Élnek még ebben az országban zsidómentők.
Ennyiükről tudunk 2018 márciusában.Őket talmudi kifejezéssel „a világ jámborainak” nevezzük. Az ő életük figyelmeztet minket arra, hogy a zsidó hit elsődleges célja a világ megjavítása.
Dél-Budán, a zsinagógai közösségemben nemrég Purim (a farsanggal időben nagyjából egybeeső, ahhoz külsőségeiben hasonló) ünnepén pénzgyűjtő akciót szerveztünk azon idős magyar embereknek, akik 1944-45-ben zsidókat bújtattak.
Amit tettek, épp annyira volt felfoghatatlan, mint amennyire természetes. Nem kérdés, hogy nem hagyhatjuk meggyilkolni ártatlan embertársainkat, de a legtöbbünknek, teljesen érthetően, a saját életünk mégis fontosabb, mint másoké, ismeretleneké. Ők nem így voltak vele.
Abban az évben sokak számára tűnhetett úgy, hogy nincs Isten – bármelyikben hittek is korábban. Persze nem ez volt az egyetlen ilyen pillanat a világtörténelemben. Ám ezek a hősök akkor és ott arról tettek tanúbizonyságot, hogy igenis van Isten.
Nem kérdezték, hol találják meg, vagy hogy hová rejtőzött, csak azt tudták, hogy ismerik Őt.
Az erkölcsi határhelyzetekben a kivételes jóság lehetőségei mutatkoznak meg: az emberben élő isteni fény (nevezzük akár lelkiismeretnek vagy bárminek) elő akar törni ilyenkor. Az emberek többsége elfojtja, mert fél. Mérlegel.
Ez a néhány ember fényt hozott a háború éjszakájába. Sok ezrüket elfogták, deportálták vagy kivégezték, ám hál Istennek, sokan túlélték.
Mindez 74 esztendeje történt.
akik lehet, nekik köszönhetjük, hogy egyáltalán megszülethettünk.
![Radnóti rabbi: És mit tehetnének értetek a zsidók? 1](https://s.24.hu/app/uploads/2018/03/fortepan_20020-533x800.jpg)
Több százan voltak, ma már csak kilencen élnek. Most mi fogjuk az ő kezüket. A Mazsihisz segíti őket, ám pontosan érezzük az asszimmetriát. Nem létezhet valódi viszonzás, ezerszer ennyi sem volna elégséges. Mi adósok maradunk örökre, és a hálánk leróhatatlan velük szemben.
Tanítanak bennünket az embermentők. Nekünk is adnunk kell. Amit lehet és ahol lehet. Van helye bőven a jóindulatnak és a segítőkészségnek Magyarországon.
A „viszonzás”, melynek teljessége lehetetlen, csak az első lépés lehet a bizalom és a nem zsidó honfitársaink iránti felelősségvállalás felé.
A média bulvárérzékeny. A zsidók általában akkor kerülnek a hírekbe, ha az antiszemitizmusról van szó.
Magyarországon az elmúlt évtizedekben ez „hot topic”, különösen akkor, ha egy antiszemita mumus felemlítése, akitől aztán jól megvédhető a zsidóság, éppen jól jön valamelyik párt permanens kampányában.
Ez a kommunikáció
pedig az valójában eleven, zömmel középosztályos, létbiztonságban élő, magasan kvalifikált, nagyvárosi, óriási többségében budapesti közösség. Ráadásul még mindig nagy létszámú, több tízezres népesség, a holokauszt irtózatos pusztításától és az azt követő kivándorlási hullámoktól, köztük nem utolsósorban a jelenlegitől sújtva is.Mindennek ellenére a zsidó közösségben, még ha egykori, kivételes országépítő szerepét soha többé nem is töltheti már be, komoly potenciál van.
A zsidó vallás a végső céljai tekintetében minden ellenkező híreszteléssel szemben egyetemes. Minden imánk végén, naponta háromszor mondjuk el Zakariás próféta hitvallását, hogy eljön a nap, amikor „egy lesz az Isten és egy lesz az Ő neve”.
![Radnóti rabbi: És mit tehetnének értetek a zsidók? 2](https://s.24.hu/app/uploads/2018/03/000_pz6mw.jpg)
Fotó: Thomas Coex / AFP
Mi, zsidók küldetésünk szerint ennek a napnak vagyunk az előhírnökei. Szétszórva, ám nem önmegtagadóként élünk a népek között és erőnk szerint próbálunk tenni „a világ megjavításáért”.
Pedig akár arról is lehetne beszélni, hogy mi, magyar zsidók mit tettünk és a jövőben még mit tehetnénk másokért, olyanokért, akik sokszor nálunk is nehezebb helyzetben vannak.
Oly’ sokszor kérdeznek (és így beszéltetnek is) minket, zsidókat arról, hogy „szerintünk” X vagy Y kijelentése vajon félig vagy netán egészen antiszemita-e. Ám arról már kevésbé, hogy szerintünk elfogadható, elviselhető-e a gyermekéhezés. Vagy arról, hogy mit tanít a hagyományunk vidéki régiók elnéptelenedéséről, szokások és életformák eltűnéséről olyan helyeken, ahol a nagyszüleink is éltek. Kérdeznek-e minket bőrszín szerinti hátrányos megkülönböztetésről, annak ellenére, hogy ez az askenázi zsidókat nem érinti? És a romaintegrációról? A mélyszegénységről? A női esélyegyenlőségről?
Kevesen tudják, hogy tavaly elkezdődött egy sajátos, zsidó együttműködés, a „világ megjavításáért”. A Mazsihisz Szeretetszolgálata immáron együttműködik az Adománytaxi nevű civil szervezettel, és ezen a módon is segít összekötni a zsidó iskolák diákjait, a zsidó ifjúsági szervezetek tagjait a krízisrégiók lakóival. Volt úgy, hogy
Rabbiként dolgozom a Mazsihiszben.
Pontosan tudom, hogy a mi szervezetünk hibája is, hogy a rendszerváltás utáni zsidókommunikáció úgy alakult, ahogy. Évek óta dolgozunk, hogy javítsuk ezt a megörökölt hibát, hogy ne csak a „megvédendő” zsidót lássák meg bennünk, hanem a felelős, vallásos embert.
Minden fórumon igyekszem elmondani és igazolni, hogy a mi vallásunk nem saját magunkról szól. A támogatásgyűjtés sikere még inkább ráébresztett arra, hogy mindezt sokszor még mi magunk is elfeledjük.
Egy rabbinál szakmai ártalom, hogy mindig áldani akar… Szeretném ezt most is megtenni.
Tanítson minket az ő önzetlenségük, arra, hogy önmagunkon kívül legyen más is fontos számunkra, amiképpen nekik egy idegen ember életének megmentése fontosabb volt a saját biztonságuknál.
Kiemelt kép: Fortepan