Kultúra

Scherer Péter: A valóságban tényleg fáj, ha ütnek

Mi közük van az építőipari melósoknak Fülig Jimmyhez vagy Piszkos Fredhez? Scherer Péter szerint nagyon sok, ezt mutatja be az általa rendezett előadás, A piszkosak. A nevetést még a tragédiákban is fontosnak tartja, a politika abszurditása viszont csak akkor vicces, ha nem valaki bőrére megy. De vajon önvédelem vagy megalkuvás kikapcsolni a híradót vacsora közben? Miért csak a színpadon kaphat Rejtő saját múzeumot (ha egyáltalán)? És van-e rejtői romantikája egy igazi tömegverekedésnek? Interjú.

Az elején tisztázzuk a legfontosabbat: vett már részt kocsmai verekedésben?

Hát, kocsmaiban nem, de egyszer Liverpoolban belekeveredtünk egy jókora balhéba az Arvisura társulattal. A helyi színházi fesztiválon vettünk részt, és épp a zárógálára sétáltunk a főtérre. Akkor érhetett véget a Liverpool-meccs, mert az egyik utcában szembe jött velünk 60-70, józannak aligha mondható szurkoló, akiknek már a puszta jelenléte és az éneklése is fenyegető volt. Mikor a két csoport egymás mellé ért, egyszer csak elkezdtek ütni minket.

Lehet, hogy nem a megfelelő színű pulcsi volt valakin…

Vagy valamelyikünk tett egy rossz mozdulatot, esetleg csak nem tetszett nekik, ahogy nézünk rájuk. Ilyenkor bármilyen apróság elég. Pár pillanat múlva már röpködtek a sörösüvegek és a pofonok is. Nem vagyok valami nagy verekedős, így próbáltam megúszni a dolgot. De népzenészek is voltak velünk, köztük volt egy-két srác, akik keményen beszálltak a bunyóba.

Bár azon az energia- és alkoholszinten nehéz beszállni, ahova 60 Liverpool-drukker eljut egy meccs után.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Ott már a színészi átélés sem segít?

Nem igazán.

Élőben tehát nincs meg a rejtői romantikája az ilyen bunyóknak?

Nincs, és a Don Quijote-i humora se, aki Cervantesnél, ugye, hatot kap, kihullik az összes foga, de azért még mosolyog. A valóságban tényleg fáj az ilyen.

Legtöbbünk számára mégis Rejtő regényei jelentik a fő irodalmi referenciát, ha kocsmai verekedésről vagy a légióról van szó.

Volt is némi tapasztalata ezen a téren: rendszeresen bokszolt, az orrát is kocsmai bunyóban törte el. Amúgy igazi világpolgár volt, állítólag Afrikában is jár, még ha a légióba nem is lépett be.

Arra emlékszik, mikor került először Rejtő-könyv a kezébe?

Viszonylag későn. Apám nagyon sokat olvasott, de Rejtő valamiért nem volt a kedvence. Szerintem azért, mert kapcsolódik hozzá egy ilyen urbánus, pesti, belvárosi életérzés, ami őt nem rántotta annyira magával vidéki értelmiségiként. Ezért nálunk Rejtő nem volt téma, csak akkor fedeztem fel magamnak, mikor a már említett Arvisura társulattal csináltunk egy Piszkos Fred, a kapitány-előadást. Ezt a regényét már korábban is olvastam, az „Uram, a késemért jöttem”-poén is megvolt, de mélyebben ott kezdtem el ismerkedni Rejtő humorával.

Akkoriban még nem Piszkos Fredet játszotta, ha jól sejtem.

Nem, szállásmester voltam, akinek az a bizonyos kés van a hátában.

Általános tapasztalat, hogy Rejtőt megfilmesíteni vagy színre vinni sokkal nehezebb, mint elsőre gondolnánk. A Piszkosak mintha ezt próbálná is megkerülni azzal, hogy kortárs keretbe teszi a történetet. A kibúvókeresés volt a cél?

Nem. A Karinthy Színházból kaptunk egy megtisztelő felkérést, hogy csináljunk bármit, bármikor, bárkivel. Mikor felmerült Rejtő neve, én azonnal arra gondoltam: valahogy bele kéne szőni a mai plebejus, „buffós” humort, amit Kapával is szoktunk használni. Ez ugyanis csodálatosan rímel a száz évvel ezelőtti, rejtői abszurdra. Hogy lehet ezt a kettőt összehozni? Itt jött jól, hogy eredendően építőmérnök vagyok, és rengeteg barátom dolgozik az építőiparban. Egyikük például évek óta ambicionál, hogy csináljunk egy darabot erről a közegről, mert olyan dumákat hall a melósai körében, amik simán überelik a Kapa-Pepe beszólásokat. Le is jegyzett párat, alapvetően három nagy témakör kristályosodott ki:

  • A faszér’ kell ennyit melózni,
  • mennyire kevés a pénz,
  • és hát a csajok.
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Megérdemelne akár egy igazit is?

Nem vagyok irodalomtörténész, de úgy látom, hogy az irodalomnak és a színháznak is vannak fekete bárányai. Ők azok, akik nem biztos, hogy kevésbé tehetségesek, mint nagynevű kortársaik, mégsem kanonizálódnak úgy. Nehéz megmondani, min múlik ez: az irodalmárok előítéletein, az általános ízlésen, vagy a művek tényleg nem állják ki az idő próbáját. Egy borgőzös éjszakán Jancsó Miki bácsihoz odalépett egy srác a kocsmában, azzal, hogy szeretné elmondani a versét az egyik legnagyobb magyar művésznek. Az öreg végighallgatta, majd miután elment az asztalunktól a srác, megszólalt: „Látjátok, erről a versről nem tudnám megmondani kortársként, hogy jó vagy szar. Ha leírnák és kinyomtatnák, 50 év múlva már talán kirostálódna, hogy a fiú zseni vagy teljes dilettáns”. Szerintem ilyen az irodalom, én például még most sem tudom megmondani, Rejtő mit ér.

Mindenesetre lassan száz éve makacsul tartja magát az életünkben és a könyvespolcainkon.

Igen, a mai napig hatalmas fanklubja van, és a fiatalok is rácuppannak időnként. Ha a közönségszavazaton múlna az utcanév és a múzeum, mindkettő lenne neki. Valamit nagyon tudott a pali, ez egyértelmű. De hogy mit, azt senki nem tudja megmondani, mert az irodalomtörténet valamiért mindig ellenáll neki.

A híres poénok között azt is megidézi a Piszkosak, hogy a magyar irodalom legnagyobb nevettetője tragikus halált halt. Ezt a kontrasztot fontosnak érezte?

Az egyik próbára ugyanis elhívtuk Thuróczy Gergely irodalomtörténészt, aki órákon át mesélt nekünk Rejtő életéről. Tőle tudtuk meg, hogy kicsivel a halála előtt Rejtő azt mondta egy barátjának:

mindaz, amit eddig írt, semmi, ahhoz a könyvhöz képest, amit ezután fog írni. És az, amit eddig élt, semmi ahhoz képest, amit itt élnek meg a munkaszolgálaton.

Pedig addig is elképesztő élete volt. Mindenképp meg akartuk idézni az alakját és a soha meg nem írt főművet is, ami „talán nem is az ő műfaja lett volna.”

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Szokatlan volt Mucsi Zoltánt ebben a csendes, visszafogott, légies szerepben látni. Nemhogy káromkodás, még egy hangos szó sem volt benne.

Az is csak egy szerep, amire sokan kattintanak, ezért vannak, akik ezzel azonosítják. De Zoli szerintem eszméletlen boldog lenne, ha többen ismernék a Nehéz című darab díjnyertes főszerepéről, a Don Quijotéből, vagy akár a Rejtő-előadásunkból, mint a kultikussá vált villanyszerelős, vagy füttyögős jelenetből. Én is szeretem a Kapa-Pepe-duettjeinket, és büszke is vagyok rájuk, de az nálam is cél, hogy ez ne váljon skatulyává, és más, komolyabb hangütésű szerepekben is megmutathassa magát az ember.

A tragikum jól megfér a nevetéssel, vagy inkább ellene hat?

Kicsit lehorgonyozza. A tragédiákban ezért mindig a humort, a vígjátékokban pedig a mélységet keresem. Arra ambicionálom a színészeket, hogy bármilyen sötét a történet, mindig lehet benne helye a tragikomikumnak. A legnagyobb dráma közepén úgy jön egy nevetés, mint egy nagy pohár, jéghideg, buborékos szódavíz. Ez nemcsak elmélet, előadásról előadásra megtapasztaljuk. A Soha senkinek a családon belüli erőszakról, a Gyáva a drogfüggőségről, a Testvérest pedig a gyászról szól, és mindegyikben a humor a vivőanyag.

Humor és tragikum keveredik a politikában is, erre tökéletes példa a körülöttünk zajló kampány. Ezeket a magas labdákat nem akarják lecsapni?

Az abszurd humor tényleg áthatja a politikát, de azért ez ingoványos talaj. Már csak azért is, mert az ember megcsinál egy igazi politikusokról szóló darabot, és lehet, hogy soha többet nem kap támogatást.

Ön nevet vagy bosszankodik, mikor azt látja, hogy a politika Monty Python-i magasságokban szárnyal?

Szerintem ahhoz, hogy képesek legyünk ezen nevetni, rendben kell lennünk saját magunkkal. Ehhez pedig normális megélhetés, biztos meló és rendezett anyagi háttér kell. Ha ez mind megvan, könnyedebben néz rá az ember. Ha viszont valakinél vérre megy a dolog, egyből nem annyira vicces az egész. Én olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy néha tudok nevetni a politikán, ami mostanában reggeltől estig ömlik ránk.

Megengedi a nevetés luxusát magának?

Pontosan, ahogy azt a luxust is, hogy kikapcsolom a híradót, és inkább csöndben vacsorázom. Pedig szeretem, mikor duruzsol valami a háttérben, de ha már nem bírom, egyszerűen kinyomom. Nem vagyok hírfüggő, ellentétben egy csomó kollégámmal, aki képes az idegösszeomlás szélére jutni a napi politika miatt. Én nem akarom emiatt tönkre vágni magam, de tisztában vagyok vele, hogy ez is az opportunizmus egyik formája. Mert én is látom, hogy ami történik, az nem jó, mégsem vagyok hajlandó állandóan ráfeszülni.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Ez önvédelem vagy inkább megalkuvás?

Önvédelem, megalkuvás, gyávaság, ez mind benne van. Nemrég épp a Leonce és Lénát állítottuk színpadra, amibe Rába Roland betette a Kontroll Csoport híres dalát a 80-as évekből:

Nem én vagyok, aki valamit akar. Az te vagy, és nem én

– énekli a Kádár kor gyáva forradalmára. Rettenetesen szomorú, hogy mindez még mindig ennyire aktuális. Mert ez persze nemcsak a Kádár-korról és Leonce hercegről szól, hanem rólunk is, akik mindig a másiktól várjuk, hogy tegyen valamit.

Ennél komolyabb témákkal is foglalkoznak, az egyik ifjúsági előadásuk például a kézmosás fontosságáról szól. Ebben a hervasztó témában hol a humor?

Ez a darab számomra bizonyíték, hogy pár jó passzban lévő és talán nem tehetségtelen színházi ember bármilyen témából képes jó előadást csinálni. Ha ugyanis ebből sikerül, akkor tényleg bármiből lehet nevetéseket kicsikarni. Elsőre még a színészeket is meglepte. Mikor Molnár Gusztávot felkértem a szerepre, a következő beszélgetés zajlott le köztünk a telefonban:

– Figyelj, Guszti, csinálunk egy ifjúsági darabot, az a címe, hogy A kézmosás fontosságáról. Benne vagy?

– Persze, veletek bármiben. Miről fog szólni?

– Hát, a kézmosás fontosságáról.

– Ne bassz! De mi fog benne történni?

– Azt még nem tudom, majd kitaláljuk.

Hogy ugrik be egy ilyen ötlet?

Nem nekünk ugrott be. A gyávát játszottuk a szekszárdi kórházban, és utána írt nekünk egy ottani nővérke, hogy fantasztikus volt az előadás, és ha nem vesszük zokon, ajánlana egy témát. Szerinte a kézmosás fontosságáról kellene előadást csinálnunk, mert ebből végre a fiatalok is megérthetnék: az őket érő fertőzések és betegségek 75 százalékát meg lehetne előzni alapos kézmosással. Egy hétig csak röhögtünk ezen, majd egyszer csak azt mondtuk Gyulay Eszterrel egymásnak: Basszus, csináljuk meg!

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Ahogy hallom, a kórházi dolgozók is odavannak érte.

Imádják, nemrég Békéscsabára vittük, és dőltek a röhögéstől, lábbal dobogtak, annyira tetszett nekik.

Az egyik szereplő egy ÁNTSZ-es orvos, aki a kézmosás fontosságáról akar előadást tartani, a másik pedig egy baktérium, aki a doki kezén él, és folyamatosan kampányol ellene.

Közben persze rengeteg dolog kiderül a járványtörténelemről, a higiéniáról, vagy Semmelweis lenyűgöző életútjáról. A baktérium például rajong az irodalomért, de nem azért, mert szeret olvasni, hanem mert a költők bohémek, kigombolt inggel mászkálnak télen, így könnyű őket megfertőzni.

Egy másik előadásukban, A fajok eredetében fontos szereplőváltozás történt. A Piroska nevű tyúk helyett Jessica debütált a színpadon. Jól szerepelt?

Vérprofin, de Piroska szegény már a második volt, aki elpusztult, mióta játsszuk a darabot. Az első Pötyi volt, ő 95 előadást nyomott le velünk, utána jött Piroska 45-tel, most pedig Jessica lépett a helyére. Azt a szakmai titkot azért elárulom, hogy mindhármuk kakas, csak az előadásban alakítanak tyúkot. A gazdájuk javasolta még a legelején, hogy inkább kakast vigyünk, mert, hogy őt idézzem, mert a tyúkok kicsit hisztisek. A nézők meg szerinte úgysem tudják megkülönböztetni a kettőt.

És igaza lett?

Eddig még egyetlen előadás után sem érkezett panasz – legalábbis erre.

A piszkosak a Karinthy Színház és a Nézőművészeti Kft. közös előadása, jegyek itt kaphatók.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik