Persze lehetetlen meggyőzni egy rasszistát. Ahogy egy antiszemitát, homofóbot, vallási fundamentalistát, laposföldhívőt vagy oltástagadót is – hiszen ezek a dolgok, mint tudjuk, nem racionális, hanem érzelmi, pontosabban hit-alapon működnek, s mint ilyen, észérvekkel és empirikus bizonyítékokkal hatni rájuk nem lehet. Épp ez különbözteti meg őket a szkeptikusoktól, ugye. De ezzel együtt az érvelést abbahagyni nem lehet. Soha. Gondolkodó emberként minden ellenszél ellenére örökké és folyamatosan mondani, mondani, mondani kell, harcolni az igazság felé, az emberségért, míg a szellem napvilága nem ragyog minden ház ablakán. Ebben a harcban pedig legjobb, és a cirkuszi bohócok virágot lövő pisztolyaihoz hasonlóan békés fegyver a humor: nem folyik vér, legfeljebb könny, a röhögéstől, és a nevetségessé tételnél mégsincsen gyilkosabb fegyver a fentiekhez hasonló csoportok ellen. Spike Lee is humorral lő, és talál.
Pedig elsőre azt hinnénk, nagyon amerikai sztori lesz ez, sőt, akár nagyon afro-amerikai, csak később tárulnak fel a húsbavágó párhuzamok, az ismerősség. Történetünk indulásakor főhősünk, Ron Stallworth egyből történelmet ír: ő lesz az első fekete nyomozó a Colorado Springs-i rendőrségnél. Persze kinevezése inkább PR-döntésnek indul, el is dugják a jóembert az akták közé, nehogy már a nyílt utcán járjon-keljen egy egyenruhás bokszos (disclaimer: a címbeli, és a cikkben előforduló pejoratív, nem PC szóhasználat a filmben ábrázolt közeget érzékeltető stíluselem). Ám Ron hamarosan bejelentkezik némi kihívásért, beépülni akar, hírszerzősdit, bevetést. Így kerül kapcsolatba a város fekete egyetemistáinak szövetségével, illetve annak csinos elnöknőjével, aki előtt persze titkolja foglalkozását, Ezzel párhuzamban felveszi a kapcsolatot a Ku Klux Klán helyi szervezetével. Igen, feketeként. Ugyanis a ’70-es években még kicsit nehezebb volt valakinek az identitását lenyomozni, telefonon keresztül azt mondhatott bárki magáról, amit akart, pláne ha, mint Ron, képes volt irodalmi angolt ugyanúgy beszélni, mint a fekete utcai szlenget.
Ron tehát telefonon előadja a redneck náci dumát, meg hogy szívesen csatlakozna a Klánhoz, akarom mondani A Szervezethez, és egyből el is hívják egy találkozóra. Ahová Ron nyilván nem mehet el személyesen. Így jön képbe egy fehér, a további hecc kedvéért zsidó kollégája, Flip, aki némi kiképzés és bekábelezés után eljátssza majd Ront a személyes találkozókon. Ami értelemszerűen helyből tartalmazza az erős poénfaktort, miközben a játék azért nem babra megy, A Szervezet, vagy legalábbis annak egynémely különösen beteg tagja érezhetően készül valamire, ami több, mint némi csuklyás tüzeskedés meg feketéken röhögő némafilmek nézése szolid berúgással társítva. A páros helyzete egyre bonyolódik, Ronnak ráadásul két irányba kellene helyt állnia, hogy se a fekete diákszövetség, se a Klán ne lobbantsa lángra a forrongó indulatokat, amikor a Klán és a diákszövetség egyszerre hoz a városba egy-egy, a saját csoportjának fontos embert: egy klánfejest, és egy idős szemtanút, aki még látott lincselést.
Spike Lee mesterien adagol, megmerítkezünk a legmélyebb fehér és fekete öntudatban egyaránt, és bár egyértelmű, hogy melyik oldalon áll a film, Lee azt sem mulasztja el megmutatni, hogy mindkét oldal táplálja azért az előítéleteket és a gyűlölet tüzét, amiből aligha lesz békés együttélés. Megmutatja továbbá Lee azt is, hogy bizonyos szempontból mennyire nem haladt a történelem semerre: hiába telt el bármennyi év a polgárháború óta, tartja magát Észak és Dél gondolati szembenállása. Ám fontos kiemelni, hogy ezt a sok okos gondolatot a rendező nem rágja így a szánkba, és egy percig sem komolykodik. Magyarán: ez a film óriásian vicces. Helyzet- és jellemkomikumon egyaránt röhöghetünk visítva, és ezek a vonások olyan egyértelműek, hogy nem is kell hozzá úgynevezett intellektuális humoron nevelkedni.
A humor működéséhez persze kellenek ezek a fergetegesen kiválogatott és mozgatott, nagyon erős színészek, akik külön-külön is brillíroznak és a kémiájuk is működik. A két főszereplőt zseniálisan alakítja John David Washington és Adam Driver, mégis, a mellékszereplők annyira jók, hogy néha ellopják a show-t: a karikatúraszerűen ostoba, agyát rég elivott klántag Ivanhoe szerepében például Paul Walter Hauser önmagában hozza a film humorának jelentős részét. Mellettük további kiemelendő szereplő: a filmzene, amiről nyugodtan lehet itt személyként beszélni, annyira erősen határozza meg az egyes hangulatokat. A ragadós főtémát Terence Blanchard szállította, aki ezzel jó eséllyel ott lesz a filmzenei Oscar-jelöltek között. A Csuklyásoknak összesen két felróható hibája van: a kissé feleslegesen hosszúra hagyott filmidő – akkor is, ha azt az utolsó másodpercig hasznosan tölti ki Lee – és az ingadozó stílusú-erejű képek: egyes jelenetek látványa a zsenialitást súrolja, ám a színvonal nem egyenletes.
A Csuklyások megtörtént eseten alapul, de ha nem így lenne, akkor sem lenne elrugaszkodva a valóságban megtörténhető eseményektől: a Ku Klux Klán ma is éppúgy létezik, ha hírük kisebb is, gondolatiságuknak a Trump-éra még termékenyt táptalajt is ad. Ez a sztori azonban a jelent csak egy villanásnyira rántja be, csak épp annyira, amennyire a történelem ismétli önmagát. Ám ez épp elég, a hideg kirázza a nézőt, még egyszer gyorsan a záróképben, csak hogy garantáltan elakadt lélegzettel álljunk fel a moziszékből. Az a sok nevetés – és most ez a gyomros? Hát persze, így csinálják a nagyok, az olyan nagyok, mint Spike Lee, jól megágyaznak, hogy beleereszkedjünk a humor kényelmébe, hogy aztán az ütések annál élesebben érkezzenek. Bár Lee végig kötéltáncol humor és dráma között, utóbbit többnyire inkább a felszín alá rejti, hogy ne kiabáljon, de azért érezzük. Mégis, így is, nagyon üt a lezárás, hisz erős a kontraszt: egész addig végig röhögtük a filmidőt. Az amerikaihoz oly sokban hasonlító politikai klíma miatt itthon is működik a film, pedig a kezdeti megérzésünk sem hazudott: igen, ez a film esszenciálisan amerikai, abban az értelemben, hogy elmond egyet és mást az amerikai identitás lehetséges arcairól, és az indulatokról, amelyek eltorzítják ezeket az arcokat.
Csuklyások (BlacKkKlansman) – amerikai bűnügyi vígjáték, 135 perc – értékelés: 9/10
