Sűrű ez az időszak, mit forgat most?
Ez az Aranyélet utolsó téli etapjának legvége. Már megvan hat és fél epizód, a maradék két és felet forgatjuk most le télen, Dunakeszin, éjszakánként, főleg a színészek ráérése miatt. De nagyon jó hangulatú munka ez, nagyon harmonikusan dolgozunk együtt, főleg így három év után.
Az Aranyélet előtt a Valami Amerika 3. forgott, mindjárt moziba is kerül. Harmadszorra tért vissza a csapat, mi volt most más?
Sokkal öregebbek lettünk! De komolyra fordítva, ami most leginkább más volt, mint az előző két filmben, hogy jobban szét voltunk bontva fiúkra és lányokra a forgatáson. Mivel – ahogy ezt már lehet tudni – a film nagy része börtönben játszódik, ebben mi, nők csak minimálisan voltunk jelen, cserébe Oroszlán Szonjával és Pokorny Liával meg sokkal több időt töltöttünk együtt.
Moziban a Valami Amerika, tévében az Aranyélet – színházban pedig Ibsen Nórájának főszerepe a legfontosabb munkája most a Katonában, szereti a szakma is, a közönség is. Mi az, amivel ez a darab most ennyire betalált?
Többek között az, hogy, bár egy klasszikusról van szó, mégis olyan határozottan és modernül nyúlt hozzá a rendező és a dramaturgia, hogy egyrészt lezavarunk egy öt felvonásos, akár már porosnak is mondható színdarabot egy óra negyven perc alatt, másrészt nem egy hagyományos, régi típusú színházi estét kapnak a nézők. A másik, hogy most az eredeti jelentésétől eltérően a darab nem egy csitri lány felnövés-története, hanem a házasságban levő hazugságok bomlasztó erejéről szól, és arról, amikor rádöbbenünk arra, hogy akivel élünk, az teljesen más, mint akinek hittük. Egy család széthullása, egy párkapcsolati válság kellős közepe – úgy érzékelem, hogy az emberek nagyon ismerősen fogadják, hogy nem egy történelmi képeskönyvet nyitunk ki, hanem friss és aktuális, átélhető vagy átélt dolgot dolgoz fel.
Ebből mi az, ami személyesen is foglalkoztatja?
Hogy abban az értelemben viszont nagyon klasszikus színházi este ez, hogy a nézők látnak egy karaktert hét órakor, és kilenc órakor egy tökéletesen más embertől búcsúznak el, és ez a változás a szemük láttára megy végbe. Nagyon erőteljes az az ív, amit be kell járni, és ezt nekem is nagyon izgalmas játszani, és a közönség is nagy érdeklődéssel nézi, hogy jé, ez a nő két órával korábban teljesen más volt, és a szemük láttára történik a katarzis. Stilárisan is óriási utat jár be az előadás, van egy picit eltartott, nagyon stilizáltan, németesen induló darab, az első felvonást nyitányként adjuk elő, mikroportban, kifelé a közönségnek kommunikálva, ami egy nagyon erős forma, és ez a forma a végére eltűnik, és egy bergmani, Jelenetek egy házasságból-szintű valamit kapunk.
Önnek gyakorlatilag a Katonában telt az eddigi élete színészként, amióta kijött a Főiskoláról, azóta ott van. Miért van ez így?
Mert bár voltak megingásaim, de mindig azzal találom magamat szemben, amikor egy ilyen válsághelyzetet próbálok menedzselni, hogy nem tudnék hova menni. Azért húsz évről beszélünk… és a Katona után borzasztóan nehéz egy olyan közösségre gondolni, ami ugyanezeket az igényeket kielégíti színészileg. Hogy amikor éppen azt kértem, hogy ne dolgozzak olyan sokat, akkor megtették, amikor forgatni kellett, akkor elengedtek, sosem éreztem azt, hogy falakba ütköztem volna. Olyanok voltak inkább, amikor nem igazán találtak meg azokat a szerepek, amiket szívesen eljátszottam volna, vagy úgy éreztem, hogy megy az idő, én meg egy helyben toporgok. De most ezzel a Nórával oda is és vissza is, ha esetleg nem lesz a következő egy-két évben hasonló mértékű feladatom, akkor is elleszek.
Azok a kollégái, akik szintén filmeznek, tévében szerepelnek, ennyi felé dolgoznak, mint ön, gyakran inkább a szabadúszást választják.
Nagyon nehéz kenyér ám az. Főleg egy női színésznek: sokkal kevesebb szerep van a klasszikus drámairodalmat tekintve nőknek, mint a férfiaknak. Sokkal több olyan kompromisszumot meg kellett volna kötnöm a megélhetésem miatt, vagy hogy forogjon a nevem szabadúszóként, amit így nem kellett.
Biztonsági játékos?
Talán inkább szerencsés. A mi szakmánk, főleg a forgatásokat illetően annyira kiszámíthatatlan, és nagyon jó volt, hogy van egy biztos alap, hogy tudhattam, hogy minden évben legalább egy szerep meg fog találni, akkor is, ha épp más tekintetben ínségesebb idők is voltak. És azt is tudom, hogy a Katona mindig egy bizonyos szint felett lesz, és nem csak a biztonsági játék miatt maradok szerződésben, hanem minőségi dolog fog kikerülni a kezeink közül.
A színházi, filmes, tévés, és a többi munkája mellett mostanában vannak zenés megmozdulásai is. Ez az ötlet hogy jött?
Ezt gyakorlatilag David Bowie-nak köszönhetem. Amikor ő meghalt két évvel ezelőtt, akkor Salamon András filmrendező, akinek nagyon erős kötődése van a zenéhez – a 80-as években, a zenekar alakulásakor az URH dobosa volt –, kitalálta, hogy csinál egy David Bowie-emlékestet, amiben profi zenészek mellett színész közreműködők is vannak. És akkor ő rám is gondolt, mert ismertük egymást régebbről. Mindezt teljesen függetlenül attól, hogy én tudok-e énekelni, vagy milyen kapcsolatom van a zenéhez… ezt több ízben mondtam is neki, hogy figyelj, biztos, hogy engem akartál felhívni?
Pedig tanult zenélni.
Zongorázni tanultam, de az más. És a Katonában is a kevés zenés darab közül, amiben részt vettem, az egyik az számomra végtelen nagy kudarc volt, a másik meg viszonylag jó volt ugyan, de abban sem éreztem azt, hogy nekem nagyon fontos lenne zenélnem. Végül mégis azt mondtam, próbáljuk meg. Elég sokat, három hónapot próbáltunk rá, és olyan fantasztikus volt az a koncert, hogy azt éreztem, hogy ez egy olyan katarzis, amit színészként még sosem éltem át. Egész máshonnan működik a rockzene, a zenekar előtt éneklés, mint a színpadi szereplés. Sokáig gondolkodtam, hogy miért lehet ez, és arra jutottam, hogy az a titok, hogy nincs szerep. Nem egy meglévő rendezői koncepció részeként kell egy karaktert megformálni, hanem ott van a zene, és vagy te, és van a közönség, és nincs semmi stilizáció vagy elemeltség, hanem egy brutális zsigeri élmény van. Nagyon erősen nyom a zenekar hátulról hangerőben és energiában, elölről a közönség nyomja a zenekart, és a kettő között, egy présben ott áll az ember. Azután az egyik felkérés hozta a másikat, a az alternatív rocktól Cseh Tamáson át a jazzig bezárólag, így bár mindegyiket élveztem, azt még én is keresem, hogy mi az, amiben igazán jól érzem magam.
Van itt egy érdekes jelenség: adott Ónodi Eszter, aki már tizenöt-húsz éve is éppen ugyanilyen szép nő volt, ugyanilyen jó színésznő – nyilván azzal együtt, hogy tanult, fejlődött, és így tovább – mégis, akkoriban szerepekben is, meg úgy karakterként is inkább a „semmi különös” szomszédlány skatulyába volt betéve. És eltelt néhány év, és most, ha kell egy afféle szépasszony-karakter, vagy egy dögös végzetasszonya-típus, akkor biztosan ott lesz mint toplistás alternatíva. Mi hozta ezt?
Az embereknek is van természetes érési folyamata. Sokat számít az is, hogy az elmúlt húsz évben a színházi és filmes pályafutásom alatt olyan emberekkel dolgozhattam, hogy még a legrosszabb munkákból is rengeteget tudtam tanulni és tapasztalni, hogy folyamatos tanulási szakasznak könyvelem el az életemet, a kudarcaimat is próbáltam úgy feldolgozni, hogy azok építsenek, előre vigyenek, és ne összetörjek. Talán emiatt lehet. Aztán erre az anyaság is rátett, rengeteg tapasztalással és boldogsággal és küzdelemmel ajándékozott meg. És az is igaz, hogy rájöttem közben, hogy erőltetni és görcsösen csinálni semmit nem lehet, van bennem valami zen, ami lehet, hogy kihat.
Ha visszanéz korábbi önmagára, milyen különbséget lát? Jobb csajnak gondolja magát ma, mint mondjuk húsz éve?
Egyáltalán nem úgy élem meg magamat, mint a világ legcsodálatosabb teremtménye, rengeteget dolgozom magamon úgy kívül, mint belül. De tény, hogy nem azon gondolkodtam már huszonkilenc éves koromban, hogy hova fogom az első botoxot berakatni harminc évesen. Elfogadok egy csomó dolgot az életben olyannak, amilyen, és rájöttem arra is, hogy jó néhány dologgal teljesen felesleges harcolni, és ilyen az öregedés is. Persze piciket lehet javítani, de ha kitalálom, hogy nem fogadom el azt, hogy annyi vagyok, amennyi, azzal többet rontok a helyzeten, mint javítok. Egy kiegyensúlyozott, önmagát elfogadó negyvenéves sokkal jobban néz ki, mint egy beparázott harmincas. És hogy jobb csaj vagyok-e, mint húsz éve… jó csajnak gondoltam-e magamat egyáltalán? A csajt már elhagynám ebből, leginkább így fogalmaznék.
A dívaságot élvezi? A kiöltözést, a vörös szőnyeges premiert, a csillogást?
Most is egy ruhapróbáról jöttem, a Valami Amerika 3. bemutatóján viselendő ruhámat próbáltuk fel, ezt élvezem is – mivel nincs minden hónapban, évente egyszer azért ezt lehet szeretni. De bálokra például nem szoktam járni, a tűsarkút és az elegáns dress code-ot bőven kimaxolom a premiereken.
Ami az olyan hobbijaiban, mint a futás, biciklivel járás, mind benne van. Vágyik a hétköznapiságra, elvegyülni?
Nem kimondottan, inkább praktikus okai vannak annak, hogy miért a szabadban futok: egyrészt önmagában is nagyon jó dolog a szabad levegőn mozogni, másrészt nem vagyok az edzőtermek miliőjéhez, bezártságához, szagához, az időbeosztásához, a környező emberekhez igazítva. Így lehet a legjobban elvegyülni, a semmiben, hogy az ember fut egymagában, vagy, mondjuk, biciklizik. Ezért nekem mindig valami szabadtéren űzhető dolog lesz a sportom, vagy otthon, ami szintén nem arról szól, hogy díva vagyok, hanem, hogy ez egy privát dolog, és nem akarom kiposztolni Instagramra, hogy épp mikor és hol edzettem. És az is nagyon fontos, hogy nekem a futás, a biciklizés, nyáron az úszás, mind-mind nem csak fizikai, hanem mentális dolog, minél hosszabban tart és minél inkább magányos, attól, hogy nem próbálok gondolni semmire, ettől egy csomó gondolat megszületik a fejemben – ezt sem adja meg az edzőterem meg az aerobic óra.
Nemrég egy interjúban arról beszélt, hogy a színészséggel azt váltják meg maguknak a színészek, hogy egy életre gyerekek maradhassanak. Szívesen maradt volna gyerek?
Valószínűleg, de nem is a gyerekség miatt, inkább azért, mert a felelőtlenséget és a teljes elmerülést kerestem valamiben tudat alatt, valamiben, ami nem a hétköznapok mocsara. Ezt kerestem, amikor például hosszú-hosszú évekig az ELTE-n próbálgattam, hogy hátha mégse kell nekem színésznőnek lennem, hátha meg tudom ezt úszni. De nem találtam a helyemet ott sem. A színészettel sikerült egy mederbe terelni a vágyakat meg a hobbit, hogy nem nyűg a munka, és egyre tisztábban látom másokkal beszélve, hogy ez egy óriási ajándék a sorstól.
Szereti ezt a kort, amiben él? Hol, mikor élne szívesen, ha nem itt?
Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert nagyon sok világban a szerepek révén már voltam – főleg forgatásokon a díszletek miatt. Mondjuk, egy kosztümös filmben tényleg nagyon izgalmas tud lenni, hogyha megfogok egy 1932-es keltezésű ezüstvillát, amivel tényleg evett valaki száz évvel ezelőtt, az egy jó trip. Elvagyok a valóságban is, biztos oka van annak, hogy én miért pont most élek, de azért jó, hogy néha azt mondhatom, hogy hú, de jó, hogy most ugyan a postán kínlódok, de mindjárt hat óra, és benn leszek a színházban, ez egy jó menekülőút.
Ha bármit csinálhatna a világban, akkor mit csinálna még?
Hát például megnézném a világot. A magam időbeosztása szerint, a magam tempójában, arra nagyon vágyom, hogy eljuthassak kicsit távolabbi tájakra, mint Európa. És szeretnék még dolgozni persze. A Golden Globe-on most hallottuk, hogy a nőké lesz a következő pár évtized a filmgyártásban, reméljük, ez hozzánk is elér.
Ha nem színész, akkor mi lenne?
Nagyon érdekel az ember, kívül-belül, az emberi test, az emberi szellem, szóval lehet, hogy orvos. Vagy zenész.
