikkal.
Férjének, Leónak (Channing Tatum) ezért küzdeni kell azért, hogy újra övé legyen a felesége – kicsit olyan helyzet ez, mint Azt 50 első randiban. Vagy másban, hisze ez az amnéziás ötlet nem túl eredeti. Ennek ellenére a film jó irányba megy és elég jó helyre is lyukad ki – akár megható is lehetne. Hogy mégsem, annak több oka van.
Gond van furcsamód a forgatókönyvvel, amit pedig négyen is írtak, köztük a rendező. Számos helyzet, poén nincs kiaknázva, pedig adná magát sok minden egy olyan karakterrel a középpontban, aki egykor a legtipikusabb amerikai nagypolgári fogyasztó volt, aztán átvedlett öntörvényű szobrászművésszé, majd az amnézia miatt vissza az elejére. Az sem segít, hogy a színészeink nem a legjobban lettek kiválasztva: Channing Tatum – bár önmagához képest jó – még mindig nem tekinthető színésznek, Rachel McAdams pedig totál tévedés erre a karakterre; ahogy felkiált, hogy „Te fingtál!?” hát mintha egy 80 éves egykori tánc- és illemtanárt hallanánk. Kevés a gátlástalanság, az ordenáréság, ehhez bizony egy átütőbb, erősebb színésznő kellett volna – aki megoldja a visszavedlést is. Kár, mert amúgy ebből egy teljesen jó kis film is lehetett volna.
Kinek ajánljuk: aki kíváncsi az amerikai alteros divatra, illetve Channing Tatum hátsójára
Kinek nem: akik alapvetően színészeket szeretnek látni a vásznon.
