Constantin Costa-Gavrasnak, a jeles és jelentős görög filmesnek – aki politikai karakterű munkáival provokál vitákat a hatvanas évek óta – immár nem csak fia, de lánya is tovább viszi a nevet különféle nemzetközi produkciók rendezői székeiben. Julie Gavras visszafogott vígjátékkal jelentkezik, amely részben az öregedés folyamatával történő ismerkedést, az ilyenkor esedékes felismerésekkel való szembesülést veszi a moderált történetvezetés alapjául, részben pedig azt, amivel ötven fölött minden ember előbb-utóbb kénytelen szembe nézni: a lassú fölöslegessé-válást. A nyugati civilizáció az üzleten alapul, a legnagyobb biznisz meg a fiatalság. Egyrészt fogyasztóként, hiszen az számít trendinek, amit a fiataloknak lehet eladni, másrészt viszonyítási pontként, mert fiatalnak lenni és maradni a legfőbb érték, a legnagyobb kihívás, az elsősorban megvalósítandó életcél. És, nyilván, a legkevésbé megvalósítható. Ennek a felismerése pedig még azokat a kőgazdag, szemérmetlenül befutott, elismert, díjazott értelmiségieket is eléri, akik ebben a kulturáltan, visszafogott humorral és szordínós társadalomkritikával elővezetett történetben megosztják a nézővel tépelődéseiket, tanácstalanságukat és ügyetlenkedéseiket.
A sztárépítész (a remek William Hurt) és gazdagon felékszerezett, ízlésesen hervadó neje (a még kiválóbb Isabella Rossellini) más-más választ adnak arra kérdésre, hogy miként is lehet folytatni az életet, ha már minden csúcs meghódítva, minden álom valóra váltva, minden dicsőség learatva – csak éppen az érettség hiányzik, a felnőtt ember halállal is szembe nézni képes bölcsessége. Mert odabenn ugyanaz az ambiciózus kamasz toporzékol, aki mindezt az elismerésekben és anyagiakban gazdag életet (öregedő testtel és fáradó reflexekkel) kivitelezte, elérte és magáévá tette, és nem is akar más lenni, mint ambiciózus és főleg kamasz.
Az asszony hamarabb érzékeli a már elforduló férfitekinteteket, az elillanó-félben lévő érdeklődést, s mindazt, amit ez – egy utolsó rohammal mégis csak kivitelezett kaland ellenére is – jelent. Hogy nem csak a fitneszklubban nem veheti fel többé a versenyt a feszes idomú lányokkal, de karitatív munkára is hiába jelentkeznék, meglévő képességeire sem tart igényt senki. Átkerült egy olyan társadalmi dobozba, amelyben nem csak kényelmetlen, de megalázó is lenni: nőből néni lett. Dekoratív néni, de néni. Talán férjével oszthatná meg ezt a tapasztalatot, ha azt meg nem űzné kényszeres bizonyítási vágy, hogy ő még nem az az élete végére díjakkal dekorált trotty, aki inkább kövület mint megújulni kész mestere szakmájának, hanem egy fiatalokkal együtt dolgozni tudó, sőt, azokat teherbírásban, innovációban még felülmúlni is képes igazi jófej. Tán még az idő sem fog rajta: farmerba bújik, hazulról elköltözik, és ágyba viszi a szexi asszisztenst.
A film ügyesen adagolt fordulatokon keresztül tudósít róla, miképpen ismeri fel a pár mindkét tagja, hogy a velük külön-külön elbánó kapuzárási pánik ellen hogyan jelenti a legbiztosabb menedéket a másik iránti megértés és elfogadás.
Nem kellemetlen nézni a Gavras-lány munkáját, ám mivel a közeg kiválasztásával (a sok-sok pénz társaságában unatkozó felső tízezer) voltaképpen az igazi problémát kerüli meg (ti. a kor előrehaladtával egyre gyalázatosabban növekvő
kiszolgáltatottság kérdését), akkor nem lehet nem arra gondolni, mennyivel bevállalósabb az öreg Costa-Gavras még ma is. És nem a kapuzárási pánik miatt.
Ajánljuk: a romantikus filmek kedvelőinek, akik képesek elviselni harminc évnél idősebb szerelmeseket is a vásznon.
TPP
Late Bloomers – színes, feliratos francia-angol-belga vígjáték, 2011. Rendezte: Julie Gavras. Szereplők: William Hurt (Adam), Isabella Rossellini (Mary), Doreen Mantle (Dora), Kate Ashfield (Giulia), Aidan McArdle (James), Arta Dobroshi (Maya), Luke Treadaway (Benjamin). 95 perc. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Hazai bemutató: április 12.
