Radnóti rabbi: És mit tehetnének értetek a zsidók?  

Élnek még ebben az országban zsidómentők. Kilencen. Ennyiükről tudunk 2018 márciusában.

Őket talmudi kifejezéssel „a világ jámborainak” nevezzük. Az ő életük figyelmeztet minket arra, hogy a zsidó hit elsődleges célja a világ megjavítása.

Dél-Budán, a zsinagógai közösségemben nemrég Purim (a farsanggal időben nagyjából egybeeső, ahhoz külsőségeiben hasonló) ünnepén pénzgyűjtő akciót szerveztünk azon idős magyar embereknek, akik 1944-45-ben zsidókat bújtattak. Ők a saját életüket kockáztatták azért, hogy a mi nagyszüleink megmeneküljenek, és hogy mi megszülessünk.

Amit tettek, épp annyira volt felfoghatatlan, mint amennyire természetes. Nem kérdés, hogy nem hagyhatjuk meggyilkolni ártatlan embertársainkat, de a legtöbbünknek, teljesen érthetően, a saját életünk mégis fontosabb, mint másoké, ismeretleneké. Ők nem így voltak vele.

Abban az évben sokak számára tűnhetett úgy, hogy nincs Isten – bármelyikben hittek is korábban. Persze nem ez volt az egyetlen ilyen pillanat a világtörténelemben. Ám ezek a hősök akkor és ott arról tettek tanúbizonyságot, hogy igenis van Isten.

Nem kérdezték, hol találják meg, vagy hogy hová rejtőzött, csak azt tudták, hogy ismerik Őt. Tudták, mit kérne, ha valahol mégis találkoznának vele.

Az erkölcsi határhelyzetekben a kivételes jóság lehetőségei mutatkoznak meg: az emberben élő isteni fény (nevezzük akár lelkiismeretnek vagy bárminek) elő akar törni ilyenkor. Az emberek többsége elfojtja, mert fél. Mérlegel.

Ez a néhány ember fényt hozott a háború éjszakájába. Sok ezrüket elfogták, deportálták vagy kivégezték, ám hál Istennek, sokan túlélték.

Mindez 74 esztendeje történt.

Ezek az embermentők idősek már. Akkor ők voltak cselekvőképesek, most talán ők szorulnak miránk, akik lehet, nekik köszönhetjük, hogy egyáltalán megszülethettünk.

Több százan voltak, ma már csak kilencen élnek. Most mi fogjuk az ő kezüket. A Mazsihisz segíti őket, ám pontosan érezzük az asszimmetriát. Nem létezhet valódi viszonzás, ezerszer ennyi sem volna elégséges. Mi adósok maradunk örökre, és a hálánk leróhatatlan velük szemben.

Tanítanak bennünket az embermentők. Nekünk is adnunk kell. Amit lehet és ahol lehet. Van helye bőven a jóindulatnak és a segítőkészségnek Magyarországon.

A „viszonzás”, melynek teljessége lehetetlen, csak az első lépés lehet a bizalom és a nem zsidó honfitársaink iránti felelősségvállalás felé.

A zsidó véleményvezérek ma többnyire akkor szólalnak meg, ha valami pikáns dolog történik a zsidóság háza táján. A média bulvárérzékeny. A zsidók általában akkor kerülnek a hírekbe, ha az antiszemitizmusról van szó.

Magyarországon az elmúlt évtizedekben ez „hot topic”, különösen akkor, ha egy antiszemita mumus felemlítése, akitől aztán jól megvédhető a zsidóság, éppen jól jön valamelyik párt permanens kampányában.

Ez a kommunikáció a magyar zsidóságot pátyolgatnivaló, szerencsétlen, védtelen áldozatként jeleníti meg, így gyakran passzívvá és néha indokolatlanul is önsajnálóvá teszi, pedig az valójában eleven, zömmel középosztályos, létbiztonságban élő, magasan kvalifikált, nagyvárosi, óriási többségében budapesti közösség. Ráadásul még mindig nagy létszámú, több tízezres népesség, a holokauszt irtózatos pusztításától és az azt követő kivándorlási hullámoktól, köztük nem utolsósorban a jelenlegitől sújtva is.

Mindennek ellenére a zsidó közösségben, még ha egykori, kivételes országépítő szerepét soha többé nem is töltheti már be, komoly potenciál van.

A zsidó vallás a végső céljai tekintetében minden ellenkező híreszteléssel szemben egyetemes. Minden imánk végén, naponta háromszor mondjuk el Zakariás próféta hitvallását, hogy eljön a nap, amikor „egy lesz az Isten és egy lesz az Ő neve”.

Mi, zsidók küldetésünk szerint ennek a napnak vagyunk az előhírnökei. Szétszórva, ám nem önmegtagadóként élünk a népek között és erőnk szerint próbálunk tenni „a világ megjavításáért”. Ezzel a nemes célunkkal áll szemben az a kommunikációs üzenethalmaz, mely csak arról beszél, hogy zsidóknak mi bajuk van éppen, és hogy kinek kell minket már megint megvédenie.

Pedig akár arról is lehetne beszélni, hogy mi, magyar zsidók mit tettünk és a jövőben még mit tehetnénk másokért, olyanokért, akik sokszor nálunk is nehezebb helyzetben vannak.

Oly’ sokszor kérdeznek (és így beszéltetnek is) minket, zsidókat arról, hogy „szerintünk” X vagy Y kijelentése vajon félig vagy netán egészen antiszemita-e. Ám arról már kevésbé, hogy szerintünk elfogadható, elviselhető-e a gyermekéhezés. Vagy arról, hogy mit tanít a hagyományunk vidéki régiók elnéptelenedéséről, szokások és életformák eltűnéséről olyan helyeken, ahol a nagyszüleink is éltek. Kérdeznek-e minket bőrszín szerinti hátrányos megkülönböztetésről, annak ellenére, hogy ez az askenázi zsidókat nem érinti? És a romaintegrációról? A mélyszegénységről? A női esélyegyenlőségről?

Kevesen tudják, hogy tavaly elkezdődött egy sajátos, zsidó együttműködés, a „világ megjavításáért”. A Mazsihisz Szeretetszolgálata immáron együttműködik az Adománytaxi nevű civil szervezettel, és ezen a módon is segít összekötni a zsidó iskolák diákjait, a zsidó ifjúsági szervezetek tagjait a krízisrégiók lakóival. Volt úgy, hogy a Mazsihisz kisbuszában közösen vittek adományt a „mazsihiszes” Scheiber iskola, a Köves Slomó rabbi felügyelete alatt működő Maimonidész Gimnázium, a független Lauder zsidó iskola, valamint a „világi” Kölcsey gimnázium diákjai.

Rabbiként dolgozom a Mazsihiszben.

Pontosan tudom, hogy a mi szervezetünk hibája is, hogy a rendszerváltás utáni zsidókommunikáció úgy alakult, ahogy. Évek óta dolgozunk, hogy javítsuk ezt a megörökölt hibát, hogy ne csak a „megvédendő” zsidót lássák meg bennünk, hanem a felelős, vallásos embert.

Minden fórumon igyekszem elmondani és igazolni, hogy a mi vallásunk nem saját magunkról szól. A támogatásgyűjtés sikere még inkább ráébresztett arra, hogy mindezt sokszor még mi magunk is elfeledjük.

Egy rabbinál szakmai ártalom, hogy mindig áldani akar… Szeretném ezt most is megtenni.

Tanítson meg minket, zsidókat és nem zsidókat az embermentők felelősségvállalása arra, mivel is tartozunk társainknak.

Tanítson minket az ő önzetlenségük, arra, hogy önmagunkon kívül legyen más is fontos számunkra, amiképpen nekik egy idegen ember életének megmentése fontosabb volt a saját biztonságuknál.

Kiemelt kép: Fortepan