Volt a Horthy-rendszer és az ő ellenzéke. Az utóbbi körbe tartozók közül a nyugati mintákat átvenni akaró, Európában gondolkodó „nyugatos” értelmiségieket „urbánusoknak” nevezik, a világosan meg nem fogalmazott harmadik utat követni akarókat (az, hogy Pápua Új-Guinea legyen a pápuáké, vicces, de nem elégséges meghatározás) „népinek” hívták. A magyar falvak elmaradottságáról „urbánusok” és „népiek” ugyanazt gondolták, a Horthy-rendszert pedig mindannyian megvetették.
Volt a záruló Kádár-rendszer utolsó éve, és benne az ő ellenzéke. Abban is egy politikus, aki rájött, kellett hozzá két választás, hogy a magyarok nem tartanak vele, amikor szétverte az álmaikat száraz (de logikus) kapitalista, liberális elképzeléseivel. Innentől kezdte építeni az álmokat egy olyan tábor számára, amelyben mindenki „nemzetivé” vált, aki őt támogatta. Ma is könnyű megmondani, hogy ki a „nemzeti”, és pont erről a problémáról szeretnék hosszabban beszélni. Magyarországon ugyanis nem az a „nemzeti”, aki programot kínál a magyaroknak, hanem az, aki egy konkrét magyar politikus vágyait teljesíti. Ez pedig nagyon nem egészséges.
Elkezdenének beszélni és cselekedni, az pedig már nagy baj lenne. Mi lenne például, ha a népiek, akiket úgy várna az („urbánusokkal” szemben) a jobboldali szellemi életbe a Terror Háza igazgatója, egyszer csak itt lennének közöttünk, és aktivizálnák magukat. Ha most sikeresek lennének. A sikert a népiek számára az jelentené ugyanis, ha az egész mai politikusi elitet el tudnák küldeni a hatalomból. Megkérdeznék előtte azért őket arról, hogy a (“népi”) Illyés Gyula által az (“urbánus”) Nyugatban megírt Baranya-megyei falurombolás, a helyiek elvándorlási vágya és a depresszióból kialakuló egykézés miben változott meg 2018-ra. A választ tudjuk: semmiben. (Átterjedt már Pécsre is, talán ennyiben.) Megkérdeznék, ahogy az (“urbánus”) Nyugat által, a („népi”) Illyés-cikkre összehívott találkozóval és vitával útjára indított „népi” mozgalom első felszólalói megtették, mint például Fülep Lajos hat nyelven beszélő (legalább annyira „urbánus”, mint „népi”) zengővárkonyi lelkész (későbbi egyik legnagyobb magyar művészetfilozófus): mit tesz a hivatalos rendszer az áldatlan helyzet, így nagybirtok-rendszer felszámolásáért? A válasz: semmit. Ma koncentráltabb a földtulajdonlás, mint akkor. Most kevesebb ember kezében több föld van, mint amikor ezért „hárommillió koldus” országa voltunk és egy egész mozgalom, a „népi” szerveződött ennek felszámolására. Mi lenne, ha az (“urbánus”) József Attila megint megírná a (“népi”) Fábián Dániel orvossal híres röpiratukat, a népi mozgalom egyik fontos eseményét, „Ki a faluba 2.0” címmel, és nap mint nap érvelhetne a falusi szegénység felszámolása érdekében, ahogy ezt 1930-ban tette barátaival.
Fotó: MTI/Soós Lajos
Mi lenne, ha a Horthy-rendszerben bebörtönzött „népiek” (szinte mindenki volt hónapokig fogdában) a Szabadság téri Hazatérés református templomának lépcsőjéhez vonulnának, és ott számon kérnék a lelkészeket a Horthy-szobor miatt? Mi lenne, ha a származása miatt munkatáborba elhurcolt, egyébként („urbánusnak” is tekinthető „népies”) Sárközi György, aki ott halt meg, most mégis feltámadna, feleségével eladnának még egy budai villát, és annak pénzéből lenne újra (hetente, „népi”) Válasz című újság? Vagy, mi lenne, ha a („népi”) Erdei Ferenc a („népi”) Veres Péterrel felélesztené a Parasztpártot, és egyből be is tolná a (nagyon nem „népi”) kommunista pártba, ahogy tették (előbbi akarattal, utóbbi tudatlanságból) ezt a második világháború utáni években. Mi lenne, ha az („urbánus” világ szimbóluma), a Weiss Manfréd Művek nyereségéből finanszírozott „népi” lapok mint például a („népi”) Bajcsy-Zsilinszky Endre által szerkesztett (“népi”) Szabad Szó megint működne, Weiss Manfréd mai megfelelője, Soros György támogatásából?
És, ami ebből következik a mindennapi retorikában: népi=nemzeti, urbánus=nemzetietlen. Miközben a „népi” mozgalom meg sem született volna az „urbánus” világ nélkül, „urbánusok” és „népiek” olvasták egymást, tanultak egymástól és – ha vita is volt közöttük a kapitalizmus természetéről –, a legfontosabb kérdésben, a Horthy-rendszer elutasításában egyetértettek. A hatalom emberei megpróbálják elhitetni a közvéleménnyel, hogy a népi-urbánus vita sokkal több volt annál, mint hogy Németh László egyszer egy jót zsidózott, amiért később bocsánatot kért, illetve annál, hogy Gömbös Gyula egyszer fogadott néhány írót a propagandaminisztere javaslatára, amit pedig az „urbánus” oldal értett inkább félre.
A hazug alapokra épülő bármi pedig mindig csak hazugság marad: nem igaz, hogy a „népi” oldal a nemzeti, és mindenki más nemzetietlen. Aki ezt elfogadja, az a vesztes oldalra sodorja magát. Ennek az az oka, hogy a nemzeti érzelem a választók nagy részénél a világon mindenütt kiindulási alap, ráadásul egy olyan országban, ahol a lassan százéves sérelmi politika erre még rá is erősít, ott aki nem nemzeti, annak nincs esélye az országot irányítani. Pedig a nemzeti gondolkodás nem több, csak egy köszönés, körülbelül olyan, mint a „-Jó napot, hogy van? Jó napot, jól. És Ön?” Utána azonban, ha a különböző politikai elképzelések között verseny alakul ki, akkor nem az nyer, amelyik „nemzeti”, hiszen mindegyik oldal az, hanem, amelyik meggyőzőbb a választók számára. Most azonban nincs verseny, az ellenzéki oldal ugyanis nem akar – retorikai értelemben – visszaköszönni. Ez valahogy így nézne ki: „- Jó napot, nemzeti politikát képviselek. – Jó napot, én is. Beszélgessünk akkor a részletekről!”
Hüledeztem, meg meg is írtam abban az időben, hogy amikor a Fidesz ellenzékben az Árpád-sávos zászlót használta a nagygyűlésein (ugye, emlékszünk?!), miért nem jöttek elő a baloldali és/vagy a liberális pártok a magyar zászlóval és annak a politikai életben sokfajta akcióban alkalmazható szimbolikus megjelenítésével. Ha az egyik oldalon a piros-fehér, a másikon a piros-fehér zöld áll, akkor a „nemzeti politika” nem került volna az egyik oldalhoz, azaz a Fideszhez. Miért nem fogadja el és hirdeti az ellenzék, hogy két nemzeti oldal van, a „nép-nemzeti” a kormánypártok oldalán, és, mondjuk, a „köztársasági-nemzeti” oldal az ellenzék oldalán.
Nemzeti megvédeni a köztársaságot, a demokráciát, a politikai versenyt, a sajtót, Európához tartozni a magyarok közötti határok megszűnése miatt is, emberi jogokról beszélni, stb. Mindez mind nemzeti. Mi másért drukkol az ellenzék is, mint azért, hogy hazánk, Magyarország egyre sikeresebb legyen? A kormánypártok politikájának mindenben van alternatívája: a focinak a kórházak és az iskolák, Keletnek Nyugat, Magyarországnak a Magyar Köztársaság, „Mészáros Lőrincnek” a verseny a gazdasági életben. Két „nemzeti” politika néz(hetne) egymással farkasszemet. Van, ahol akár együtt is lehetne működni: a közép-európai nemzetek stratégiai együttműködésében például bármikor, ha azt a kormány komolyan gondolja.
Zárszó: Amikor a jobboldali Horthy-rendszert kényelmesen elfogadó Kosztolányi, már halála után kritizálta a Tisza-rendszerrel végig szemben álló baloldali, polgári radikális Ady Endrét, akkor azt mondta róla, hogy költészetébe és egyéb írásaiba a nacionalizmus lejárt giccsét építette bele. És, valóban: miközben Ady ostorozta a magyarságot elmaradottsága miatt és húzta el Kelettől Nyugat felé, addig mindezt olyan istenes-nemzeti gőggel tette, hogy halála után a „népiek” is az egekbe emelték őt. A („népi”) Parasztpárt (Petőfi Párt) a mozgalom szellemi ősének választotta 1956-os kiáltványában. Nem más, mint a (híres „népi” könyvkiadó) Püski Sándor mondta, hogy a párt ideológiája – többek között – Ady műveiben található meg.
A nemzeti gondolat a tartalom becsomagolása tehát, olyan kötelező dolog, ahogy köszönünk egymásnak, és ahogy levegőt veszünk. Vele a másik oldalhoz is lehet szólni, ami most nagyon hiányzik a magyar politikai életből. Persze, nemzeti politika nem megy anélkül, hogy rendes politikai vízió is legyen mellette Magyarország jövőjéről. Meg akkor, ha az ellenzék nem akar szembe menni a kormányzással, hanem inkább annak fenntartását szolgálja. Akkor mindegy. De, csak abban az esetben mindegy.
A szerző szociológus
Kiemelt képünkön: Horthy Miklós (j) kormányzó kerti reggelin családja és barátai körében. A pincér szivart kínál a férfi vendégnek.
MTI Fotó: Reprodukció
