Vittem ki a pályára az inzulint meg a szendvicset, a fűnyíróról sem szállt le, mert azt mondta, másként nem végezne az edzés kezdetéig. Ott szúrta magát a kistraktoron
– mondja Blázi Jánosné, aki férjének szállította ki a kért ellátmányt a hátsó füves pályára. Ezzel a történettel meg is mutatja, hogyan, hol és miért élt negyvennégy évet a házaspár, azaz Erzsike néni és Jani bácsi. Aki valaha megfordult a hatvani sportlétesítményben, így, a keresztnevükön szólítja őket. Sokan találkozhattak velük, minthogy a helyi futball emblematikus párosa negyvennégy évig gondozta a pályákat, tartotta rendben a klubházat. Kérdeznénk a kezdetekről, ám Jani bácsi már úton van a centerpálya felé:
– Gyertek, nézzétek meg, ez a megye egyik legjobbja!
Baktatunk utána, nyakában az FC Hatvan kék-sárga sálja, mellette Erzsike néni. Ahogyan több mint négy évtizede mindig. Még 1975-ben történt, hogy a város atlétikai szakosztálya akkor hatalmasnak számító összeget, 3 millió forintot nyert pályakialakításra. A hatvaniak Jani bácsi édesapjára bízták az építési munkát, s miután végzett a melóval, megkérdezték, nem vállalná-e el a gondnoki feladatokat. Ő nem felelt semmit, hazament a családjához, Átányba, elmesélte, milyen ajánlatot kapott. Különösebben nem lelkesedett érte, jól keresett akkoriban a sportépítkezésekkel. Fia és felesége azonban motorra pattant. Elindultak a Heves melletti faluból, hogy megnézzék, hová csábítják a családot. Sikeres túra volt, Bláziék hamarosan átvették a létesítmény vezetését. Egy évvel később már négyen voltak, mert János és Erzsébet összeházasodott. Akkortól, 1976-tól együtt laktak pályán.
– Ez még talán jobb, mint a center, három éve készült el – Jani bácsi már a hátsó füveset mutatja nekünk. Mellette egy nagy műfüves pálya, kék-sárga mobil lelátó. Szépen mutat minden, noha nem is olyan régen tétet sem tettem volna arra, hogy lesz még zöld a sporttelepen. Nincs ugyanis egy évtizede, hogy hatalmas árvíz zúdult Hatvanra, a Zagyva és a Bér-patak megtelt, a buzgárok megölték a füvet, csak halálsárga nyomot hagytak maguk után, a csodálatos gyep odalett. Még nagyobb is lehetett volna a kár, a pályák a töltés mellett vannak, a klubépület ablakában már látszott a víz, a gátszakadás sem volt kizárva. A katasztrófavédelem éjszaka telefonált Bláziéknak, hogy pakoljanak össze, hagyják ott a klubházat. Jani bácsi beszélt velük, éppen csak annyit mondott:
Innen el nem megyek, amíg nem lep el minket a víz.
Maradtak, majd fűszálanként, rendíthetetlenül nevelték a gyepet. Három hétig állt a víz a pályákon, egy év alatt hozták rendbe a füvet, így aztán ismét csodálatos gyepszőnyeg fogadta a futballistákat. Akik most éppen nagyon sokan vannak: ötszáz igazolt játékosa van a klubnak, huszonhat csapat játszik hétről hétre. Erzsike néni három mosógéppel dolgozott reggeltől estig, hogy mindenkit mindig tiszta felszerelés várjon.
– Volt, hogy hajnal kettőig mostam, mert itt senkinek a kezébe nem adunk mocskos, szagos mezeket – jelenti ki Erzsike néni, aki 1992 óta lényegében egyedül mos a klubra. Akkor mentek nyugdíjba Jani bácsi szülei, ketten maradtak minden munkára. A klubépület jobb oldalán alakítottak ki nekik egy kis lakrészt: egy szoba, előtér, pici fürdőszoba, vécé. Van egy házuk a városban, de nem nagyon tudtak hazamenni soha, mindig volt munka a pályán.
– Legfeljebb annyira voltam otthon, hogy a kutyát megetessem – mondja Jani bácsi. Erzsike néni annyival egészíti ki: „A kis konyhakertet sem tudtam általában végigkapálni, mert sürgetett, hogy indulni kell, jönnek a gyerekek edzeni.”
Mindig jönnek. A mindenesek munkája reggel hattól este tizenegyig tartott. Kelés után Jani bácsi a pályákat rendezte, volt belőlük már hét az utolsó időszakban, két nagy füves, egy nagy műfüves, két kisebb füves és két kisebb műfüves. Erzsike néni a felszereléseket rendezte, hogy a délutáni edzésekre minden készen álljon, ebéd után jöttek az elsők, az utoljára tréningezők meg este nyolcra érkeztek be. Az ő cuccaikat még akkor kezdték tisztítani. Ez az életre szóló elköteleződés vezetett oda, hogy ünnepnap volt, ha legalább Erzsike néni eljutott unokájuk egy-egy Mikulás-ünnepségére, anyák napi ceremóniájára.
Nem volt idő menni, mert a pályán mindig volt munka.
„Azt tudja, hogy ahonnan maga visszajött, már kevesen fordulnak vissza?” – kérdezte az orvos Blázi Jánostól, amikor elhagyta a kórház intenzív osztályát, ahol tíz napig mélyaltatásban feküdt. Ő sem készült már a visszaútra, Erzsike néni most is libabőrös, ahogyan meséli, reménytelen volt már a holnap, kiszökött az élet a férjéből.
Lemondott már arról, hogy feláll, nem akart már semmit. Nekünk nem volt már más ötletünk, megkerestük az orvost. Megkérdeztük, behozhatjuk-e az unokáját. Megengedték. A kicsi bejött, megkérdezte a nagyapját, hogy van. Ő meg, aki addigra már csak a végét várta, mosolyogni kezdett. Másnap pedig gyógyulni kezdtek a sebei. Tényleg csodának tűnik így elmondva, de újra élni akart
– idézi fel a nehéz napokat Erzsike néni, aki meg is jegyzi, akkor egyszer fordult elő, hogy nem érdekelte a pálya, a csapatok, ment a kórházba, amikor kellett. Jani bácsi meg halkan csak azt fűzi hozzá, hosszabb volt az a negyvenhárom nap, mint a pályán a negyvennégy év. Minthogy máshol ritkán jártak, a betegség is a pályán támadta meg. Éppen az egyik füveset készítették elő, amikor jött a baj, vérmérgezés roppantotta meg.
Aztán hamar visszatért a pályára, ahol annyi mindent átélt. Amikor megérkeztek, még a HKVSC-t szolgálták, aztán a Hatvani Kinizsit. A klub 1992-ben alakult át legutóbb, azóta működik az FC Hatvan. A klub, amely majdnem az NB I-be jutott a kilencvenes évek elején, kétszer is csak az osztályozón maradt alul. Akkoriban két-háromezren voltak kint minden hazai meccsen. Sőt az egyik alkalommal, amikor az Újpest gyűrte le a kisváros kék-sárga hőseit, nyolcezren szorongtak a hatvani sporttelepen. A lilák szurkolói úgy ünnepelték a bennmaradást, hogy berontottak a klubépületbe és mindent összetörtek. Azaz csak annyi mindent, amennyire idejük volt, mert aztán rohamrendőrök érkeztek, akik kiverték őket a házból, voltak, akik a vécé ablakán ugráltak ki.
Úgysem tudtuk volna csinálni az NB I-et. Annyi pénzt nem tudott összeadni a cukor- meg a konzervgyár, amennyi fentre kellett volna. De azért nagy dolog volt, történelmet írhattunk volna
– mondja Jani bácsi, aki mindig a Zagyva és a klubház felőli oldalon, a játékoskijáró mellől, Erzsike nénivel nézte a meccseket. Az évtizedek alatt nem sok meccs akadt, aminek minden pillanatát láthatták volna. Elvégre csak azután indulhatnak ki a klubházból, hogy már mindenki elhagyta az épületet, Erzsike néni olykor még jegyet is árult, máskor büfés volt, a meccs lefújása előtt meg már sietniük kell befelé, hogy nyitott ajtók fogadják a játékvezetőket, futballistákat, vezetőket. Nem csoda, hogy Erzsike néni azt mondja, már jegyet sem szedne, csak szurkolni szeretne:
– Én annyi hatvani gólról maradtam le életemben, nem akarok többről. Én most már látni akarom a góljainkat – meséli Erzsike néni, aki negyvennégy éve, amikor megérkezett férjéhez Tenkről, az Átánnyal szomszédos faluból, aligha gondolta, hogy a futball rabja lesz, életét pedig egyetlen klub szolgálatában tölti. Ma viszont már nem tudja elképzelni a mindennapokat a játék nélkül, Cristiano Ronaldo a kedvence. Ha a portugál csapata játszik, nem lehet vele bírni, úgy szurkol.
Mostantól az FC Hatvannak idegenben is tud majd. Utazni ugyanis sohasem volt lehetőségük, a csapatok fele mindig otthon játszott. Ők csak várták a hazaérkező seregeket, hol lógó orral, hol mulatva, hol fáradtan érkeztek a srácok. Jani bácsi még meccsnapon, este átbeszélte az edzőkkel, mi történt a napi találkozón. Az egyik kedvenc trénere Fodor Imre volt. Az FTC korábbi labdarúgója éppen Hatvanba tartott edzésre, amikor tragikus baleset érte. Már húsz éve, hogy kifogyott a benzin a kocsijából, felkapaszkodott egy teherautóra egy kannával, a következő kútig akart taxizni. Leesett, áthajtottak rajta, így halt meg. Jani bácsit hívták a hírrel, összetört, mikor megtudta, mi történt.
A klub persze inkább örömöt hozott neki. Búcsúztatására például meglepetésbulit szerveztek a klub vezetői. Csak annyit mondtak neki, hogy a hétvégén a helyi öregfiúk egy szlovák csapattal mérkőzik, főzzön egy jó pörköltet. Jani bácsi nem gondolt semmire, csak készülődés közben lett gyanús, hogy mind többen érkeznek, a képviselő-testület tagjai is befutnak. Akkor már megfordult a fejében, hogy a mérkőzés előtt elbúcsúztatják őket, kap egy üveg bort, Erzsike néni meg egy virágcsokrot. Ehelyett:
Nem is nagyon hittem el, amit látok. Vagy háromszázan voltak itt, még a legkisebb játékosok, a szüleik is. Nem egy üveg, hanem harminc üveg bort kaptam, Erzsikét meg nem egy csokor, hanem egy utánfutó virággal köszöntötték. Meghatódtunk.
Megemlíti, hogy Horváth Richárd polgármester beszédet mondott, miként a hatvani futball másik ikonja, Gömöri Ottó is. A Videotonnal UEFA-kupa döntőben szereplő futballista is az FC Hatvannál töltötte a fél életét. Hol játékosként, hol a felnőtt csapat, hol valamelyik utánpótlásegyüttes trénereként. Nem is fogható fel, hány délutánt beszélgettek át Jani bácsival több hatvani nemzedék legjobb futballistáiról, helyzetekről, kiállításokról. Hogy hány generáció nőtt fel Jani bácsi közelében, jól mutatja, már akad olyan gyerek a klubnál, akinek a nagyapjára is mostak.
Mindig mostak, mindig teregettek, mindig füvet nyírtak, mindig vonalaztak. Aki ismeri a hatvani futballt, azt tudja, tényleg mindig ott voltak, dolgoztak. Akárhány csapat volt, mindig ki voltak mosva, elő voltak készítve a szerelések, tiszták voltak az öltözők. Nem feküdtek le addig, amíg nem végeztek, és nem voltak hajlandók pihenni addig, amíg nem volt egészen biztos, hogy az edzések, meccsek, idegenbeli utazások kezdetére nincs minden előkészítve. Ezt igazolja, amit Erzsike néni mond: „Itt nincs betegség, mert akkor a munka nincs kész. Kérdezte tőlem az orvos többször, hogy kiírjon-e. Én meg azt tőle: Minek? A munkát úgyis meg kell csinálni, a hétvégén meccsek vannak.”
Akik így élnek, azoknak talán feldolgozhatatlan a nyugdíjas lét – gondoltam. Ám azt mondják, a jót meg lehet szokni. Végre többet lehetnek az unokájukkal, elkezdhetik rendezni a kertet, végignézhetnek hatvani meccseket. Meg talán azért is tudnak búcsúzni, kiköltözni az FC Hatvan klubházából, mert boldogok. Erzsike néni szerint Jani bácsi mondta is neki, hogy nagyon jó volt ez a negyvennégy év, mert azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeret, a pályával. Meg is feddte, hogy ad neki egyet, ha tényleg azt szerette a legjobban.
Jani bácsi azt még megjegyzi, nem jött össze, hogy Orbán Viktorral találkozzon, nem játszott soha Hatvanban a miniszterelnök csapata. Volt, aki ígérte, hogy elviszi Felcsútra, ő szívesen megnézte volna, ami odaépült, úgy tudja, valóságos csoda, ám eddig az sem jött össze. Jövünk már el, Jani bácsi nyakában az FC Hatvan-sál, Erzsike néni puszival köszön el, hogy aztán a férj, akitől abban a kisvárosban olyan sokan, olyan sok hűséget, rendíthetetlenséget tanultak, így összegezzen:
Higgyétek el, azt csináltam tényleg mindig, amit szerettem. Szép negyvennégy év volt. Több pénzre sosem vágytam, csak arra, hogy csinálhassam, amit szeretek. Csak a pálya…
Kicsit elhallgat. Aztán már néz arra mögénk, tán a center, tán a hátsó füves, tán a falra akasztott múlt, a tablók, tán az elveszített osztályozók, tán az intenzív osztály, tán Átány és Tenk, tán a kék-sárga címer felé, és azzal búcsúzik:
A pálya… A pálya nagyon fog hiányozni.
Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu
