Nagy Bandó: Győzzön a jobbik! (nem félreérteni)

Évek óta nem ültem lelátón, mondhatnám, elkényelmesedtem, a tévé úgyis adja a meccseket, látom a visszajátszásokat, amiről lemaradtam, pótolhatom, megismétlik, és még lassítják is, hihetetlen részleteket mutatnak meg az operatőrök. Mégsem a kényelem tart itthon, inkább az idő szűke. Bosszant, amikor bármilyen sorállásnál beszól egy idős ember: „Menjen csak előre, ráérek, nyugdíjas vagyok.”

Hogy érnél rá, gondolom magamban, és ezt mondom magamnak is:

kevesebb időm van már, mint amennyit elfogyasztottam, igenis számít minden egyes perc.

Persze ehhez az is kell, hogy legyen tennivalóm, és ne csupán öregecskén töltögessem el a soha vissza nem térő időt. Gyakran úgy ülök a tévé előtt, hogy közben olvasok, írok, az időm drága, igen, egyre drágább lesz, akármilyen csapatok vergődése nem köt le, nem érdekel.

Ettől függetlenül örökös lelátón ülő voltam, vagyok és leszek. Sosem volt szándékomban csapatot választani, a jó csapat játéka gyönyörködtet, a gyöngébbnek szurkolok, jó meccset akarok látni. Volt, hogy rajongtam a MU-ért, brillíroztak, és volt szívük. Szurkoltam a Bayernnek is, a Realnak is, és Messi kellett ahhoz, hogy a Barcáért szorítsak. A Roma épp úgy lázba hozott, mint az Inter, mindebben benne voltak a legnagyobbak és legjobbak, akik egyedül is képesek voltak eldönteni egy-egy meccset, és minden pillanatban olyanokat csináltak, amire mások nem lettek volna képesek.

Hazai kedvencek is voltak: az egykori Vidi, a tíz válogatottat adó Diósgyőr, az Alberttel és Varga Zolival fölálló Fradi.

És hogy valóban egy aranycsapatot tegyek a sor végére: a világszínvonalon játszó egykori Újpest, Fazekassal, Göröccsel és társaikkal.

Írásaim ismerői, olvasóim és közönségem már most sejtik, tudják, nem föltétlen a fociról akarok beszélni. A közélet lelátóján ülök, velük együtt, és szurkolok a… szurkolnék a… szóval, úgy vagyok, mint a régmúlt görög filozófusa, Szinópéi Diogenész, aki nappal is égő lámpással jött-ment, és hangosan mondogatta: „Az embert keresem!” Persze, „az Embert” is keresem én is, lámpás nélkül is, de most sem csupán erről van szó. Egy embert is keresek, egy megfelelő embert, és mellette keresek egy csapatot is, egy erős, támadó szellemű, jó jövőt sejtető csapatot. Olyat, melyért érdemes ott ülni a lelátón, napsütésben és esőben, borús ég alatt és szélben.

Persze, most sem a stadion lelátóján ülök, hanem itthon, írás, olvasás, és mellette nézem a meccset, amit a felek vívnak. Direkt nem írtam két csapatot, mert a pálya egyik felén egyelőre csupán kis nyüzsgő sokadalmat látok, mely sehogy sem képes ütőképes csapattá lenni.

Persze, hiányoznak a nagy nevek is, akik egymaguk is képesek eldönteni egy meccset, és azt se látom, hogy lennének gólerős csatárok, jobbára középszerű középpályások cipelik hátukon a kis csapatokat.

Ők megvillannak néha, helyzetbe is kerülnek, aztán a végén általában elhalnak a támadások.

Mondottam volt: a gyöngébbnek szurkolok, viszont ezt kimondani, most, a jövőre tervezett nagy meccs előtt fölér egy becsmérléssel. A pálya egyik oldalán egy legyőzhetetlennek látszó csapat áll, majdhogynem öntelten, magabiztosan, olyan stabilok, mint a két fő számában Hosszú Katinkat, vagy mint Federer a wimbledoni döntőben, és úgy tűnik, a másik oldalnak annyi esélye sincs, mint hintalónak az epsoni derbin. Ott áll a nagy csapat, a verhetetlen, gúnyos mosollyal néznek a pálya túlsó oldalán vitatkozó, az egység leghalványabb jeleit sem mutató ellenfélre, és várják, hogy végre odaát szétosszák a mezeket, hogy kiderüljön végre, kié a 10-es, és kik férnek be a csapatba.

Én is csak nézek, próbálom megérteni a mezekért acsarkodókat, és várom, hogy végre fölálljon egy olyan csapat, mely, ha gyöngébb is, de arra érdemesült, hogy a szurkolója legyek.

A lelátóról megfogadható tanács ritkán hangzik el, okoskodás annál több, de a szurkolókat is meg kell érteni: sok közöttük az idős, a nyugdíjas, szóval bőven vannak olyanok, akik életük utolsó éveit fogyasztják, és semmiképp sem szeretnék, ha a következő négy esztendőben is egykapuzást kéne nézniük, abból volt már elég, több mint négy évtizedig tartott. Ezek az idős emberek szeretnék, ha gyerekeik és unokáik hosszú éveken át jó meccseket láthatnának, győzzön a jobbik (nem félreérteni!), vagy inkább: legyen a meccs győztese a lelátón ülő sokaság. Régi elvem: úgy kell „legyőznöm” a közönséget, hogy a végén a publikum legyen a nyertes.

Egyelőre nincs csapat, melynek szurkolhatnék. A jobbszél elég erős, de nem férnek be az elképzelt csapatba. A balszél üresen tátong, a középpályára húzódna az összes játékos, hátvédsor nincs, kapus se nagyon. Alapbaj, hogy minden játékos be akar kerülni a csapatba, és legtöbbjükben nincs meg az alázat, jelesül, hogy nem az a fontos, ki játssza le a meccset, hanem az, hogy a csapat nyerjen. Lehet, fontosabb számukra a prémium, meg a további négy évben fölvehető járandóság, mint a győzelem, mely azt jelentené, hogy leradírozzák a pályáról a nagy ellenfelet.

Semmi kétség, ennyi pénzért el lehet focizgatni még négy évig a hazai bajnokságban, de akkor ne azt hirdessék a pálya másik oldalán, hogy egyetlen céljuk van: lemosni az ellenfelet.

Ezeket most nem látom másnak, mint megélhetési játékosoknak.

Ősszel csapatot kell hirdetni, és ehhez először is az kell, hogy legyen meg a kapitány, álljon föl egy jó kis csapat, és a győzelem érdekében felejtsék el, milyen színű a saját csapatuk, húzzanak magukra közös szivárványszín mezt.

Idealista szurkoló vagyok, elismerem, de ha nem lesz csapat, akinek szurkoljak, akkor jövő évtől kezdve nemcsak a meccsekre nem járok ki, hanem még a tévét sem kapcsolom be. Vigyék el a pálmát a narancsmezesek, amazok meg vitatkozzanak, hol és mikor rontották el, rugdossák egymást, és nyalogassák egymás sebeit.

Én meg majd fogok egy lámpást, jövök-megyek az országban, és mondogatom: „Keresek egy embert, meg egy csapatot.”

Kiemelt kép: MTI/Máthé Zoltán