A hetvenes évek végén én már “rutinos” Újpesti Dózsa-meccsre járó voltam. Nagyjából egy éves korom (1971) óta ültem a lelátón a csapat meccsein, sőt jártam a csapat edzéseire is. Kabalababa…mondanák manapság modern kifejezéssel, bár akkoriban még nem volt divat a meccsek előtti kicsi gyerekekkel történő bevonulás.
Néhány évvel később, 5-6 éves koromban ismertem meg Lacit. Nem tudom, miért írom így a nevét, sosem hívta így őt senki… Ő a Golyó volt! Vagyis a Fekusz!
A hetvenes évek közepének újpesti öltözőjében mindenkire barátként tekintek – micsoda kiváltság. Európa egyik legjobb csapata volt itt a közelemben, világsztárok a Megyeri úton.
– Szevasz Kisedus, vagyis Minicimbi! (Cimbi volt Apu beceneve)
– szólalt meg az újonc Fekusz valamikor a hetvenes évek közepén.
Én csak néztem, hogy miről van szó, ki is ez az alig felnőtt srác, de miután Zámbó Sanyi és Fazekas Laci fetrengtek a nevetéstől, rájöttem, hogy egy új barátra leltem. Ennek a megszólításnak nincs értelme gondoltam. Óóóó, vagyis de, ha apám beceneve a Ciimbi, akkor én leszek a mini változata.
Akivel viccelnek, akit “stuffolnak”, azzal ezt szeretetből teszik. És Fekusz ezt szeretetből tette. Később rengeteget fociztunk, lábteniszeztünk, vagy csak úgy hülyéskedtünk együtt.
Aztán nemsokára új helyre költöztünk, Újpest szívében kapott lakást az akkor már sokszoros bajnok édesapám. Nyolc éves gyerekként mi más is lehetett volna a célom, mint megismerni a szomszédokat.
Egyszer csak ismerős hangot hallok.
– Jön már a lift, vagy elromlott?? Minicimbi!!! – szólt a hang.
– Fekusz? – Te itt laksz??
– Naná, itt lakunk a szomszédban!
Sírni tudtam volna az örömtől!
Akkoriban alig akadt este, hogy ne ott legyek náluk, és ne együtt vitassuk meg az aktuális meccset, á la Roma-Liverpool 1983. Sosem felejtem, Fekusz mindenkit viccesen utánzott – bár lett volna egy kamerám akkor -, ez az ember nemcsak labdarúgónak volt zseniális.
Aztán újra szeptember lett, elkezdődött a tanév, szerencsére közel laktam az általános iskolámhoz, szinte csak egy játszótéren kellett átverekednem magam, így elkísérnie se kellett a szüleimnek.
1983 szeptemberének első napja furcsa időjárást hozott. Hiába nyitotta a reggelt angyali napsütés, fertályóra múlva ébenfekete felhők lepték el az újpesti panelrengeteget. A kapunkon kilépve hatalmas eső fogadott, a hátamon mázsás teherként nehezedett rám az iskolatáska.
Kilépjek a kapualjból, vagy ne lépjek? De hiszen mindjárt becsöngetnek! Egy percre lakom, átrohanok. De nem, ömlik az eső. Meg fogok ázni! Vacilláltam.
Ekkor a szomszédból egy ismerős hang szólt hozzám!
– Minicimbi! – Megismertem Golyó hangját és egyből tudtam, hogy jó kezekben vagyok. – Gyere segítek! – mondta Fekusz, és tényleg, megfogta a kabátját, rám terítette, elvette a táskámat, és elkísért a pár száz méterre lévő iskolába.
A csöngetés előtt épp beértünk.
– Szevasz Edus, figyelj oda az órákon! – figyelmeztetett Fekusz.
Berohantam a suliba az eső elöl, majd visszanéztem a barátomra. Ekkor láttam csak, hogy az a kabát, amivel megóvott, az őt nem védhette. Az én Ezüstcipős barátom bőrig ázott.
Kopogtam az irodalomóra ablakán: – Fekusz!, Vigyázz magadra!! De addigra már csak egy pici pontnak látszott az én második apukám.
(A szerző Dunai Ede, az Upest olimpiai ezüstérmes (1972, München) labdarúgójának, Dunai Edének a fia. Nyitóképen: Az ezüstcipős Fekete László (balra), az aranycipős holland Kees Kist (középen) és a szintén ezüstcipős görög Thomas Mavros az 1979-es párizsi díjátadáson)
