Melitta Stauffenberg 17 évesen húzott pilótasapkát hosszú, sötét hajára, hogy életében először beülhessen a kicsiny, avatatlan szem számára oly törékenynek tűnő vitorlázórepülőbe. Abban a pillanatban, hogy a világot – annak minden gondjával együtt – maga mögött hagyva a szelek szárnyára bízta magát, tudta, hogy a repülés lesz élete szenvedélye.
1920-at írtunk ekkor, ugyanazt az évet, amikor Adolf Hitler először mászott Robert Ritter von Greim (a majd később, 1933-ban létrehozott Luftwaffe utolsó főparancsnoka) kétfedelű gépének ülésébe. Hitler Berlinbe tartott, hogy részt vegyen a weimari köztársaság megdöntését célzó Kapp-puccsban:
A szűk, nyitott székben ülve nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy vajon időben odaérnek-e Berlinbe
–írták később egy tudósításban. Hitlert – annak ellenére, hogy késve érkezett, rosszul lett és az államcsíny sem sikerült – szintén elismerte a repülés jelentőségét, habár Melittával ellentétben ő nem a szabadságot, hanem egy hatékony politikai eszközt látott benne.
Nem kellettek, de nem adták fel
A versailles-i békeszerződés kemény feltételei között a repülőiparra vonatkozó korlátozások, illetve a légierő létrehozásának tiltása is szerepelt. Ezeket „játszotta ki” a vitorlázórepülés, ami hamarosan szinte népi sporttá vált Németországban, könnyedsége, egyszerűsége és tisztasága a motoros repüléshez képest a fiatalságot is jelképezte. A két világháború között így a legtöbb nyugati és keleti országhoz mérten Németországban sokkal több repülési tapasztalattal rendelkező fiatal állt a légierő rendelkezésére – részben ez okozta a Luftwaffe háború eleji fölényét.
Melitta a következő években alaposan kitanulta a repülés fortélyait – matematikát és fizikát tanult, és ő lett a Müncheni Műszaki Egyetem repülőmérnöki karának első női hallgatója. A második világháború kitörésekor egyike volt annak a két nőnek (a másik Hanna Reitsch volt), akik nemcsak fantasztikus pilóták és büszke hazafiak voltak, hanem önként jelentkeztek, hogy pilótaként az országukat szolgálhassák.
Német kamikaze
Ez azonban nem állította meg Melittát, és későbbi ősellenségét, Hanna Reitschet, akik nemsokára a Harmadik Birodalom legfontosabb tesztpilótái közé kerültek.
Hanna, mióta eszét tudta, repülni vágyott. A családi legenda úgy tartotta, négyévesen karjait kitárva kiugrott az első emeleti teraszról, és többek között koponyasérüléseket is szenvedett. Tényleges repülési karrierének már az első évében rekordokat döntött, például a leghosszabb női vitorlázórepülését (öt és fél órával), és ő lett az első nő, aki helikoptert vezethetett.
A háború során több prototípust is tesztelt, például a rakétahajtású Messerschmitt Me 163 Kometet. Ez a miniatűr, vitorlázórepülőből kifejlesztett vadászgép az ezer kilométer per órás sebességet is el tudta érni (összehasonlításképpen: ezt az amerikaiaknak a hangsebesség átlépésére tett kísérletezés közben, 1947-ben sikerült csak teljesíteni), feladata befejeztével pedig az üzemanyag igényes rakétameghajtást lekapcsolva vitorlázott a földig. Hanna valószínűleg csak az utóbbi módon próbálhatta ki a gépet.
A háború végén a V–1-es repülő megtorlófegyver átalakított, ember vezette verziójával is végzett berepüléseket. Ezek kialakításában jelentős szerepe volt, ugyanis a nácik eredetileg nem akartak a japánok mintájára öngyilkos pilótákat bevetni, ehhez Hanna meggyőzőerejére (azaz Hermann Göringgel való jó kapcsolatára) is szükség volt.
Ugyan hivatalosan a pilóták az utolsó pillanatban katapultáltak volna, de az előzetes tesztek alapján a túlélés esélye egy százalék alatt volt. A „Leónidasz-repülőszázad” kódnevű programot végül bevetés nélkül elkaszálták.
Melitta jobb volt
Melitta karaktere ugyan összetettebb, de ő valószínűleg hasznosabb volt a Harmadik Birodalom számára. Az Alexander Schenk Graf von Stauffenberggel 1937-ben kötött házasságakor már kivételes képességű repülőmérnök volt, és például a Junkers Ju 87 Stukák hajtóművének fejlesztésén is dolgozott. A zuhanóbombázáshoz, azaz a nagy magasságból hirtelen zuhanórepülésbe átváltáshoz nem kevés fizikai erő és bátorság kellett, hiszen a Stuka pilótáira extrém, akár 6 G nagyságú nehézségi erő is hathatott, ami könnyen ájuláshoz vezetett – ezért már egy ilyen berepülés is elismerést keltett.
A két nő karrierje több ponton is összeért. Mindketten részt vettek az 1936-os berlini olimpia kapcsán rendezett bemutatókon, és a munkahelyükön, a repülőtereken is gyakran összefutottak. Hanna sokszor nyilatkozott lekicsinylően riválisa teljesítményéről, gyakran hangoztatta, hogy milyen veszélyes egy „olyan származásút” katonai feladatokkal ellátni.
Kisebbségi komplexusa két okból fakadhatott: tíz évvel fiatalabb volt, mint Melitta, ezért a karrierjében sokáig lemaradásban volt, illetve neki nem volt semmilyen műszaki végzettsége, csak tesztelte a különböző repülőgépeket, és éppen ezért férfi társai, főleg a repülőgéptervezők nem vették komolyan, véleményére kevésbé adtak.
Tiszteletbeli árja lett
Más a helyzet azonban, ha a nyilvánosságot nézzük: Melitta, akinek az apja zsidó származású protestáns volt, nyilvánvalóan nem lehetett felkapott személyiség, az újságok nem faraghattak belőle példaképet – ezzel szemben a szőke, „árja” Hanna Reitsch, aki majdnem minden magas rangú nácival jó kapcsolatot ápolt, és
Melitta tudta, hogy pótolhatatlanná kell tennie magát, vagy a zsidó származása előbb-utóbb gondot fog okozni. Hosszú évek munkájával érte el már a háború alatt, hogy ő és családja az „tiszteletbeli árja” státuszt kapjon. Kitüntették a másodosztályú Vaskereszttel, és felterjesztették az első osztályra is. Sőt még egy saját repüléstechnikai kutatóintézetet is kapott, amely a náci Németországban nem árja származású nőként egyedülálló megbízatásnak számított.
Hitler bunkerében
Az első osztályú Vaskeresztet azonban soha nem kapta meg – Hanna Reitsch azonban igen. Melitta sógora, Claus von Stauffenberg 1944. július 20-án Hitler ellen merényletet hajtott végre. A Valkűr-hadművelet, ami egyszerre volt gyilkossági- és puccskísérlet, kudarcot vallott: a Claus által használt táskabomba négy embert ölt meg, de Hitler maga nem szenvedett komoly sérülést.
Melitta naplójából az derül ki, hogy támogatta az összeesküvést. Ennek következményeképpen őt és majdnem mindegyik családtagját letartóztatták, a gyerekeket elválasztották szüleiktől; Claust és társait kivégezték. A pilótanő mindössze pár hét alatt elérte a saját szabadon engedését, sőt repülővel látogatta meg a koncentrációs tábor elkülönített részébe zárt rokonokat, akiknek
A háború utolsó napjaiban, 1945. április 26-án Hanna berepült az ostromlott Berlinbe, és bunkerében könyörgött Hitlernek, hadd menthesse ki onnan. A Führer határozottan visszautasította a pilótanő kérését, aki még sikeresen ki tudott menekülni a városból. Később amerikai fogságba esett, ám a háború után a nyugatnémet állam szolgálatába állította repülni tudását, számos rekordot döntött meg és külföldi fejlesztésekben is részt vett. 1979-ben érte a halál frankfurti otthonában.
Melitta 1945. április 8-án halt meg: egy amerikai vadászpilóta lőtte le, aki a Bücker Bü 181 típusú sportrepülőgépét felülről egy Fw 190-es vadászgéppel keverte össze. Csodával határos módon sikeres kényszerleszállást hajtott végre a szitává lőtt géppel.
A légi támadást közeli házából figyelemmel kísérő nyugdíjas vasutas nem látta kritikusnak a nő állapotát: egy-két törött csontot és kisebb horzsolásokat vett észre, így először csak a falubeli orvost riasztotta. Melitta pár órával később, a Luftwaffe straubingi kórházában halt meg: a halál beálltának hivatalos oka koponyatörés volt.
A cikk Clare Mulley történész, életrajzíró The Women Who Flew For Hitler (Macmillan, 2018) című könyve alapján készült, fordította Győrffy András. A teljes cikk a BBC History legújabb, 2019. januári számában olvasható.
Illusztráció: Wikipedia
