Nagy Zoltán 33 éves, 15 évesen kezdett betegekkel foglalkozni, a hospice-ellátásba azonban egy fatális véletlen folytán került be.
Az egész azzal kezdődött, hogy néhány évvel ezelőtt ellopták a pénztárcáját.
Szlovák állampolgárként annyira keserves procedúra volt újra beszereznie az összes iratát, hogy miután végzett, a biztonság kedvéért lefénymásolta a friss papírokat arra az esetre, ha hasonló helyzetbe kerülne. 2014-ben éppen szombathelyi főiskolája felé tartott vonattal, amikor a kalauz firtatni kezdte, hogy milyen jogon vett félárú jegyet. Zoli ekkor jött rá, hogy a másik kabátjában hagyta a diákigazolványát, nála volt viszont a fénymásolat arról a dokumentumról, amelyik igazolta, hogy mentőápolóként ugyancsak jogosult fél áron utazni. A fiatal, rátarti kalauz rögtön kijelentette, hogy ebből nagy balhé lesz, mert a fénymásolással Zoli okirat-hamisítást követett el, le is szállította Tatabányán, és rendőrt hívott rá. Bár időközben Zoli megtalálta a táskájában az eredeti papírt is, a rendőr megerősítette, hogy tényleg nem lett volna szabad lefénymásolnia azt, de biztosította, hogy megússza majd egy ejnye-bejnyével.
Pár hónap múlva mégis jött egy hivatalos levél, Zolit hatvan óra jóvátételi munkára ítélték, ami elég rosszul érintette őt. „A kórházak nem álltak velem szóba, a Budapest Hospice Házban viszont megkaptam a lehetőséget, hogy tisztára mossam magam. A lehető legjobb helyre kerültem.”
Mivel ápolóra akkor éppen nem volt szükség, Zolira eleinte kerti munkákat bíztak, majd egy idő után betegekkel is foglalkozni kezdett. Ennek már négy éve, a „büntetést” réges-rég ledolgozta, Zoli azonban azóta is a Magyar Hospice Alapítvány önkéntese. Korábban hetente egyszer, vasárnaponként jött, mostanában már egy kicsit kevesebbet tud vállalni. Mi hétköznap délelőtt találkozunk vele az óbudai intézményben, innen ment a „rendes” állásába, hogy teljesítse éjszakai műszakját egy magánkórházban, ahol műtét előtt álló és az operáción frissen átesett betegeket ápol.
„Nagyjából mindig mindenki azt kérdezi, hogy lehetek ilyen marha, hogy ingyen eljárok ide dolgozni, a haldoklók közé.” Pedig Zoli szerint a válasz nagyon is egyszerű: „Az az igazság, hogy én itt sokkal többet kapok, mint amennyit adok.”
A hospice-os tevékenységének önmagára nézve is gyógyító hatását egészen hamar megtapasztalta. Munkája során nem egy ember halt meg korábban is kezei között, azt hitte, már nem viseli meg a halál közelsége, ám amikor egy közeli barátja elveszítette a gyerekét, őt is borzasztóan letaglózta a két év fél éves kisfiú halála. A hospice-os munka azonban segített neki, hogy feldolgozza a tragédiát, ahogy később is időről időre átlendítette a holtpontjain az önkénteskedés .
„Voltak olyan heteim, hogy hétfőtől vasárnap délutánig elmerültem a depresszióban, és semmi kedvem nem volt ide se bejönni. Aztán mégis eljöttem, itt töltöttem 2-3 órát, és estére teljesen ki voltam cserélve.”
Zoli több évnyi tapasztalattal a háta mögött úgy látja, minden maga alatt lévő embernek elég lenne félórányi hospice-ban eltöltött idő ahhoz, hogy helyrezökkenjen. „Itt nagyon gyorsan átértékelődik minden, az ember pillanatok alatt megérti, mennyire fontosak a valódi dolgok az életben. Ha azt látod itt lévő ápoltakon, hogy napjaik vagy csak óráik vannak hátra, látod, milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak, és megnyílnak neked, onnantól kezdve nem számít, hogy egy órája éppen milyen szarul éreztem magam.”
A katarzishoz olykor egészen kevés is elég. „Sokszor csak annyit történik, hogy betolom a beteget a fürdőszobába, és megfürdetem. Közben beszélek hozzá, megpróbálom valahogy oldani a helyzetet, hiszen végső soron egy idegen hatolt be az intim szférájába. Megkérdezem, hogy hova valósi, mivel foglalkozott, teljesen átlagos dolgokat. Innen jutunk el néha odáig, hogy a mosdatás végére családi titkokat, életük legnagyobb dolgait osztják meg velem. Olyasmiket is, amikről egyébként soha nem beszéltek, de mivel úgy érzik, hogy már nincs hátra sok beszélgetés, tabuk nélkül mesélni kezdenek. Elmesélik, hogy milyen konfliktusuk van a gyerekükkel, vagy egy bácsi egyszer csak kiböki, hogy megcsalta a feleségét, amit egész életében hordozott magában. Ez nem azért ad nekem sokat, mert nagy titkokat tudok meg vagy óriási sztorikat hallok, hanem mert látom rajtuk a feloldódást, ahogy megkönnyebbülnek, miután kiöntötték a szívüket. Megbíztak bennem, pedig most találkoztunk először, ennek azért elég jelentős önbizalom-növelő hatása van.”
Vannak, akik arról beszélnek, hogy bárcsak több időt töltöttek volna a szeretteikkel, jobban odafigyeltek volna a családjukra. „Egy ilyen beszélgetés hihetetlenül feltölt, többet ér, mint egy 30 órás terápia egy pszichológusnál. Ráébreszt arra, hogy az idő limitált. Amióta itt dolgozom, sokkal jobban átérzem és megélem a carpe diem! igazságát.”
Többnyire azért nincs szó nagy dolgokról. „Az emberek nem azért vannak itt, hogy azon őrlődjenek, mi volt a jó és a rossz az életükben. Ők már általában nagyon erőtlenek, és épp elég feladat nekik, hogy kibírjanak negyed órát a hideg fürdőszobában. ”
De éppen ez az állapot, amiben egy egyszerű kérdés is a megváltást jelentheti.
„Általában csak annyit kérdezek, hogy tudok-e segíteni valamiben? Ahogy egyébként a munkahelyemen is mindig megkérdezem, mert lehet, elvégeztem az összes dolgomat a beteggel, bekötöttem az infúziót és adtam neki fájdalomcsillapítót, de ő éppen nem éri el a mobilját, hogy hazatelefonáljon, vagy pisilnie kell, és nem mer szólni miatta.” Zoli szerint minden beteg más, ennélfogva senkire sem lehet előre felkészülni. „Igyekszem nem megítélni a beteget, mindenkivel a nulláról kell kezdeni a megismerést. A magánkórházban persze alapvetően más a helyzet, ott is rengeteg tumoros beteggel találkozik, de ők a hospice-ba érkezőkkel szemben még inkább a betegség elején vannak, még reménykedhetnek a gyógyulásban. „Amikor valaki antipatikus, vagy nem túl kedvesen reagál, megpróbálom megérteni, hogy mi lehet mögötte: fél a betegségtől, vagy valamilyen más okból van benne feszültség?”
A bizalom persze a hospice- ápoltak részéről sem magától értetődő, ott volt például Gyuri bácsi. „Úgy is megvágja az arcomat” – zsörtölődött az első alkalommal, miután nagy nehezen megengedte, hogy Zoli megborotválja. A következő vasárnap azonban már senki másnak nem engedte megborotválni magát, inkább megvárta a vasárnapot, amikor Zoli újra eljött. „Az utolsó vasárnap, amikor találkoztunk, szinte újjászületett, mert azt mondták neki, hogy hazamehet. Mintha egy kis ablakot nyitottak volna ki neki, ahol beáramlott a fény.”
Zoli szerint az embereknek a hospice-ról automatikusan a halál jut az eszükbe, és mivel félnek a haláltól, azt gondolják, úristen, milyen szörnyű hely lehet az, ahol sorra halnak meg az emberek.
„De ez egyáltalán nem egy szomorú hely. Nemrégiben egy pszichológus ismerősöm értetlenkedett, hogy minek jövök ide, nyilván borzasztóan lehúz lelkileg ez a munka, pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. Nem csak a betegektől kapok sokat, az itt dolgozó emberek is extrán pozitívak. Mindig van egy kedves szavuk, és nagyon segítőkészek. Itt nem kiégett emberek dolgoznak, felemeli őket, hogy életben tudják tartani a betegeket, hogy az utolsó szakaszban is tudnak segíteni nekik. Így aztán felemelnek engem is, ha éppen magam alatt vagyok, akárcsak a betegek.”
Zoli elmondása szerint kifejezetten mélyen volt, amikor a hospice-szal kapcsolatba került, most azonban már újra önmaga, és ezt ennek a helynek köszönheti. „Mindig úgy éreztem, hogy itt ember lehetek, nem kell színészkednem, megjátszanom magam, és a betegek sem hiszik azt, hogy a remélt paraszolvencia miatt vagyok kedves velük, amit egyébként máshol sem fogadok el. Bár itt ingyen dolgozom, mégis jobban izgulok, nehogy elkéssem, és nagyobb motivációval érkezem meg, mint a kórházba. Érzem, hogy itt várnak rám. Amikor pedig hazafelé villamosozom, mindig eszembe jutnak a hospice-ban történtek, fontos mondatok, és persze az itteni emberek, akik újra és újra ráébresztenek, hogy mik a fontos dolgok az életben.”