Az InfoRádióban Földes László Hobo arról beszélt, hogy óriási különbség van a slágerek és a kultikus dalok értelmezése között. Néhány kulcsdal – a ’68-ban született Szimpátia az ördöggel vagy az Adj menedéket! – soha nem volt sláger, a közönség és a zenekar találkozásából emelkedett magasra.
Ezeknek a tartalmi és a hihetetlen energiájú, fülbemászóan dögös zenei része nem kopott meg. A ’90-es évek vége óta érzékelhető kulturális változás – a médiával és az internettel – nem tudta tönkretenni a Rolling Stones-t, miközben sok fiatal zenekart egy sláger után megöl.
A rockzenéhez kapcsolódó életérzés a 20-30-as évek néger blues zenéjében és a 60-as években gyökerezik. Ez az életérzés tett emblematikussá néhány zenekart és a dalaikat, ez tette ezt a zenét 1964 és 1970 között az akkori világ meghatározó művészetévé.
A Kossuth-díjas előadóművész szerint 10-12 olyan zenekar, eladó (Beatles, a Rolling Stones, Bob Dylan, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Jim Morrison) van, aki zenében, szövegben, személyiségében egyesítette ezt.
Azt képviselték, ami a szeretetről, a másik ember tiszteletéről, a hatalommal való pimaszkodásról és a szabadság kereséséről szól.
Utána már nem fejlődött tovább, mert a szórakoztatóipar, a média és az internet beolvasztotta a műfajt – tette hozzá.
Már nem olyan progresszív művészet, mint volt például a Pink Floyd idején. Az újabbak, még ha olyan káprázatosak is, mint a Red Hot Chili Peppers vagy a Pearl Jam, nem tudták átvenni ezt, mert más korban születettek, más a környezet.
Minden művészetnek megvan a maga progresszív korszaka – fűzte hozzá Hobo, aki azt is elárulta, milyen nehezen szedte össze újabb könyve szövegeit, amelyben az elmúlt 50 éve “hordalékait” adta közre.
