Néhány héttel ezelőtt nagy részletességgel írtunk arról, mi okozhatta José Mourinho bukását a Manchester United élén, ám távolabbi jóslatokba akkor még nem bocsátkoztunk.
Miután a portugál edzővel az utóbbi években nem először fordul elő, hogy élő szerződése ellenére megköszönik munkáját, akár egyértelműen ki is lehet jelenteni: az egykor óriásszaltóval a világfutballba betörő sikeredző mára összeférhetetlen személlyé transzformálódott, aki mindent és mindenkit háttérbe szorít azért, hogy saját igazát, vélt- vagy valós tudását igazolni tudja. Emiatt rettenetesen nehéz lesz olyan csapatatot találnia a jövőben, ahol tolerálni tudják a portugál személyiségét. Meglehet, csak két lehetséges út áll Mourinho előtt:
- vagy beismeri saját önfejűségét, szembenéz a modern futball fejlődésének számlájára írt taktikai hiányosságaival,
- vagy a könnyebb utat választva, leül egy olyan kispadra, ahol nincsenek magas elvárások, és a múltbeli eredményeivel szépen ellébecol, mint hal a vízben.
Képtelen a változásra
Mourinho profi futballban mutatott edzői pályafutása azonnal felülírja az első opciót, nevezetesen azt, hogy megváltozik. Láthatóan nem képes lereagálni azokat a változásokat, amelyeket az olyan edzőzsenik, mint Pep Guardiola, Jürgen Klopp vagy például Massimiliano Allegri állítottak fel az igazi topcsapatok arénájában. Sokan még 2016-ban – Mourinho manchesteri kinevezésének idején – is azt gondolták, ha van csapat, amelyért képes lesz megváltozni a portugál, az nagy bizonyossággal a tradíciók által maga körül romantikus környezetet felépítő Manchester United lesz, mert Sir Alex Ferguson örökségét nem szívesen verné szét még Mourinho sem.Ennél nagyobbat nem is lehetett volna koppanni: a 2002-10 között a Portóval és az Interrel is BL-csodát véghez vivő szakvezető ismételten felégetett mindent maga körül, Mert bizony a legutolsó utáni pillanatig tűrték a portugál bicskanyitogató nyilatkozatait, és azt, ahogy Madrid, és London után az Old Traffordon is „szétveri az öltözőt”. Ebben a legfőbb ludas Ed Woodward. A manchesteri csapat vezérigazgatója lényegében úgy tolt szerződéshosszabbítást Mourinho orra alá, hogy a portugál edző Unitedjének — költségvetés, játékoskeret és lehetőségek szempontjából – kisebb csapatok orra elől megszerzett EL-trófeát kellett a vitrinbe tenni.
Az egészen valószínű, hogy José Mourinho egója nem olyasvalami, ami egyik pillanatról a másikra lerombolható, háttérbe szorítható, a jó ügy érdekében legalább csillapítható. Nem, Mourinho személyisége már aligha változtatható, csökönyös, akár egy öszvér, aki a legkínosabb vereség után is azt hangoztatja, hogy nem hisz a rá nézve negatív statisztikákban, a mindenkori játékoskeret nem megfelelő az igényeinek. Csak az foglalkoztatja, hogy tíz évvel ezelőtt még működő defenzív fociját tűzön-vízen átvigye, természetesen a játékosok rotálásának opcióját figyelmen kívül hagyva.
Sokkal inkább showman?
Így Mourinho számára meglehet, egyetlen opció maradt: beülni a tutiba, és lényegében showmanként eladnia magát egy szerényebb célokkal rendelkező csapat számára – legfőképp a tengerentúlra.
Ha valamihez magas szinten ért José Mourinho, az a médiafigyelem generálása, hogy miként kell magára vonni a sajtó figyelmét. Az MLS-ben tulajdonképpen minden összpontosulna ahhoz, amit a portugálnak keresnie kell karrierje következő szakaszában – kvázi újraépülést elősegítve.
Amerikában szeretik a Mourinhóhoz hasonló figurákat, nem csoda, hogy Zlatan Ibrahimovic már late-night showkban szórakoztatja a közönséget, de az ottani futball relatíve alacsonyabb színvonala miatt még a pályán is királyként tud tündökölni. Az amerikai klubok – európai topbajnokságokhoz mért – gyengébb játékosállománya, lassan, de biztosan fejlődő taktikai érzéke még olyan közeget tud ajánlani José Mourinhónak is, ahol tisztán és őszintén megérezhetné az állandó siker ízét, s valamifajta pozitív reakciót válthatna ki a futballszurkolókból.
Második Chelsea-nél töltött időszakának végén saját szurkolói is erősen nehezteltek rá (emlékszünk még a londoni csapat doktornőjére, Eva Carneiróra, akit Mourinho verbálisan alázott porig?), a Unitednél pedig már a kezdetektől fogva nehezen tűrték a támadó focin szocializálódott drukkerek, hogy szeretett csapatuk edzője defenzív, kevés kockázatvállalással bíró taktikát erőltet a játékosokra.
Ha bármelyik Manchester United-szurkolót megkérdeznénk arról, melyek voltak a legemlékezetesebb Mourinho-pillanatok, amelyek pozitív kontextusban idézhetőek fel, igen nagy százalékuk aligha a klub presztízséhez mérten apró sikernek számító Európa-liga trófeát emlegetné fel. Sokkalta hamarabb azokat a sajtótájékoztatókat, nyilatkozatokat, pályaszéli megnyilvánulásokat említenék, amivel a portugál edző mosolyt csalt a legádázabb ellenségei arcára is — ha már mással nem sűrűn sikerült:
- a 2016-os Community Shield-döntő előtt kiröhögte az újságírót, aki elaludt a sajtótájékoztatón.
- A 2016-17-es szezon utolsó bajnoki meccse előtt senki nem volt kíváncsi Mourinho sajtótájékoztatójára, ő pedig megköszönte a lehetőséget, majd kisétált a teremből.
- Emlékezetes momentum az is, amikor a sajtótájékoztatón felvette az egyik újságíró csörgő mobilját,
- vagy amikor egy kiszenvedett, rakkolós, óriási mákkal behúzott, a portugál jelölőoszlopának számító Marouane Fellaini utolsó perces góljával behúzott meccs után, a pálya szélén lévő vizes palackos rekeszt úgy, ahogy volt, jó erősen földhöz vágta – pillanat az egész Mourinho-érát jellemezte. Íme:
- Az sem volt túlzottan szimpatikus, mikor tiszteletet kiáltva, három ujját a magasba tartva beszólt az újságíróknak: „Hogy mi ez a hármas? Ennyi bajnoki címet nyertem a Premier League-ben. Többet, mint az összes többi menedzser együttvéve. Nekem három címem van, nekik kettő. Tisztelet, ember! Tisztelet, tisztelet, tisztelet!”
Ezeket a történéseket is kétféle módon lehet értelmezni: előfordultak szórakoztató pillanatok és akadtak olyanok, amelyek inkább rombolták a Manchester United imázsát, mert Mourinho megosztó megnyilvánulásai visszafelé sültek el.
Abban viszont nagy lesz az egyetértés, hogy ilyen „show-csinálással” az USA-ban nagyon is el lehet lubickolni — már ha ez lehet egyáltalán edzői cél bárkinél is.
Olaszország? De inkább nagy sztárok nélkül…
Most persze fel lehetne kiáltani, hogy az olasz bajnokság taktikai mentsvár is lehetne Mourinhónak, hiszen az általa kedvelt stabil védekezésen alapuló kontrajáték a Serie A sajátja. De ha jobban belegondolunk, hosszabb távon egy Allegri-típusú zseni megenné reggelire a portugált, pont úgy, ahogy Guardiola is tette Spanyolországban, ugyanis bajnokságot már 5-10 évvel ezelőtt is nehezen lehetett nyerni az ellenfél hibáira építő, támadást másodlagossá tevő játékfilozófiával. Egy Interhez való visszatérés nyilván kellő nosztalgiafaktorral bírna, de Mourinhónak leginkább akkor lenne igazán szerencséje, ha ismét olyan keretet kapna következő csapatánál, amely nem bővelkedik igazán nagy sztárokban, karakteres egyéniségekben.
Ugyanis egyre inkább úgy fest: a portugál edző nehezen bír a sztárokkal. Elég csak Paul Pogbával kapcsolatos afférjára gondolni, de heves szócsaták árán szabályozta meg Anthony Martialt is, de állítólagos Cristiano Ronaldóval való rossz viszonya sem épp Mourinho könnyed személyiségéről árulkodik. Hierarchikus rend ugyan minden csapatnál létezik, végül is az edzőnek mindig igaza van! De az európai topkluboknál ma már a drákói szigort, a vagy megszoksz, vagy megszöksz szemléletet felváltja a csapatmunkára való törekvés, az állandó kommunikáció, ahol ugyan az edzőé az utolsó szó, de a játékost nem pótolható gépként, alkatrészként kezelik, hanem partnerként.
26 évig mindez nagyszerűen működött Sir Alex Ferguson csapataiban. Ám a skót edző soha nem felejtkezett meg a dicséretről, a pozitív, bátorító mondatokról, amit Mourinhóból az utóbbi éveiben igen nehéz előcsalni. Az olyan frázisok, mint a “nem elég jó a keret”, “nincs elegendő top futballistánk”, “más csapatok előrébb járnak” annál inkább hallani tőle, de ezek nem hadvezérként emelik fel Mourinhót, hanem kellemetlen, érzéketlen, múltszázadbeli szakvezetővé silányítják.
Ha a sztárjátékosok – és aki már MU-szintre jut, az annak számít – nem kapnak megbecsülést, érthető módon kifejezik elégedetlenségüket. Azonnal rohannak a médiához, az ügynökeikhez – lévén mindenkinek egy futballkarrierje van csak.
José Mourinho ezzel szemben azt szereti igazán,ha játékosai kizárólag azt teszik, amit ő mond: nincs helye kételkedésnek, az edzőért akkor is tűzbe kell menni, ha semmivel nem szolgált rá a tiszteletre. Neki robotok kellenek, akik programozhatóak, akárcsak Marouane Fellaini, Ashley Young vagy amilyen korábban az Inter fél kerete is volt, Tihago Mottával, Goran Pandevvel és Esteban Cambiassóval az élen.
Nagyon úgy áll Mourinho szénája, hogy elfogytak azok a topbajnokságok, ahol még esélyt kaphat. A német kivételével három elitligában irányított már mamutklubot, ezekben pedig nehéz a tulajdonosoknak elhinni, hogy megváltozhat, a jól ismert problémák nem ütnék fel fejüket ismét.
Nem lesz könnyű ezt megemésztenie, épp ezért már nem is ildomos nagyon válogatnia a portugálnak.
Kiemelt kép: Michael Regan/Getty Images
