2012-ben a balliberális oldalról vádoltak meg azzal, hogy nacionalista és antiszemita nézeteket képviselek, most pedig a jobboldalhoz köthető Raffay Ernő azzal, hogy „egyes régi marxista és liberális történészek” olyan „eszmények és elvek nélküli”, „a pártatlanság álarcában tetszelgő”, „destruktív” és „gyáva” örököse vagyok, ami az interjúvolt kollégát „a vörös gróf, Károlyi Mihály hazaáruló tevékenységére emlékezteti”. A támadásokat tehát olykor balról, olykor jobbról kapom, de a módszer mindkét esetben ugyanaz. Könyveimből vagy interjúimból kiemelnek egy-egy mondatot vagy félmondatot, amelyek szövegkörnyezetük nélkül nem ugyanazt jelentik, mint saját kontextusukban
– mondja az interjúban Romsics Ignác. A történész itt Raffay az interjút készítő Pataki Tamás kérdésében szereplő azon állítására reagált, hogy Romsics szerint „Erdélyt örökre elvesztette a magyar állam, és legjobb, ha beletörődünk ebbe a helyzetbe”.
Romcsi leszögezi: ezzel szemben a Heti Válasznak adott interjújában ez olvasható: „Államjogi értelemben, úgy gondolom, Erdély örökre elveszett Magyarország számára. Elvileg elképzelhető, hogy ha lesz egyszer föderális Európai Unió, azon belül egy régióként más lehet a helyzete, de ez csak találgatás. Ettől függetlenül, amíg élnek ott magyarok, addig Erdély az ottani magyaroké is, és a magyar államnak van és kell is, hogy legyen köze hozzá.” A történész felhívja a figyelmet arra, hogy ehhez képest a Magyar Idők másik újságírója egyenesen azt jelentette ki a lap július 23-ai számában, hogy „örömmel újságolta” volna Erdély elvesztését. Az akadémikus felteszi a kérdést: vajon mi alapján állítható ez?
Interjúm és könyvem alapján bizonyosan nem. Kétségtelen viszont, hogy a Raffay által javasolt célt – Erdély visszaszerzése nagyhatalmi támogatással és erős magyar hadsereggel – illuzórikusnak, sőt abszurdnak tartom. Nem azért, mintha ne tudnám, hogy a történelem lényege az állandó változás, hanem azért, mert Erdély demográfiai viszonyai egyszerűen nem adnak erre reális esélyt. A legutóbbi román népszámlálás szerint Erdélyben ma 4,8 millió román (74%) és 1,2 millió magyar (18%) él. Kompakt magyar tömb ma már csak a Székelyföld, amely nem tolható át Nagyvárad és Szatmárnémeti közé. Reálisan tehát a székelyföldi magyarok területi és a többiek kulturális autonómiája követelhető. A témában azóta megszólalt erdélyi magyar történészek ezt ugyanígy látják.
A BBC History rákérdez arra is, mit szól Romsics az említett Raffay-interjú Magyar Tudományos Akadémiát érintő állításához. Az így szól: „A baloldal két nagy irányzatához tartozó személyek ott vannak az állami egyetemeken, mérgezik a leendő középiskolai tanárokat, valamint csak belőlük lesz akadémikus. Ez a tudománypolitika diktatúrája, miközben az autonómiájuk égisze alatt hadat viselnek a magyarság ellen.”
Romsics úgy véli, ez része annak a támadássorozatnak, amelynek hátterében az intézmény költségvetésének megkurtítása, és intézeteinek kormányirányítás alá helyezése áll. A Magyar Idők július 4-ei számában a Veritas Történetkutató Intézet egyik fiatal munkatársa, Ligeti Dávid is megfogalmazott hasonló vádakat. Nevezetesen: „»A magyar történelmet illő magyar tollal írni, magyar szívvel és magyar lélekkel.« Ezzel szemben hazánk szovjet típusú tudományos akadémiáján pont ennek egyenes ellentéte érvényesül.”
A történész azt mondja, az idézett interjú és cikk közös jellemzője, hogy
Raffay szerint csak „baloldali” történészekből lehet akadémikus, „jobboldaliakból” nem. Romsics megjegyzi, hogy ez már 1989 előtt sem volt igaz, azóta pedig végképp nem. Vagy talán az 1980-as években akadémikussá választott Szabad György és Kosáry Domokos „baloldali” lett volna? Nyilvánvalóan nem, mint ahogy az 1989 után a testület tagjai közé került – csak a már elhunytakat említve – Benda Kálmán, Engel Pál, Szakály Ferenc, Kubinyi András és R. Várkonyi Ágnes sem. A háromévenkénti akadémikus-választásnak pontosan rögzített demokratikus eljárásrendje van. Jelölt az lehet, aki tudományos eredményei alapján elnyerte az MTA doktora címet. Aki ezt nem tudta vagy nem akarta megszerezni, az nem jöhet szóba.
Romcsis javasolja Raffaynak, hogy annak a hat könyvnek az egyikét, amelyeket a szabadkőművesekről írt, tegye ki a tudományos minősítés próbájának. S ha átugrotta az akadályt és „nagydoktor” lett, akkor belőle is lehet az MTA tagjelöltje, sőt talán még tagja is. Egyébként nem. A fiatal Ligetinek, egykori hallgatójának pedig azt ajánlja, hogy olvasson és kutasson sokat, írjon jó könyveket, és akkor egészen biztosan ő is haladni fog fölfelé a tudományosság ranglétráján.
A történész még hozzáteszi azt is: az MTA történész tagjainak és az állami egyetemek tanárainak állítólagos „magyartalanságát” a nevezettek szintén nem támasztják alá semmivel. Azt kérdi: de mivel is tudnák alátámasztani? A történész a múlt rekonstruálására és igazmondásra törekszik. Akármilyen beállítottságú és akármilyen módszertant követ.
Ahogyan Romsics összegez:
Hadd hivatkozzam Mályusz Elemér, Hajnal István, Kosáry Domokos, Benda Kálmán és több társuk példájára, akiket az 1945-ben Moszkvából hazatért Andics Erzsébet és fiatal „csahosai” (copyright Illyés Gyula) 1945 és 1949 között nemcsak támadtak, hanem ideológiai alapon néhány évre ki is szorítottak a szakmából. Hosszabb távon azonban ők győztek, mert nekik volt teljesítményük. Noha Mályusz jobboldali, Kosáry liberális demokrata, Hajnal pedig kifejezetten „marxizáló” volt. És Andics Erzsébeten, Nemes Dezsőn és társaikon az sem segített, hogy 1989-ig az ő pártjuk volt hatalmon.
Fotó: Kovács Attila / MTI
