Tóth Mihály: A Legfőbb Ügyész
A magyar helyesírás szabályai szerint a közjogi méltóságok titulusai kis kezdőbetűkkel írandók. Györgyi Kálmánra emlékezve mégis kivételt tettem, sőt a nagy kezdőbetűk mellett a határozott névelő sem véletlen: kivételes főügyész volt egy kivételes időszakban, 1990 és 2000 között. Számomra most már valószínűleg mindig ő marad a Legfőbb ügyész.
Nem riadt meg az előre talán nem látott nehézségektől. Hatalmas szaktudása, kivételes kapcsolatteremtő képessége, empátiája, akcentust is nélkülöző választékos nyelvtudása később is meghatározta, segítette munkáját, elfogadottságát, partneri kapcsolatait. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megválasztása után röviddel Hágába, majd Bonnba is elkísérhettem. Érdekes volt látnom, hogy az ottani államtitkárok, főügyészek tanszékvezetők, mindig azt jelezték előre, hogy sajnos legfeljebb fél órájuk van a megbeszélt találkozókra. Nyilván aggódtak, hogy egy átalakulóban lévő közép-kelet európai ország legfőbb ügyészével csak semmitmondó, formális nyilatkozatváltásokra kerülhet sor, s a szokásos, arcokra fagyott mosollyal kísért hosszú kézrázásokra a kamerák előtt. De mindig az történt, hogy már pár perces beszélgetés után az aktuális partner kérte, maradjon még, jöjjön másnap is vissza, vitatkozzanak tovább a sokszor közös vagy hasonló problémák megoldásának lehetőségeiről. Ki mástól látták eddig, hogy látogatójuk ugyanúgy ismeri a vendéglátó ország legújabb szakirodalmát, mint a saját országáét. A német főügyész – dacolva az akkori protokollal – a lakására is meghívta. Előtte telefonált a feleségének, hogy főzzön valami finomat.
Molnár Judit: A Horthy-rendszer és a magyar holokauszt
“Adolf Eichmann 1944. március 19-én azzal a céllal érkezett Magyarországra, hogy rekordot döntsön. Sikerült. 57 nap, azaz alig két hónap alatt 440 ezer embert deportáltak a halálba. Soha egyetlen országban sem tudott ilyen rövid idő alatt ennyi embert a halálba küldeni. A német megszállás 18. napján fölvarratták a sárga csillagot a zsidókkal, a 28. napon elkezdődött a gettókba és gyűjtőtáborokba zsúfolásuk, a 29. napon a vagyonuk összeírása és zárolása. A 41. napon elindult az első deportálóvonat Auschwitz-Birkenauba. Négy hónappal később Budapest kivételével már nem élt zsidó Magyarországon. 2012 óta holokauszt-megemlékezéseken a magyar államfő, a kormányfő és miniszterei hangsúlyosan emelik ki beszédeikben, hogy „a magyar állam nem védte meg zsidó honfitársait”. Kérdezem én: kitől nem védte meg?”
Ungváry Rudolf: Bevégeztetett
„Kertész Imre halála után az özvegy a birtokában levő, 2014 után keletkezett kéziratokat, és ami sokkal lényegesebb, a Kertész halálával rámaradt összes jogot a mostani magyar államra hagyta. Formailag tisztességesen cselekedett. Amerikában élő fiára hagyta a vagyonát, de nem a férje szellemi hagyatékát, szerzői jogait. Az utóbbi tényleg megillette volna – a szabad Magyarországot. A fia a jogokért hiába is perelt. A nemrég lezárult per eredményeként erre a hagyatékra immár törvényesen rátehette a kezét Schmidt Mária, vele a demokrácia paravánja mögé rejtőző mutáns orbáni fasisztoid rendszer.”
Ettől fogva a hagyaték dolgában az orbáni rendszer kulcsszerepbe került: a jövőben a Berlini Művészeti Akadémia is csak a magyar jogtulajdonos engedélyével publikálhat a nála őrzött kéziratokból, a Rowohlt pedig új, a korábbiaktól független művek kiadását ugyancsak a magyar jogtulajdonos engedélyétől függően teheti. A 2014 és Kertész halála között keletkezett, ma senki által nem ismert kézirathagyatékból pedig kizárólag a magyar jogtulajdonos válogathat, ő dönt, hogy mit publikál belőle, és mit nem (és hogy ki nézhet bele ebbe a hagyatékba, és ki nem). Ebből a hagyatékból, ismerve Kertész Imre végletes kései megnyilatkozásait, minden és annak ellenkezője is előbányászható.
Gervai András: Elárulva és elfelejtve
Raoul Wallenberget 1944-ben Budapesten néhány közvetlen munkatársa elnevezte Wallenbergus Sanctusnak. „Szentté” avatták, de a mártíriuma még hátra volt. A szovjetek elrabolták, bebörtönözték, majd meggyilkolták. A Wallenberg klán – a svéd gazdasági, politikai, társadalmi életben meghatározó szerepet játszó leggazdagabb család – (Raoul közeli rokonai kivételével) szinte semmit nem tett érte. A hazája is elárulta – s aztán évtizedekre elfelejtette.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
Kiemelt kép: Jacob Lili / Fortepan
