Szia, szerelmem! Ne haragudj, hogy nem írtam, most ébredtem fel. Tudod, hogy te vagy a világon a legfontosabb szívem egyetlen melengető napsugara. Életem egyetlen, és igaz hű szerelme. Szeretlek, amíg csak élek egyetlen hercegnőm

– írta május hatodikán reggel fél nyolckor utolsó üzenetében Szita József a feleségének, Henriettának. Két órával később viszont már hiába hívta az asszony a gyermeke apját telefonon. A nő megijedt, hogy valami baj történt, ezért a tóhoz sietett, mire kiért már ott voltak a kereső egység emberei is. A későbbi boncolás megállapította, hogy keringési és légzési nehézség vezetett férje halálához.

Mindig a szemem előtt van az a kép, amikor kiemelték a testét a tóból. Pont előttem csipogott a keresőgép, a következő pillanatban pedig már emelték is a stégre. Itt volt a horgászegyesület elnöke, azt mondta, hogy hallotta, amikor ordítok, de én nem emlékszem rá. Arra emlékszem csak, hogy fekszem a földön, és mellettem guggol a nevelt fiam

–  idézi fel Szitáné Laczkó Henrietta otthonában. A takaros házban mintha megállt volna az idő. Az elhunyt férj pulóvere, kabátja, cipője ott van, ahol letette, mielőtt horgászni ment. Mikor észreveszi az özvegy, hogy megakad a szemünk a fából készített teraszon, a konyhában lévő bútorzaton, büszkén mondja, hogy fakitermelőként dolgozó férje csinálta, az ő keze munkáját dicséri a nappaliban lévő hatalmas cserépkályha is.

Még a halála előtti nap is kicsi asztalt faragott nekünk. Elvitte magával lefesteni, hogy kész legyen, mire lemegyünk Jázminnal

– mondja könnyeit törölgetve, majd kivesz a nappali vitrinjéből egy eldőlt játék babát. Nem könnyű új helyet találnia neki, mert annyi van a lakásban, hogy e mennyiséget a faluban található híres babamúzeum is megirigyelhetné. „Jázmin és én is rajongok a babákért, gyűjtjük őket” – említi, aztán elmeséli, hogyan ismerkedett meg férjével.

A helyi presszóban dolgoztam. De eszem ágában sem volt férjhez menni, mert nagyon rossz volt a gyerekkorom. Abban nőttem fel, hogy ittak a szüleim és a testvérem. Józsiban az tetszett meg, hogy soha nem alkoholt, hanem mindig kávét vagy üdítőt kért, ha bejött. Tudta, mennyire fontos nekem, hogy valaki ne igyon. Aztán egyszer csak bejött és azt mondta, nem dolgozhatok tovább a kocsmában. Nagyon megkönnyebbültem, és óriási szerelembe estem

– teszi hozzá, majd elmeséli, hogy még fürdőszobájuk sem volt, amikor összeköltöztek. Azóta persze elkészült, azt is a férje csinálta egyedül.

Május ötödikén volt a 13. házassági évfordulónk, és hatodikán halt meg. Emlékszem, hogy mennyire boldogok voltunk, amikor megvettük a gyűrűket Balassagyarmaton. Kijöttünk az ékszerboltból, felkapott és csak pörgetett és pörgetett maga körül. Imádott viccelni. Hányszor bolonddá tett. Jázmin tiszta apja, ő is simán átráz. Józsinak nagyon vidám természete volt, imádta a mulatós nótákat. Teljesen megfertőzte vele a kislányunkat is. Én nem szeretem a nótákat, de amit együtt lerendeztek, azt nem lehetett nem szeretni. Jázmin énekelt az apja pedig szintetizátoron kísérte. Iszonyatosan hiányoznak ezek a pillanatok. Mindig az van az eszemben, hogy mekkora biztonságot és erőt adott nekem, ha a férjem mellére hajtottam a fejem

Jázmin még fel sem igazán fogja, mi történt. Szitáné azt mondja, már a tragédia napján elmondta neki, mi történt az apukájával. Persze, az ő kis nyelvén. Azt mondta, az édesapja beleesett a tóba, de a Jézuska leeresztett egy létrát, apukája azon kijött, majd felment a mennybe.

Először azt hitte, hogy csak eltört az apukája lába. Kérdezte, hogy ki fogja elvinni majd iskolába. Mondtam, hogy apa már nem tudja, mert felköltözött a Jézuskához és ezután onnan fog vigyázni ránk. Erre azt felelte, hogy akkor mi is költözzünk fel hozzá

– teszi hozzá, majd elfordul, hogy ne lássuk, megint elsírja magát. Szitáné Laczkó Henrietta azt mondja, kettejük közül Jázmin az erősebb:

Jázmin mindig azt mondja, nem érti, miért sírok, amikor azt mondom, hogy apa itt van velünk. A baleset óta nagyon furcsán viselkedik. Teljesen elfojtja az édesapja hiányát. Van úgy, hogy nézegeti az apukája fényképét, majd hirtelen eltűnik. Utána megyek a szobába, és látom, hogy sír. Kérdezem, miért sír, de ilyenkor mindig csak annyit felel, hogy azért, mert nem hagyom békén. Igyekeztem neki többször is elmagyarázni, hogy teljesen természetes, hogy sír, ha hiányzik az apukája. De szerintem engem félt és ezért nem mondja. Az igazság az, hogy az első két hétben annyira ki voltam borulva, hogy  semmit nem ettem. Hét kilót fogytam, ő kanalazta belém még a joghurtot is

– mondja Henrietta, aki szerint a mostani összeomlásába belejátszik az is, hogy több tragédia is érte az utóbbi években. Halva született az első gyermeke, majd meghalt az anyukája és a testvére is. Közben megszületett a kislányuk, Jázmin, akinek pici kora óta súlyos, gerincvelőből eredő izomsorvadása van. Szitáék a kislány fájdalmainak enyhítésére tették fel az életüket. Évek óta azért küzdöttek, hogy engedélyezzék a kislányuk számára a Spinraza nevű szer használatát, ami csökkenti az idegsejtek pusztulását. És most amikor végre hozzájárult a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő a szer használatához, és felcsillant egy apró kis reménysugár, hogy javulhat Jázmin állapota, akkor jött ez az újabb szörnyűség. Ez pedig már Henriettának is sok volt.

Kérdeztem a Jóistent, hogy mit gondol, mennyit bírok még el. Amikor nagyon el vagyok keseredve, akkor arra gondolok, hogy a férjem úgysem hagyja, hogy szomorú legyek és fentről segít. Nagyon fájt neki Jázmin betegsége. Sokszor mondta, hogy az életét adná azért, hogy lábra álljon. Most felcsillant egy nagyon pici remény. Jázmin most kapta meg a negyedik kezelést. Több mint 20 millióba kerül egy ampulla, a többit négyhavonta kapja majd. Remélem, javul az állapota, és továbbra is engedélyezik a szer használatát.

Nehezíti az özvegy helyzetét, hogy a családfő halálával gyakorlatilag minden bevételüket elvesztették. Eddig ugyanis az édesapa dolgozott, Henrietta pedig otthon ápolta a lányukat. Jelenleg a 23 ezer forintos családi pótlék és az 50 ezer forintos ápolási díj az összes bevételük. Ehhez hozzájön majd az árvaellátási segély, de, ugye, azt még el kell intéznie. Az özvegy mégsem panaszkodik. Sőt, hálásan beszél arról, hogy  mennyi segítséget kap a bajban:

A helyi horgászegyesület több mint százharmincezer forintot gyűjtött össze nekünk. De visszaadták a férjem féléves tagdíját is, amit előre kifizetett. A párom halála után jelentkezett egy fiatalember, hogy kifizetné az eszközkezelőnél lévő tartozásunkat. Lejött hozzánk és azt mondta, hogy a feleségével és a barátaikkal közösen döntöttek így. Nagyon sírtam, mert ez azt jelenti, hogy újra a miénk lesz az otthonunk, amiben azért lakunk most albérlőként, mert egy fizetésből képtelenek voltunk fizetni a devizahitelt. Most októberben jár le az az öt év, amíg vissza lehet vásárolni az eszközkezelőtől. És most úgy tűnik, hogy sikerül

– mondja. Aztán már indulunk együtt Szécsénybe, az ottani Páter Bárkányi János Katolikus Iskolában tanul ugyanis Jázmin. Az igazgató már vár bennünket. Az iskola kimondottam szép és rendezett. Ahogy belépünk az aulába, megakad a szemünk az előtérben lévő fából készült rámpán.

Jázmint igyekszünk minden rendezvényünkbe bevonni. Azért tetettük oda a rámpát, mert az előtérben szoktuk megtartani a rendezvényeink zömét, és azt szeretnénk, hogy ő se maradjon le semmiről. De elment az osztályával lévő kirándulásra is. Szép is lenne, ha pont mi nem figyelnénk oda az ilyen dolgokra

– mondja mosolyogva Szenográdi Tamás igazgató, miközben odakísér bennünket Jázmin osztályterméhez. Az elsőbe járó kislány hamar feloldódik az anyukája ölelése és puszija után. Elmondja nekünk, hogy a magyar a kedvence, mindent szeret, ami ezzel a tárggyal kapcsolatos. „Nagyon jól tanul, mindenből jeles lesz” – súgja meg mosolyogva Jázmin osztályfőnöke.

Már jócskán délután van, amikor visszaindulunk Rimóc felé. Szitáné elmeséli még, hogy mennyire hálás az iskolának, hogy a nehézségekkel járó betegsége ellenére is egyből bevették a gyermekét, és odafigyelnek rá. Már elhagyjuk Szécsényt, amikor megkérdezzük az özvegytől, hogy kiment-e a közelben lévő horgásztóhoz a baleset óta, de megrázza a fejét. Azt mondja, nem mert még odamenni, mert attól félt, hogy legyengül, és nem lesz majd senki, aki vigyázzon a kislányára. Most mégis rászánta magát, ezért a tragédia helyszíne felé vesszük az irányt. Leszegett fejjel, szó nélkül lépked lefelé a lépcsőn a stéghez, amikor megérkezünk. „Itt találták meg” – mutatja, majd letérdel a stégre, és imára kulcsolja a kezét. Felmegyünk az út melletti tisztásra, hogy ne zavarjuk. Jó öt-tíz perccel később ő is feljön a partról.

Még a madarak is szebben szólnak itt. Ez volt számunkra a paradicsom

– szólal meg hosszas hallgatás után. Majd előveszi a telefonját, és megmutatja rajta a stégnél készült bográcsozós, bolondozós családi fotókat és videókat, amiket még hármasban készítettek pár hónappal ezelőtt.

A boldogság helye lett a fájdalomé. Olyan hihetetlen, hogy mennyi próba elé állítja az embert az élet. Amikor nagyon össze vagyok törve, mindig azzal nyugtatom magam, hogy ez a mérhetetlen fájdalom is elmúlik egyszer. Minden napnak megvan most a maga baja. Nem gondolok a jövőre, és arra, hogy mi lesz velünk, mert akkor csak megőrülök. De bármennyire is kilátástalannak tűnik most minden, akkor sem adom fel. Azt szeretném, hogy büszke legyen rám a kislányom és a férjem is. Mostantól az a célom, hogy Jázmint boldoggá tegyem, mert az olyan, mintha a férjemet is boldoggá tenném

– teszi hozzá, majd elindul a kocsi felé.

Már az autóban ülünk, amikor újra megszólal. „Jó, hogy eljöttünk, köszönöm. Túl vagyok rajta” – mondja egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj kíséretében. Visszafelé bemegyünk a temetőbe, ellátogatunk a férje sírjához. Az asszony gyengéden megsimogatja a síremléket, majd megmutatja, hogy hova szeretné elhelyezni rajta azt a fotót, ami az otthonában lévő komódon állt.

Jázmin nagyon sírt a temetésen. Kérdezte, hogy ha apa most por, akkor hogy lesz majd újra teste. Mondtam neki, hogy a Jóisten olyan csodákra képes, amit az ember fel sem foghat, és apának majd testet is ad. Azóta ebben a mesevilágban él. Ha valamit most üzenhetne föntről a férjem, akkor biztos azt mondaná, hogy erős legyek. És ez így is lesz. Mert megígértem neki a ravatalnál, hogy mindig erősek leszünk.