Tulajdonképpen az egész karrierjét arra áldozta, hogy, mondjuk úgy, a nők huszadik századi társadalomtörténetét kutassa és megírja. De hogy válik valaki feminista kutatóvá, vagy egyáltalán feministává az átkosban, ahol erre nemigen volt minta?
Azért amikor ez kezdődött, akkor már nem voltunk az úgynevezett átkos közepén: ’87-ben végeztem az egyetemen. A témával meg úgy találkoztam, hogy a Freiburgi Egyetem Könyvtárának a pincéjében megtaláltam a nőtörténeti részt, és ilyen témájú szemináriumokra is jártam. Az első diplomamunkám a XVIII. századi angol utópiák története volt, ami mutatja, hogy a jövő mindig jobban érdekelt, mint a múlt.
És az az ötlet, hogy a nemi erőszak történetét megírja, honnan jött? Ez is már jó régen, ’96-ban kezdődött.
Bécsben voltam ösztöndíjas, amikor megrendezték a Bécs 1945 kiállítást a Bécs Város Története Múzeumban. Ennek a katalógusát láttam, amiben volt egy rendőrségi fénykép egy, a Práterben megerőszakolt nőről.
Ez egy elképesztően tragikus fotó, ami nem hagyott nyugodni, és amikor hazajöttem, igyekeztem kutatni és érdeklődni, hogy egyáltalán ez a téma itthon hogyan van feldolgozva. Ez volt pont az az időszak, amikor Ungváry Krisztián elkezdett Budapest ostromával foglalkozni, és amikor megjelent az ő könyve, akkor azt láttam, hogy abban eléggé mérsékelten szerepel ez a téma. Így próbáltam utánajárni, egyáltalán hogyan lehet elindulni, hol lehet erről bármiféle forrást találni, és ebben nagyon sokat segített, hogy addigra már az osztrák és a német irodalmat ismertem, illetve azokkal a kollégákkal jóban voltam, meg vagyok a mai napig is, akik ezzel a témával történészként foglalkoztak. Mert az osztrákoknál már a ’90-es évektől kezdve vizsgálták a történteket, interjúztak, bekopogtak a házakba és megkérdezték, mi történt ott 1945-ben, valamint feltúrták a levéltárakat minden lehetséges forrásért.
Tehát előképek vannak, mégis, hiánypótló a kötet.
Azért hiánypótló, mert a második világháború történetét Magyarországon a civilek szempontjából még nem írták meg, és főleg a nők szempontjából nem.
Ezért is írtunk középiskolai oktatási segédanyagot, hogy hogyan lehet emlékekkel, történetekkel történelmet tanítani. Mert olyan történeteken keresztül, hogy, mondjuk, miért hurcolt egy mosóteknőt valakinek a nagymamája végig Boszniából Szerbiába, Szerbiából Horvátországba és végül Horvátországból Szlovéniába, amikor háború, illetve polgárháború volt, sokkal jobban meg lehet ragadni egy politikai-társadalmi-gazdasági folyamatot, mint hogyha valaki évszámokat bebifláz, vagy politikusi beszédeket elemez. Persze a másik része a teendőknek mindig az, hogy azokkal a történetekkel kapcsolatban, amiket hallunk, mindig forráskritikával kell élni. Ennek a könyvnek is egy része arról szól, hogyan kell kezelni azt, kik és hogyan beszélnek a témáról. És az egyik fő állítása, hogy akikkel nemi erőszak történt, azok nem beszélnek róla, és mások hogyan beszélnek arról, szerintük miként kell erről beszélni. Ez egy nagyon érdekes kérdés.
Mi ennek a könyvnek a sorsa az ön fejében, minek szánja, tankönyvnek, egyetemi ajánlott olvasmánynak, közkézen forgó népszerű tudományos kötetnek, vagy minek?
Olyan könyvet akartam írni, ami felelősséggel van megírva a túlélők felé, ugyanakkor a témában folytatott nemzetközi tudományos kutatás minden eredményét használja, és közben nagyon olvasmányos. Például a Magyar Nemzeti Levéltárban könyvbemutatón felállt valaki, hogy az ő szomszédjuk volt az a család, amelyikről Sára Sándor A vád című filmje szólt, és megállt a levegő a teremben, amikor elsírta magát nyolcvan vadidegen ember előtt. Aztán felállt másvalaki, és ő is elmondta, ez a könyv azt jelenti neki, hogy elmondhatja, ami a családjával történt. Volt diákomtól kaptam Facebook-üzenetet, hogy most, amikor a könyvet olvasta, akkor jött rá, van egy történet, ami nincsen elmondva a családjában, ami megmagyarázza az alkoholizmust, erőszakot és betegséget. És a statisztikák, a számok alapján azt látjuk, hogy körülbelül minden család érintett a témában valahogy, miközben nem mernek beszélni róla, mert a nemi erőszak tabutéma, hiszen a második világháború emlékezete geopolitikai kérdés lett, mert nincsenek források, vagy a források nehezek használhatók, tehát nincs a téma kibeszélve.
Mik voltak a nehézségei a kutatásnak?
Az első maga a nemi erőszaknak az intimitása, amiről nagyon nehéz írni. A második a rendelkezésre álló források hiánya, hiszen ha egy nőre rátört egy katona és és csak ők ketten voltak a lakásban, de a nő nem tett feljelentést, vagy nem lett nemi beteg vagy terhes, akkor ennek az erőszaknak nem maradt írásos nyoma. A forráshiányban fontos tényező, hogy az ország közigazgatási rendszere összeomlik-e vagy megmarad, az egyházé például többnyire megmarad, így az egyházi iratok, források többnyire elérhetők. A másik, amivel lehet dolgozni, a közegészségügyi források, így például a nemi erőszakból származó terhességeknek, esetleges terhességmegszakításoknak, illetve a nemi betegségeknek a nyilvántartása hozzáférhető.
Ez az a szabályozás, ami kilenc hónap, az úgynevezett Ratkó-korszak kivételével életben maradt az első alkotmányig 1989 után. És vannak a politikai források, amikor a Kommunista Párt tagjainál megpróbálják az emberek kijárni, hogy fékezzék meg vagy büntessék meg a szovjet katonákat, mert azt gondolják, hogy a Kommunista Párt az, amelyiknek van közvetlen kapcsolata a Vörös Hadsereghez, és sajnos kiderül, hogy nincsen. Tehát azok a források, amik vannak, azok is nagyon nehezen és nagyon esetlegesen hozzáférhetők. És vannak még azok a „források”, azok a következmények, amik a nők testében maradtak meg: a nemi erőszakból származó teherbeesések, aztán, hogy akiket megerőszakoltak, azok mit választanak, az abortuszt, vagy megszülik a gyereket, és aztán beadják az árvaházba vagy a nagymamához, vagy esetleg megölik. De erről megint csak nincsenek források, vagy ha vannak, akkor nehezen hozzáférhetők. Nehézséget jelent a történetelmondás kerete is, mely a hidegháború alatt elhallgattatta ezeket a történeteket, 1989 után pedig egy leegyszerűsített formában, „az oroszok megerőszakolták a magyar nőket” keretben mondták el. Az is nehezíti a kutatást, hogy nemcsak a tabuk miatt nem beszélnek a témáról nyilvánosan, hanem azért se, mert hiányzik az a szókincs, amivel mindezt el lehetne mesélni. A nemi erőszakról való beszédre alapvetően nem létezett szókészlet, a feminizmus második hulláma által létrehozott nyelvet pedig ezek az idős nők nyilvánvalóan nem ismerik. Kutatóként én ugyan már ezt a nyelvet használom, de ők nem, és erre figyelni kell.
A könyvben többféle elhallgatásról is ír. Mit jelent ez?
Az elhallgatásnak az az alapja, hogy a nemi erőszak nem egyéni kérdés, nem erotikus kérdés, hanem hatalmi kérdés. Nem azért történik nemi erőszak, mert az egyes katonák elszigetelten, egyénileg fegyelmezetlenek, nem azért, mert a katona vágyik a felesége után, mert a kutatások szerint a nemi erőszakolók nem élvezik az aktust. Hatalmi kérdés és háborús fegyver, aminek az a célja, hogy a győztes a győzelmet kiélje, és egyidejűleg rombolja valahogy a legyőzött ország társadalmának szövetét, az ellenség összetartó erejét a nők testének reproduktív képességén keresztül. És erről nagyon nehéz önmagában beszélni. Különbséget kell tenni a háború igazsága és az igazságosság a háborúban között: a szovjet hadsereg győzedelmes hadsereg volt 1945-ben, amikor igazságos háborút viselt, de a hidegháborút a megerőszakolt nők ágyában elvesztette. A híre ennek a hadseregnek minden „PR-tevékenység” ellenére ezután már problémás volt. Noha erről, ugye, nyilvánosan nem lehetett beszélni. A másik elhallgatás az azzal kapcsolatos, hogy a szovjet katonák, tehát az elkövetők történeteit sem ismerjük. Pedig egy háború borzalmas dolog, és amikor Skrabski Fruzsina filmjében a veteránokat kérdezi erről, ők is egy előre bemagolt szöveget mondanak el a dicsőségről – ők maguk és az élményeik hiányoznak a történetből. Miközben tudjuk, hogy a háborúból hazatérés után a családon belüli erőszak száma jelentősen megnövekedett a Szovjetunióban. Hazamentek a katonák, akik csoportos nemi erőszakban vettek részt, és hozzászoktak ahhoz, hogy mindenhol mindent lehet, és hirtelen a mindennapiságban találták magukat. Aztán van egy csomó elhallgatás például a szovjet női katonákkal kapcsolatban, akik szintén ki voltak téve az erőszaknak a Vörös Hadseregen belül, de akik maguk is követtek el nemi erőszakot. És erről a mostani geopolitikai helyzetben egyre nehezebb beszélni.
A könyvben kiemeli, hogy meglehetős különbségek vannak abban, ahogy a lakosság a kommunikáció szintjén a második világháborúban az országot megszálló német, majd a szovjet hadsereget érzékelte, illetve főként abban, ahogy erről emlékezünk. Milyen narratívák voltak-vannak a két seregről?
A második világháborúval és az ország érintettségével kapcsolatban arról kell beszélünk, hogy különféle hadseregek mozogtak Magyarországon keresztül jobbra-balra, és hogy ezeknek a hadseregeknek milyen belső szervezeti kultúrája volt, és hogyan viszonyultak az itt élő lakossághoz. A német megszállás alatt a magyar közigazgatás a helyén maradt és együttműködött a megszállókkal, mely paradox módon megmentett bizonyos nőket a tömeges nemi erőszaktól – másokat meg nem mentett meg.
Az elmúlt tíz évben kezdődött az a kutatás, amellyel azt a széles körben fennálló mítoszt cáfolják, hogy a német hadsereg nem erőszakolt volna. A hadifogságba esett katonatiszteket lehallgatták az angolok, ahogy maguk között beszélgettek, és ezekből a leiratokból világos, hogy rémületes módon viszonyultak a női testekhez, mintha a tulajdonuk lett volna. Nem véletlen az sem, hogy a nürnbergi perbe nem vették bele a nemi erőszakot, mint háborús bűntettet: szükség volt arra, hogy ez a Wehrmacht-mítosz megmaradjon, hogy voltak jó németek, a szakmailag kiváló katonák, meg voltak a rossz németek, mivel a szovjetek csak a német megszállók által elkövetett nemi erőszakról voltak hajlandók beszélni. A szovjet hadsereg esetében pedig érdekes, hogy az 1849-es vagy 1915-ös magyarországi megszállás emléke nem volt erőteljes a II. világháború előtt, nem féltek attól, hogy megerőszakolják őket, egészen addig, amíg a náci Németország el nem kezdi terjeszteni itt is a háborús propagandát, amit egyébként mind a két háborús fél csinált, miszerint szórólapokkal azt terjeszti, hogy a másik hadsereg erőszakolja a nőket. A nemi erőszakkal való riogatás a hadviselés része volt, és aztán az lett az igazi szörnyűség, hogy ilyen valóban meg is történt: jöttek a szovjet katonák, és úgy viselkednek, ahogy a goebbelsi propagandagépezet megjósolta.
Mennyi az utólag megállapítható valóságtartalma mindannak, amivel a propaganda riogatott, a szovjet katonák embertelenségéről például?
Erről azért sem lehet messzemenő következtetéseket levonni, mert a szovjet hadsereg meglehetősen heterogén volt – szemben azzal a képpel, amit a háború utáni sikerpropaganda sugallt. Különböző régiókból különböző hátterű katonák érkeztek, akik aztán a különböző területeken különböző módon viselkedtek, és az egyes egységeken belül is eltért a szervezeti kultúra, a fegyelem. Éppen ezért nagyon nehéz bármiféle általános következtetést levonni, és emiatt lenne fontos hozzáférni azokhoz az orosz levéltári adatokhoz, amelyek ma elzártak. Ezek az anyagok arra is rávilágítanának, amire megalapozott hipotézisek vannak, hogy létezett a Vörös Hadseregben egy olyan igazságszolgáltatási mechanizmus, amelynek nyomán – annak ellenére, hogy a Vörös Hadsereg szabálykönyve, mint bármilyen hadseregé tiltotta a nemi erőszakot – tudatos szabályszegésről beszélhetünk, magyarán a katonák azt gondolták, hogy megúszhatják. És van, amikor nem úszták meg, például Sára Sándor A vád című filmjében látott megtörtént esetben a politikai tiszt helyben lelőtte a szovjet erőszakolót, de van olyan történet is, például Polcz Alaine-nél, amikor tisztek is részt vettek az erőszakban.
Azt lehet mondani, hogy vannak tényezők, amelyek lehetővé tették, hogy Magyarországon tömeges legyen ez a nemi erőszak, ellentétben, mondjuk, azokkal a területekkel, ahol ugyanaz a szovjet egység vonult át, és mégis másképpen viselkedtek, mint a magyarok lakta területen. A könyvben össze is hasonlítom, hogy a cseh, a román és a szerb területeken mi történt, és lehet látni, több tényezőnek a rendkívül szerencsétlen egybeesése az, ami okozta ezt a tömegességet Magyarországon. Hogy a kollektív emlékezet hogyan alakul egyik vagy másik sereggel kapcsolatban, annak számtalan különböző tényezője és szintje van. Hiába terjesztették nagy hatékonysággal „a Vörös Hadsereg kenyeret oszt és felszabadít”-mítoszt, sokaknak nem ez volt a saját élménye. Éppen úgy, ahogy van, aki észre se vette, hogy a német hadsereg megszállta az országot. Nem változott az életük, másoknak viszont az életveszélyt jelentette.
A könyvben emlegetett emlékezetpolitikai fordulat pontosan mit jelent?
1989 előtt nem lehetett beszélni sem hivatalosan, sem a történetírásban a nemi erőszakról, forrásgyűjteményeket zúztak be egy erről szóló anyag miatt. Az én Történelmi Szemlében megjelent cikkem után sem indult meg a helytörténeti kutatás – amivel ezt a kérdést elemezni lehetett volna. Senki nem foglalkozott a témával egészen addig, amíg Skrabski Fruzsina 2013-ban meg nem csinálta a filmjét, az Elhallgatott gyalázatot, mert ez a film hozta azt az emlékezetpolitikai fordulatot, felfigyelt rá a közvélemény, rengetegen látták, leadták a tévében, online is hatalmas nézettséget hozott, és ezzel elérte, hogy erről a témáról el lehetett kezdeni beszélni. Az a beszédmód, amit ő alkalmazott a filmben, rengeteg szakértőt megszólaltatva, alapvetően nemzeti szenvedéstörténetként jelenik meg. Arról is írok ebben a könyvben, hogy az említett Sára Sándor-film ugyanezt a szerepet eljátszhatta volna 1997-ben, amit aztán Skrabski Fruzsina filmje eljátszott 2013-ban. De Sára Sándor hiába csinált szép és értékes filmet, mert az emlékezetnek akkor még nem volt meg az a fogadókészsége, ami 2013-ban.
A könyvben mintha javaslatot is megfogalmazna arra nézvést, hogy hogyan lehetne feldolgozni a történteket: „az áldozat a jogos felháborodás után lépjen tovább, az elkövető pedig fogadja el saját felelősségét. Ezek a változások megtörhetik az ellenségeskedés ciklusát”. Tehát úgy véli, hogy van kiút az erőszakból?
Kiút van, az pedig a militarizmus kultúrájának megváltoztatása. Említettem, hogy a szovjet katonák, akik hazamentek a frontról hosszú évek borzalmas csatái után, otthon elkezdték verni a feleségüket. Aztán ezekben a családokban nőttek fel később azok a gyerekek, akik elmentek Afganisztánba harcolni. Látható az erőszak folytonossága, amit meg lehetne, és meg kell törni.
A könyv ír arról a jelenségről, amikor a háborús propaganda a rasszjelleggel operált a nemi erőszakkal való riogatásban: az ázsiai típusú oroszok, a fekete franciák. Vélek felfedezni némi hasonlóságot a mai magyar propagandagépezet működésével, amikor az afrikai és arab migránsokkal riogatnak. Így tartanak fenn egyfajta háborús közhangulatot?
De az nagyon érdekes, hogy azok a rasszista jegyek, ahogy a náci propaganda ázsiaivá tette a szovjet katonákat, nagyon jól túlélnek, például a most megnyílt budapesti Gulág Múzeumban. Ugyanez a másik oldalon is működik, az amerikai felszabadító csapatoknál a nemi erőszakot valahogy mindig afroamerikai katonák követték el, a fehéreket érdekes módon nem kapták el, és főleg nem végezték ki nyilvánosan.
A magyar katonák viselt dolgairól mit tudunk?
Én csak az ukrajnai megszállásról írok, az újvidékiről nem. Az alapállás ezzel kapcsolatban ugyanaz, mint a német vagy a Vörös Hadsereg esetében: a tagadás. Illetve az egyéni elkövetőkre leszűkítés a militarizmus strukturális hatalmi okai helyett: ez vagy az a katona rosszul viselkedett, megbüntették, és a kérdés ezzel lezárva. Ráadásul egyre több olyan forrás kerül elő, melyben az ukrajnai nők és a megszálló magyar katonák úgymond szerelmi történetét tárgyalják. A megszállt területen a nőknek egy ilyen kapcsolat az életet jelentette: védelmet és ellátást. Ugyanerről ír Polcz Alaine is. Ő se szerelmes volt a szovjet katonatisztbe, akivel viszonya volt, hanem tudatosan döntött úgy, hogy ez a túlélési stratégiája. Érdekes forráscsoport, amikor a szovjetek kiverik a németeket meg a magyarokat, akkor a helyiekkel nagyon hamar jegyzőkönyvet vesznek fel, ezeknek az interjúknak a forrásértéke nagyon mérsékelt, mert a nyolcvan éves néni úgy fogalmaz a forrásban, hogy hallatszik, hogy azok nem az ő szavai, hanem inkább a jegyzőkönyvvezető narratívája. A következő forrás pedig az, amikor Nemeskürty István és Sára Sándor interjúzott a megszálló magyar katonákkal, de ezeket az interjúkat is kritikával kell kezelni, mert amikor ezeket felvették, másképpen lehetett beszélni dolgokról. Azért is állították le ennek a sorozatnak a leadását, mert azért ott szó esett a kegyetlenkedésekről, amit a magyarok követtek el, ez pedig kettős tabut döntött: a magyar hadsereg vélt szakmaiságát és azt, hogy a szovjet állampolgárok mind ellenállók lettek volna a német-magyar megszállás alatt.
Mi a cél, miért jó felszínre hozni ezeket a történeteket?
Pont azért, amiért ott azok az emberek a könyvbemutatón felálltak. Hogy az ilyen emberek el tudják mondani, és ne szégyelljék, ne gondolják azt, hogy ez az ő személyes problémájuk, és hogy legyen olyan közeg, ami meghallgatja az ő történeteiket. Mert ez a legszörnyűbb ebben, hogy akiket nemi erőszak ért a háború alatt, azokat az embereket magára hagyta a magyar közigazgatás, a politika, a pártok, magára hagyták a férfiak, mert nem hallgatták meg ezeket a történeteket. Kivétel a közegészségügyi rendszer, ami elvileg kikúrálta azokat a testeket, amik megsérültek, illetve elmehettek a paphoz, lelkészhez, és elmondhatták, hogy mi történt, tanácsot kérhettek, mi legyen a megfogant gyerekkel. Azok az e-mailek, amiket most kapok, bizonyítják, hogy szükség volt erre a könyvre.
Pető Andrea Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt című kötete a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
