Korábban híradózott is, de ma már inkább reggeli műsort műsort vezet az ATV-n. Miért?

Szeretek kérdezni, a vendégekkel kommunikálni, ezért testhez állóbb számomra egy beszélgetős műsor, mint a híradó. Nagyon szeretem, hogy a műsoraink közéletről, kultúráról és politikáról szólnak, a bulvár viszont háttérbe szorul. Szükség van ezekre is, de én jobban szeretek egy olyan műsorban dolgozni, mint a Start és a Start+, amelyek mentálhigiénés szigetnek számítanak a magyar televíziózásban.

A tévézés mellett civil szervezetekkel dolgozik. Egyetlen állás kevés?

A televíziózás az örök, el nem múló szerelem az életemben. A tévében olyan csapatban dolgozom, ahol nemcsak engedik, de biztatják és támogatják, hogy jó ügyek mellé álljunk, legyen véleményünk. Inspiráló és támogató közegben könnyű sok és sokféle dolgot csinálni.  Amióta csak tévézem, mindig is a társadalmi ügyek foglalkoztattak a legjobban. Mikor 1997-ben elkezdtem a Tv2 Tényekben híradóriporterként dolgozni, sokat foglalkoztam például a nők elleni erőszakkal. Nagyon igyekeztem, hogy ne csak egy-egy konkrét ügyet ismerjek meg, hanem széleskörűen az egész témakört.

A szerkesztőségből többen is részt vettünk civil szervezetek érzékenyítő képzésein, hogy tudjuk és értsük, hogyan kell hozzányúlni egy-egy témához, hogyan kell kérdezni egy bántalmazási ügy szereplőit. Ennek óriási jelentősége volt az életemben, mintha rám adtak volna egy szemüveget, amitől egyszer csak teljesen másképp, a maga valóságában láttam meg ezt a világot. Ezt a tudásomat és az érzékenységet a mai napig használom, mikor ilyen témákkal foglalkozunk. Évekkel ezelőtt elkezdtem dolgozni a NANE Egyesülettel és más, fontos ügyeket felvállaló szervezetekkel is.

A másik oldalon pedig megfordultam az üzleti szférában is. Cégeknek tartottunk médiatréningeket, kérdezéstechnikát tanítottunk vagy műsorvezetést vállaltam a rendezvényeiken. Egy ponton úgy éreztem, hogy szeretnék a két szféra között a magam módján hidat építeni, hogy a közjóról szóló ügyeket felhangosítsuk, megpróbáljunk ezekre forrásokat gyűjteni. Így kötöttem ki a tévézés mellett annál a munkánál, amit ma is csinálok.

Többször élt hosszabb ideig az Egyesült Államokban. Onnan hozta haza a módszereket ehhez a munkához?

Abszolút. Az ügymarketing amerikai eredetű stratégia, Magyarországon jellemzően még mindig a hagyományos CSR (corporate social responsibility, azaz cégek társadalmi felelősségvállalása – a szerk.) működik inkább. Ennek rengeteg előnye mellett talán hátránya az, hogy könnyen becsontosodik egy-egy ügy, onnantól pedig nagyon nehéz egy céghez bekapcsolódni másik témával, még akkor is, ha az hirtelen sokkal fontosabb is. Példáulha egy cég tíz éve foglalkozik már beteg gyerekekkel, nem fogja érdekelni a funkcionális analfabetizmus, akármennyire égető problémává vált napjainkra a közoktatás gyengülése miatt.

Az ügymarketing a CSR-nál lazább kapcsolat, az a lényege, hogy vállalatok, vagy népszerű márkák, például divatcégek a termékeiken jelenítsenek meg egy-egy fontos ügyet. Olyan fiatalok körében, akik már kevés hírt fogyasztanak, keveset olvasnak, az öltözködésükre ugyanakkor nagyon odafigyelnek, és ez az önkifejezésük és világlátásuk egyik eszköze, ez hihetetlenül fontos lehetőség. Hiszen a fiatalok szívesen vesznek pólókat afféle személyes plakátként, közéleti állásfoglalásuk üzenethordozójaként.

Ezek a kampányok néha sokkal inkább szólnak a termékről, mint magáról az ügyről.

Tudja, mit mondok én erre? Nem érdekel! Mindegy, milyen motivációkkal áll be egy cég egy jó ügy mögé, csak álljon be.

Ez akkor is igaz, ha arról a cégről lehet tudni, hogy például gyermekmunkásokat dolgoztat, vagy iszonyatosan környezetpusztító rendszerben működik?

Nem. Ha valaki ilyen ügyekkel próbálja tisztára mosni a bűnöket, amiket globálisan elkövet, az nem pálya, erre nagyon odafigyelünk. De ha van egy cég, amelyikkel nincs különösebb baj, és van egy kis felesleg a marketingbüdzséjében, amit valamilyen társadalmilag fontos célra áldozna, akkor nem bánom, ha közben szeretne látszani is, sőt! Ha egy cég azt mondja, kiáll egy közügy mellett, mert látja, hogy az állam egyre több fontos területről visszavonul, akkor kifejezetten kérni szoktam, hogy hagyjuk a szerénykedést, hátha példát mutatunk a többi vállalatnak.

Ön talál rá egy ügyre vagy fordítva?

Általában cégekből indulok ki, és ott próbálok meg lobbizni ügyek mellett. De a most futó, az értő olvasásért folytatott kampányban pont a harmadik, szórakoztatóipari szereplőből indultunk ki. Rájuk azért van szükség, mert az önmagában nem elég, hogy egy cég és egy civil szervezet együttműködik. Ha társadalmi változást szeretnénk elérni, akkor be kell vonnunk az embereket is. Például olyanokat, akik még soha sem hallottak egy adott ügyről, akiket soha sem érintett meg a jótékonykodás. Őket pedig a számunkra vonzó embereken, valamilyen játékos, szórakoztató formában lehet elérni.

A funkcionális analfabetizmusról szóló kampány azzal kezdődött, hogy a New Yorkban dolgozó cégtársammal volt egy kapcsolatunk, amin keresztül hihetetlen bonyolult módon, de eljutottunk a Chainsmokershez, amelynek szerény kétmilliárdos nézettségű YouTube-videója is van, vagyis fiatalok hihetetlen tömegét éri el globálisan. A zenészek jártak már a Szigeten, szeretik Magyarországot, ezért hozzájuk eleve úgy mentünk oda, hogy

srácok, mi az az ügy, ami mellé oda tudnátok állni?

Csak egy kikötésünk volt, hogy olyan témát és ügyet válasszanak, amellyel kifejezetten Magyarországon tudunk dolgozni és segíteni. Mivel a zenekar tagjainak családjában vannak pedagógusok, az oktatás mellett döntöttek. Ekkor kerestük meg azt a szervezetet, amely a két DJ számára is jól ismert és hiteles, ez a United Way, illetve annak magyarországi alapítványa. Bár itthon még kevésbé ismerik, ez a világ egyik legnagyobb jótékonysági szervezete. A két amerikai zenész segítette már korábban őket az Egyesült Államokban, bíztak hát a magyar csapatban is. A gombhoz varrtuk a kabátot.

A szociális, segítő szakma legnagyobb kihívása, hogy a legtöbb esetben a nagyon sok munka és befektetett energia csak apró, pozitív lépések megtételéhez elég, ami csalódáshoz, szélsőséges esetben kiégéshez vezet. Voltak már negatív tapasztalatai?

Nem, hiszen én középosztálybeli, jó állásban lévő újságíró vagyok, szégyen lenne nekem panaszkodnom. Ez, ahogy ön is mondja, inkább érinti a segítő, gyógyító és tanító szakmák képviselőit,  akik szégyenletesen kevés pénzen tengődve az ország legfontosabb munkáit végzik. Én a társadalmi ügyekkel kapcsolatban akkor éltem át kínzó krízist, amikor terhes voltam, miközben a jogi egyetemre jártam. A családon belüli erőszakkal, bántalmazással foglalkoztam, és azt hittem, belepusztulok. Nem tudtam aludni, mert folyton azokról a szörnyű ügyekről álmodtam, amiknek az aktáit olvastam. Annyira nem bírtam, hogy halasztanom kellett egy évet.

Ott volt a szeptember 11-i terrortámadás helyszínén, többször járt háborús övezetekben, mégis ezek a sajnos mindennaposnak mondható ügyek készítették ki?

Igen, pont ezért. Egy terrorcselekmény kivédhetetlenül megtörténhet bárhol, bármikor, átlagemberként nem tudjuk befolyásolni. A hétköznapi szörnyűségek viszont kivédhetők lennének figyelemmel, szakmaisággal és pénzzel.

Visszatérve a társadalmi ügyekről szóló munkára, nagy hangsúlyt kell majd fektetnünk a monitoringra. Meg kell tudnunk mutatni, hogy a munkának, amit a projektben résztvevők és a támogatók segítségével elvégeztünk, mi lett a konkrét megtérülése. Ha azt vállalom, hogy holnapután megetetek száz gyereket, erre kérek tőled pénzt, azt viszonylag könnyű ellenőrizni, mert vagy ettek azok a gyerekek vagy nem. Ha viszont azt mondom, hogy kilencéves koráig minden ötödik gyereket, akinek szüksége van rá, megtanít a szervezet, amelyet segítünk, az értő olvasásra, és ennek majd húsz év múlva látszik az igazán pozitív hatása, az nehezebb ügy. Ez a nagy társadalmi kérdések legnagyobb rákfenéje. Kell hozzá bizalom a módszertanban, meg egy kis remény is.

Két szektor van, aminek leginkább szűkül mostanában a mozgástere.

A civilek és a média.

Hogyan éli meg?

Nehezen. Megpróbálok azokra a feladatokra koncentrálni, amiknek látom értelmét. Minden reggel fel kell kelni, és tenni a dolgunkat. Hozzáteszem, én szerencsés vagyok a munkahelyemmel, nálunk abszolút megvan a mozgástér és a szabadon gondolkodás lehetősége.

Úgy van vele, mint a terrorizmussal: úgysem tudja befolyásolni?

Nem. Amerikában, ahol az életem majdnem negyedét, több mint tíz évet töltöttem összesen, belém ivódott a mentalitás, hogy mindenkinek vannak személyes felelősségei. Az alapfilozófiám, hogy azt tedd, amit szeretnél, hogy mások tegyenek veled. Minden nap lehet ilyen dolgot csinálni, és ezért már érdemes felkelni reggelente.

Azzal kapcsolatban, hogy újságíróként a nagyobb rendszerekre milyen hatással vagyok, vagy leszek, már vannak frusztrációim. Ezért keresek mindig más utakat is, mint például egy ilyen jótékonysági kampány lebonyolítása.

Van olyan nagy társadalmi ügy, ami különösen közel áll önhöz?

A gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozó ügyek ilyenek. Ők az utánunk következő generáció, és nagyon remélem, hogy jobban csinálják majd a dolgaikat, mint mi. Ha nem bántjuk, nem alázzuk meg őket, megtanítjuk nekik, amit kell, de nem kényszerítjük be őket egy hierarchikus rendszerbe, hanem partnerként bánunk velük, akkor talán így lesz.

Nagyon egyenlőségpárti vagyok, a saját gyerekeimmel is.

Soha sem neveltem őket szigorúan, nem vagyok büntetéspárti, hanem beszélgettem velük, és igyekeztem példát mutatni. Az a legfontosabb dolgom, hogy megőrizzem velük a kapcsolatot, amiben bármit megbeszélhetnek velem.

Elég sokat pörög. Van elég ideje rájuk?

Nálunk ez úgy van, hogy a zsúfolt időszakokat hosszabb közös utazások váltják, ahol nincs telefon, internet, csak mi egymásnak. Nemsokára megyünk Skóciába néhány hétre, lakókocsival, azt már nagyon várjuk.

Gyerekei 12 és 14 évesek. Ők is ennyire örülnek a többhetes összezártságnak a szülőkkel?

Olyannyira, hogy ők találták ki. Egyelőre nem kezdtek el gyülekezni a kamasz viharfelhők. Nem mondom, hogy nálunk minden tökéletes. Amikor fiatal vloggerekkel dolgoztam együtt, akkor például az egyik sztárvideóstól tudtam meg, hogy a fiam fenn van az Instagramon, mert a kisfiam nem tartotta fontosnak megemlíteni. Két napig nem aludtam, aztán leültünk és megbeszéltük.

Milyen típusú nyaralásra mennek? Várost néznek vagy inkább túrázgatnak?

Az a tervünk, hogy a Skót-felföldön lerakjuk valahol az autót, és hatalmas bringatúrákat teszünk. Imádok biciklizni, számomra a legnagyobb szabadság ez, akár a városban vagyok, akár a természetben.

Ezért vállalta, hogy csatlakozik a Bringázz a munkába! kampányhoz, aminek pénteken volt a záróeseménye?

Igen, mert rájöttem, hogy autóval közlekedni a városban az élet megrövidítésének egyik leghatékonyabb módja. Nem azért, mert karambolozok, hanem a stressz és a tespedés miatt. A bringázás ezzel szemben megnyugtat, felfrissít, ráadásul a legtöbb helyre sokkal gyorsabban is eljutok biciklivel, mint kocsival. Egyetlen dologra vagyok allergiás, a szmogra. Márpedig annak, hogy felszabadítsuk a városokat az óriási mértékű légszennyezés alól, az egyik legkézenfekvőbb módja a kerékpározás elterjesztése.

Nekem szakmailag példaértékű a bringás mozgalom. Az egyik legsikeresebb civil kezdeményezés. Mutasson nekem még egy olyan szervezetet, amelyik ha csak egyszer, ha csak egyetlen pillanatra is, de eljutott oda, hogy azt mondhassa, köszönjük, befejezzük, mert sikerült elérnünk a céljainkat!