Galambospuszta – vágja rá Batáné Győrffy Anikó, a Szigetvári Család- és Gyermekjóléti Központ vezetője a kérdésemre, hogy melyik a legjellemzőbb zsákfalu errefelé. A zsákfalu olyan falu, ahová odamész, és nincs tovább. Galambospuszta Szentegáthoz tartozik. Szentegátnak a hatalmas uradalmi kastély meg a sivár közösségi ház után vége szakad, és aztán szép sorban mindennek vége szakad, miközben csaknem szétveri az autót az út, erdőfoltok, tónyi pocsolyák meg sárban merengő szarvasmarhák közt megyünk kifelé a világból, hogy megérkezzünk a beszakadt tetejű, régi téeszépület átellenében álló néhány, nevezzük így, házsorhoz. Galambospuszta. Az udvarokban fakupacok, játék- és kerékpárdarabok.
Hallókat, jónapotokat kiabálva járkálunk az épületek közt. Egy-egy függönyt elhúznak bentről; végül előjön egy nő, de az ajtóban marad, a drótkerítésen át beszélünk.
Nem akarok én nyilatkozni, minek?
Kíváncsi vagyok a véleményére.
Miről?
Állítólag nincs szegénység meg munkanélküliség, és jól élünk.
Maguk?
Nem mi, mindenki. A magyar emberek.
Aha. Hát tudja, enyém volt itt a bolt meg presszó. Olyan jól élnek itt az emberek, hogy be kellett zárnom. Menjenek a Mónikához, az majd nyilatkozik maguknak.
Azt még megmondja, kire fog szavazni?
Viszlát – csukja be az ajtót.
Mónika vékony asszony, kijön a kerítésig, kezében magas sarkú női cipő talprésze, azt birizgálja szomorúan.
Milyen itt az élet?
Enni van mit. A férjem dolgozik, bejár kocsival, én meg ezeket csinálom itthon. Körbevágom, és ráragasztom a talprészre a borítást. Harminckilenc forint darabja. Százat megcsinálok egy nap.
A gyerekek?
Most iskolában vannak.
Fűtés?
Hát, tudja. Van erdő, van fa.
Merre látja a kiutat?
Semerre.
Kire fog szavazni?
Szavazni?
Tavasszal választások lesznek.
Az asszony megrántja a vállát.
A szélső soron egy család – apuka, anya, gyerek, nagymama – úgy dönt, nem rejtőzik el. De fotózni nem hagyják magukat.
Tizenkét évig voltam közmunkán – mondja a férfi, Tibor. – Régen máshogy hívták, de a lényeg az volt, hogy dolgozz sokat, és nem kapsz szinte semmit. Nemrég abbahagytam, elmentem vállalkozni. Vettem föl embereket, kézi földmunkát végzünk. Kubikolunk, magyarán szólva.
Mennyi a bevétel?
Egymillió körül havonta.
Kubikolásból.
Hát.
A gyerek bemászik egy rozsdásfehér autóroncsba.
Ez a kocsijuk?
Az egyik.
Egymilliót keres, tényleg? Akkor miért nem mennek el innen?
Jó, ebből befizetem az adót, ha nincs semmi munkám, akkor is. Kifizetek három, négy vagy öt embert, meg utánuk a járulékot. Mit gondol, a végén mennyi marad?
A fele?
Negyede sem. De nem az a baj. Hanem az, ha bejön a tél, és megfagy a föld, én meg nem tudok dolgozni. Az adót pedig meg kell fizetnem, akkor is.
És akkor mi lesz? Visszamegy közmunkásnak?
Nem tudnának annyit fizetni, hogy én oda visszamenjek. Megalázó, szemét csicskamunka.
Az igaz, hogy a közmunkások nem csinálnak semmit, csak lődörögnek?
Mikor hogy. De ennyiért mégis mit várnak el? És ha letiltása is van belőle, meg gyerektartást fizet? Ruhát mondjuk kapunk a családsegítőből, de milyen ruha az? Amit mások kidobtak.
Régen jó volt itt – mondja Edit, és elnéz a beszakadt tetejű, nagy épület felé – gyerekkoromban, a téeszidőkben. Disznókat tartottak, mindenkinek volt kertje, állata. Most senkinek semmi. Néha jön a mozgóbolt, az egy kocsi, arról lehet vásárolni. Ha a hónap elején Szigetváron bemegy a szupermarketbe, lépni nem tud a tömegtől. Menjen be most! Üres.
Megkapom a nyugdíjam – mondja a nagymama – mire körülnézek, el is fogyott. Ráadásul gyógyszerre is kell a pénz. Jobb oldalt a szívartériám elzáródott, a másik oldalt be van szűkülve, bármikor rosszul lehetek.
Hogy jutnak innen orvoshoz, ha baj van?
Telefonálni kell, kijön a falubusz.
Mit várnak a választásoktól?
Én az Orbán Viktornak mindig örültem, bár mikor először lett miniszterelnök, nem tudtam, hogy ennyire jól fogja vezetni az országot. De most mindent bebizonyított – mondja a nagymama.
Az életszínvonal javult valamennyit?
Hát, a családi pótlékot nem ártana felemelni. A nyugdíjasoknak is folyamatosan ígérgetnek, de semmi. Meg a gyes, az már húsz éve ugyanannyi.
De akkor miért szavaznak megint a Fideszre?
Mert nem kellenek ide a migránsok, hiába akarja a Soros ideküldeni őket – mondja Edit. – Azok kapjanak lakást, amíg mi a putriban élünk, és nem törődik velünk a kutya se, hiába ránk szakad a ház?
De ezek pont a terror elől menekülő családok, nem?
Persze, ezt hazudja a Soros. Meg kéne érteni, hogy az életünkről van szó, a gyerekeinkről – így Tibor. – Meg aztán: ne keveredjen a nép. Van itt cigány, magyar, mindenféle, nem kell a fekete meg az arab. Hát milyen piszkot meg mocskot hagytak, mikor itt voltak?
Itt?
Nem itt, hanem Pesten, a Keletiben. Mutatta a tévé. Németországban nem is tudom, hány nőt megerőszakoltak. A mi lányaink Pécsre fognak járni iskolába. Megérti, uram, hogy féltem őket?
Persze. Itt most milyen a közbiztonság?
Most még jó, az autót be se szoktam zárni. – Kicsit hallgatnak. – Ha tudni akarja, én ezzel az egész Magyarországgal nem vagyok megelégedve. Ki is mentem Angliába egy időre – mondja Tibor. – Nem jött össze.
Ott mi vagyunk a migránsok, nem?
Nem is néznek minket jó szemmel, tele vannak előítélettel. Főleg a romák ellen.
Szigetvár, Móra Ferenc lakótelep, egyes blokk. Kirí a panelházak körül a málló, csiricsáré betonkocka, antennatányérokkal az oldalán. Nyüzsög az egész ház. A bejárat előtt füves placc, odahagyott taligák, rossz kerékpárok. Ablaktalan a lépcsőház, átfúj rajta a szél, a töredezett lépcsőfokokból kiáll a betonvas. Harminckét család él itt. Ahogy az első szintig felcaplatunk, már kandikálnak is kifelé az emberek. Zömök, tetovált férfi nyit elsőnek ajtót, belépünk a konyha gőzébe, az asszony az asztalnál pakolgat, belátni a színes falú szobába, ahol kamaszfiúk viháncolnak, valami videót néznek együtt.
A sparhelten jókora bogrács.
Libapörkölt – mondja a férfi, és csettint. – Vörösborosan.
Nokedli lesz hozzá – szól az asszony, belemosolyog a gőzbe.
Ez valami teszkós liba?
Ez? Igazi házi. Komámtól kaptam.
Elrakják több napra?
Néznek nagyot.
Dehogy, megesszük. Jönnek a rokonok is. Amúgy mit akarnak tudni?
Hogy milyen itt az élet.
Hát nézzen körül, ilyen.
Mivel fűtenek?
Fával. Vaskályhában.
Itt, a panelban?
Persze, vaskályhája van itt mindenkinek. Üljenek már le. Nézzék, négyen lakunk a harminchárom négyzetméteren. Nyolcezer a lakbér, mert ez önkormányzati bérlakás. Tízezer forint a villany. A víz ötezer. Amikor megkapjuk a pénzt, egy hónapra bevásárolunk, és kész. Most van mit enni, aztán ki tudja. Én rokkantnyugdíjas vagyok, daganattal műtöttek – és felhúzza a trikóját, mutatja hónaljában a heget.
Nem akarnak elmenni innen?
Jaj, hát ki ne akarna? Csak nincs hová. Mondjuk, mi legalább megpróbáltuk. A legnagyobb fiam huszonegy éves, szakmája van, cipész. Kinéztük a házat, hogy ő majd felveszi a kölcsönt. Nem adták, mindenbe belekötöttek. Hát most mit csináljunk? Itt maga nem rakhat le semmit, mert ellopják. De az jó lett volna.
Itt, Szigetváron?
Igen, egy háromszobás lakás. Kis udvarral.
Kire fognak szavazni?
Senkire – mondja az asszony.
Csal, lop mindegyik – teszi hozzá a férfi. – Mi tartjuk ilyen szép rendben ezt a várost, a közmunkások. Kapálunk, kaszálunk, szemetet szedünk. Összeszedjük a kutyaszart, szaros pelenkákat, mindent. Akkor miért nem becsülnek meg jobban?
A másik folyosón egy fiatalasszony nyit ajtót. Nem invitál be, ne haragudjak. A férje beteg, daganatos, őt is ápolnia kell. A férfi huszonnégyezer-ötszázat kap a „tanácstól”. Az asszony az adókedvezménnyel együtt hatvannégyezret. Elmehetne Győrbe továbbtanulni, de nem tudja kire hagyni a gyereket, a férje nem is lát a betegsége miatt.
Hét éve laknak ebben a házban. Most kaptak egy köbméter fát egész télre, vizes hárs, hamar leég, alig ad meleget.
Nem tudom, hogyan lehetne elmenekülni innen – mondja az asszony, és remeg a hangja. – Már csak azt szeretném, hogy a gyerekem ne ezt az életet élje. Ne éhbérérét kelljen kukáznia, mert azt csináljuk. Nem akarom, hogy ő is sárga mellényben söpörje mások előtt az utcát. Még soha nem volt nyaralni, és most tizenegy éves. Jó, kétszer kaptunk ingyen strandbelépőt, akkor elvittem. Tudja, néha úgy elfordul az ember és sír egyet, mikor azt mondja a gyerek, hogy ilyen ruhát szeretnék, meg olyan játékot, ami az osztálytársamnak van. És magyarázom neki, hogy mi sem vagyunk ám rosszabbak másoknál, csak így jártunk. Az itteni gyerekeknek játszóterük sincs.
Nincs a közelben játszótér?
De, csak elzavarnak minket.
A családsegítő központban kartondobozokban áll a mandarin, a banán és a szaloncukor.
Kivétel nélkül mindegyikük azt mondta, hogy semerre nem látja a kiutat.
A szegény családokra ez a jövőkép-nélküliség jellemző – feleli Batáné Győrffy Anikó, a Szigetvári Család-és Gyermekjóléti Központ vezetője. – Csak arra koncentrálnak, hogy a hónap végéig kihúzzák valahogy. Próbálunk segíteni azzal, amink van, több-kevesebb sikerrel. Arra nagy hangsúlyt fektetünk, hogy legalább ennivalójuk legyen, de a szegénység nem csak azt jelenti, hogy nincs mit enni. És bizony sok olyan család van, ahol nem engedhetik meg maguknak naponta a friss kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt.
Mit gondol a közmunkáról?
Maradjunk annyiban, hogy elfoglaltságot és valamilyen szintű jövedelmet ad, de a valódi munkaerőpiacra nem vezet vissza – mondja Batáné. – Galambospusztáról bejárni egy munkahelyre még jó időben is macerás. Akinek nincs autója meg jogosítványa, nem tud munkába menni, mert a tömegközlekedés kritikán aluli.
Mégis, mi lenne a kiút? Képzések, például?
Képzésekkel akkor mehetnénk valamire, ha volnának munkahelyek. De nincsenek. A konzervgyárban van munka, de csak időszakosan, nyáron és ősszel.
Az egyes blokk előtt vagyunk megint, már indulnánk, mikor egy asszony kiabál le az emeletről.
Pestről jöttek?
Igen.
Én ebben a házban élek majdnem ötven éve, mindenkiről tudok mindent. Itt a szomszédom, huszonkétezer-nyolcszáz forintot kap. Hát abból az Orbán Viktor vegyen fát, fizesse ki a villanyt, meg egyen.
Mellettünk idősebb férfi áll, emelgeti kerékpárját a kormányánál fogva, mintha a súlyát latolgatná.
Harminckétezer-ötszáz forint a nyugdíjam – kiáltja az asszony. – Attól rettegünk folyton, hogy elromlik valamink. Most mondja meg, ha beszarik a bojler, miből csináltassuk meg? Azt nem állja az önkormányzat. Megmondanám én az Orbán Viktornak is, a szemébe. Nem beszélve arról, hogy tudja, mit szeretnék?
Mit?
Egy új tévét. A régi már olyan rossz, hogy nézhetetlen.
Kire fognak szavazni?
Senkire – kiált az asszony. – A múltkori képviselőre rászavaztunk, aztán nem akart velünk szóba állni. Időpontot kértünk, és mikor odamentünk, közölték, hogy a képviselő úrnak dolga van. Hát majd nekem is dolgom lesz, mikor szavazni kéne menni.
Tudja mit, én bármikor odaállok a kamera elé – mondja a kerékpáros ember dühösen. – Legyen szíves, írja meg az újságba: én, Filla László szigetvári lakos, azt üzenem az embereknek, hogy mindegyik politikus csak kizsákmányol minket, és a szegénység egyre nagyobb. Az ígérgetésekből már elegünk van! És jó, hogy nyugdíjas vagyok már, mert tudja mit? Nem mennék el a közmunkára. Én nem fogom a más taknyos papírzsebkendőjét felszedegetni!