Somló dalaira ugyanúgy buliztak a szerelmes ötvenesek és a mit sem sejtő külföldiek

Én is azt hittem, hogy mindenki Pink miatt vett jegyet a Sziget nulladik napjára – teszem hozzá, aki így tett, nem hibázott, Pink ugyanis leiskolázta az összes, a szigetes koncertjére haknibuliként tekintő világsztárt, és óriási, tánccal, show-val, közönséghez kapcsolódással turbózott minőségi muzsikálást vezetett elő.

Pink rendesen odatette magát a Sziget első napján

Na, így kell elkezdeni egy fesztivált. Pink lemosta a pályáról a tavalyi év Rihanna-koncertjét, megmutatta, hogy kell ezt csinálni.

Ám szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy bizony sokan vannak, akiket az amerikai kortárs pop-rocknál sokkal jobban izgat a magyar ’70-es -’80-as évek rockzenéje, konkrétan az LGT, még konkrétabban Somló Tamás munkássága. A tavaly elhunyt muzsikus idén töltötte volna be a hetvenet, így a Sziget nulladik napjára hirdetett Somló Cirqsz néven futó monstre buli egyszerre volt búcsú-, emlék- és születésnapi koncert, valamint – főként – fergeteges örömzenélés.

A buli ötlete Novák „csináljunk már valamit kultfronton” Péterből indul, aki beszervezte a Modern Art Orchestrát, élén a trombitás Fekete-Kovács Kornéllal, hogy hangszereljék át „bigbandesre” a legnagyobb Somló-dalokat, majd összekiabálta Somló kortársait, melléjük néhány ifjabb zenésztársat, sőt, még Somló gyerekeit is, s miután összekiabálta, sikerült őket irányban is tartania, ami ennyi és ennyiféle zenésznél már önmagában sem kis teljesítmény. A koncepció nem volt túlbonyolítva: fogjuk a klasszikus Somló-nótákat, és változatos előadókkal, stílusokban, de a MOA által egységbe fogva állítsuk színpadra ezeket. Egyebek mellett énekelt mindkét Tóth-lány, Vera és Gabi is, itt volt az Animal Cannibals, Czutor Zoli és Peter Ogi, múltidézésileg elrappelte a Nem adom felt Geszti Péter, a nagy generációból itt volt Charlie, Frenreisz Károly, Gerendás Péter, Bródy János és Bornai Tibor, a mai rádiólakók közül az Ivan and The Parazol frontembere, Vitáris Iván, a Mary Popkids-es Kama, a Blahaluisiana, Mohamed Fatima, de óriásit zenélt a Piramis dobosával, Köves Miklóssal kiegészült Roy és Ádám is.

Itt mindjárt lehetett volna egy gigantikus nagy bukta a puszta technikai körülmények miatt: az ugyanis igényel némi komoly előkészületet, hogy egy ‘egyszálgitáros’ szóló és egy négyhangszeres zenekaros feldolgozás között ne teljenek el hosszú percek átállással – ám a Cirqsz itt zavartalanul üzemelt, nem volt akadozás és amatőrség, ami csúnyán megölhette volna a hangulatot. Ami viszont így zavartalanul emelkedhetett, és meg is tette: nem az agyeldobós headbang vagy az őrült csápolás irányába, sokkal inkább érzelmileg.

A legcinikusabb laikus sem tudta kivonni magát annak hatása alól, hogy a Magic Mirror vörös sátra alatt sűrű hullámokban kavargott a szeretet – nagy szavak, tudom, de ha egyszer ez a helyzet. Somló Tamás felé, a dalok, szövegek felé, a zenélés mint olyan felé – olyan szeretetben készült ez a buli, amilyet ritkán látunk a ma divatos, karcmentesen tökéletesre polírozott, sterilen precíz koncertshow-k között, főleg úgy, hogy a nagy örömzenélés nem megy a minőség rovására. Itt, vélhetően Fekete Kovács Kornél és Novák Péter vezetői képességei, illetve a fellépők egyenkénti profizmusa miatt nem szaladt szét a ménes, és a profizmusnak azt a változatát kaptuk, amiben még benne van az ember mint muzsikus.

Na, meg az ember mint muzsikafogyasztó, mert hát mégis csak kell a tisztelt publikum is ebbe a mixbe. A Magic Mirror szellemiségében a Somló Cirqsz közönségében egyetértésben partizott együtt csillámporba forgatott cicafiú, a dalok legendásságáról mit sem tudó külföldi, retró ízlésű tini és ötvenes házaspárok. Ez utóbbiak életében, ha az ilyen élményekből több lenne, alighanem egész máshogy néznének ki a válási statisztikák, mert ezek a dalok szemlátomást kihozzák az érzelmeket az idősödő hölgyek-urakból: olyan szerelmesen bújtak egymáshoz a nagyszülővé válás felé közeledő párok, hogy jégszívemben felderengett némi fény, a szerelem valóban nem korhoz kötött.

A fellépő zenészek kellő tisztelettel, kevés kivételtől eltekintve épp annyira formálták saját stílusukra a nótákat, ahogy még megmaradt az eredeti szellemiség – bár az Olyan szépek voltunkra elővezetett posztmodern fátyoltánccal kevésbé tudott azonosulni a közönség – és a már kiemelt örömzenejelleg is végigvonult az estén, amitől azok a betévedő külföldiek is ottragadtak a koncerten, akiknek semmit nem mond a Ringasd el magad, a beavatott közönség meg igyekezett nem túl látványosan törölgetni a meginduló könnycseppeket.

Az egyébként is magasan ívelt érzelmi színvonalat – az amerikai szórakoztató sajtó úgy írta volna:

Somló Cirqsz made us feel things

– az tetőzte, amikor a színpadra állt a négy Somló-gyerek, szinte ott éreztem magam a Somló-lakban egy esős vasárnap délutáni családi jammelésen, csak éppen ezt itt most kiegészítette a zárásként a színpadra érkező összes többi muzsikus. Ugyan az LGT „nagyöregjei” nem álltak színpadra – Presser Gábor is, mások is nyilatkozták már, hogy nem terveznek ilyesmit – az emlékezésre és tiszteletadásra ennél elegánsabb, érzelmesebb, tisztább módot aligha találhatott volna a zenészszakma.