A jövőbe és a technikai haladásba vetett hitre épülő művészeti irányzat, a futurizmus 1909-es megszületése – az olasz költő-író Filippo Tomaso Marinetti ekkor tette közzé A futurizmus megalapítása és kiáltványa című írását – után a világ számos országában indult változás az irodalom, illetve a képzőművészet területén, majd adott kezdőlökést többek közt az Art Decónak és a szürrealizmusnak – és meglepő módon Mussolini ideológiájának, az Olaszországot 1922-1945 közt vezető diktátor ugyanis tökéletes eszköznek tartotta azt az álmaiban szereplő új Római Birodalom megszületéséhez.
De ugorjunk vissza néhány évvel: a múltat elutasító, a modern, nyüzsgő nagyvárost imádó művészek ugyanis teljesen át akarták formálni a világot, illetve az emberek mindennapjait, így a divat megújításán is dolgoztak.
A futurista festészet vezéralakja, Giacomo Balla 1914-ben megjelent kiáltványa, a Férfidivat futurista manifesztójának megjelenése után sorra születtek meg a sokszor hajmeresztő ötleteket tartalmazó írások, melyek olyan anyagok használatát sürgették, mint
Az 1920-ban kiadott Futurista női divat manifesztója ennél még egy lépéssel tovább ment:
Az Atlas Obscura vonatkozó cikke szerint ez korántsem volt úttörő ötlet, hiszen egy német kémikus, Friedrich Ernst Todtenhaupt 1904-től öt éven át próbálta selymet helyettesíteni tudó anyaggá alakítani a tejet – javarészt sikertelenül, pedig néhány folyamatot még szabadalmaztatnia is sikerült.
Az ötlet korántsem tűnt azonban megvalósíthatatlannak: a gyapjú ugyanis épp úgy protein, mint a tejben lévő kazein, bár molekuláris szinten nyilvánvalóan sokban különböznek egymástól – a tudósoknak tehát ezt a különbséget kellett volna áthidalniuk.
A futuristák holmi selyemhelyettesítésnél persze jóval nagyobb álmokat dédelgettek: úgy gondolták, hogy a tej lehet a jövő szuperanyaga, amit egyszer mindenféle ruhához használni fognak majd. Az álom megvalósulására azonban még másfél évtizedet kellett várni.
A húszas évek végén aztán beindult az olasz textilipar: 1929-re a világ első számú műselyemgyártójává (a teljes termelés hatodát adva) váltak, a hirtelen lecsapó gazdasági világválság azonban hátráltatta a további fejlődést. A lassan diktatúrává váló ország a válságból való gyors kilábalás részeként új termékek egész sorával próbálta erősíteni a saját gazdaságát, sőt, Mussolini felhívta a figyelmet, hogy alakítsanak ki egy addig nem létező olasz stílust az építészetben (így született meg például az eritreai főváros, Aszmara), a bútorgyártásban, illetve a divatban is.
A textilgyártók – így az országból elsőként a londoni és New York-i tőzsdére került, abszolút piacvezető SNIA Viscosa (elhagyatott gyárukat itt járhatja be) – sorra kezdtek tehát új anyagokat használni, rövidesen pedig a tej is képbe került.
Todtehaupt kísérleteinek befejezése után huszonöt évvel egy mérnök, Antonio Ferretti létrehozta a tejalapú szintetikus gyapjút, melynek jogaira szinte azonnal lecsapott a SNIA, 1935-től pedig lanitál néven kezdték gyártani.
Az előállítás folyamata elég egyszerűnek tűnt: a zsírtartalmától megfosztott tejhez savas oldatot adtak, ami különválasztotta a kazeint, melyet aztán sűrű folyadékká alakítottak, majd átküldték egy tésztagyártó gépekre hasonlító eszközön – a nem szilárd szálak innen egy keményító fürdőbe indultak, majd kézzel a kívánt hosszúságúra darabolták őket.
A British Pathé 1937-ben készült filmhíradós riportjában jól nyomon követehető a munkafolyamat:
A lanitál épp a legjobbkor jött a gazdaságát megerősíteni kívánó országnak, hiszen a teljesen felesleges mellékterméknek tartott zsírmentes tej így értelmet nyert, sőt,
Az új anyag azonban feleannyira sem volt rugalmas, vagy erős, mint a valódi gyapjú, ez azonban egyáltalán nem zavarta Mussolinit, sőt, az Etiópia elfoglalása miatt a Népszövetség által kirótt szankciók terhe alatt tökéletes lehetőségnek tűnt arra, hogy biztos bevételforrásként egyre többet hozzon a konyhára.
Az olasz kormány elképesztő összegekkel támogatta a SNIA Viscosát, akik 1937-ben már 4500 tonnát gyártottak az új anyagból, ezzel pedig kilóra megvették a még mindig aktív futuristákat. Nem is meglepő tehát, hogy a három évtizeddel korábban a mozgalmat megalapító Marinetti a következő egy egész sornyi, a gyárat, illetve ennek kapcsán az olasz fasiszta kormányt dicsőítő verset adott ki a kezéből.
Mussolini, illetve a textilgyártó azonban nem elégedett meg azzal, hogy exportálja az általuk gyártott lanitált, de 1938-tól már a licensz minél több országba való eladását is tervezték, két évvel később pedig már nyolc ország – Hollandia, Lengyelország, Németország, Japán, Franciaország, Belgium, Kanada, Anglia és Csehszlovákia – volt képes az olasz anyag létrehozására, egyetlen nagy halat azonban éveken át nem sikerült bevonzani: az Egyesült Államokat, ahol már a századforduló óta dolgoztak a kazein sokrétű felhasználásán: az első világháborúban a repülőgépek szárnyaira kerülő festékbe, a második világháború éveire pedig a fényes papírlapokra, illetve zongorabillentyűkre kerülő anyagból ugyanis elképesztő tartalékokkal rendelkeztek, hiszen évente mintegy 22,7 millió tonna, teljesen feleslegesnek tekintett zsírmentes tej hagyta el az ország gyárait.
Az áttörést végül az amerikai újságíróból lett olasz hercegnő, Marguerite Caetani hozta el, aki a SNIA felkérésére egyre több hírességet – így a Coco Chanel által egyszerűen csak a világ legjobban öltözködő nőjének tartott Mona Bismarckot – győzött meg arról, hogy az új anyagból készült elegáns ruhákat hordja az estélyeken.
A befektetett energia négy évvel később végül kifizetődött: az amerikai tejipar csúcsán álló National Dairy Corporation részeként működő Atlantic Research Associates a cégnév rövidítése (ARA), illetve a tej latin nevének (lac) egymás mellé helyezéséből nyert aralac néven 1941-ben gyártani kezdte az anyagot, a New York-i divatvilág pedig térdre hullott – az aralac egy csapásra a kifinomultság fokmérője lett.
Néhány héttel később azonban a japán flotta váratlanul megtámadta az Egyesült Államok haditengerészetének Pearl Harbor-i támaszpontját, az USA pedig belépett a második világháborúba. Az új anyag itt is szerepet kapott: más szövetekkel keverve a harcoló egységek egyenruhájához használták, de eközben a mindennapokban is feltűnt: kabátok, öltönyök, ruhák és nadrágok anyagát adta.
Rövidesen azonban előtűntek az anyag hátrányai is: annak ellenére, hogy minden lehetséges fronton a luxus szinonimájaként emlegették, jóval gyengébbnek bizonyult a gyapjúnál, a legkisebb nedvesség hatására is megsavanyodott tej illatát árasztotta, könnyen szakadt, vasaláskor pedig sokszor nemes egyszerűséggel foszlani kezdett. Az olcsóbban előállítható, erősebb anyagok mellett a lanitál, vagy az aralac így labdába sem rúghatott.
A világháborúban sem vették túl sok hasznát, hiszen a Mussolini reményei szerint a mérgesgázokat is hastástalanító, valójában csak gyenge szövetként viselkedő anyag egyedül az 1940-es, Franciaország ellen indított támadások során
A fegyverzúgás megszűnése után a SNIA Viscosa figyelme más szintetikus anyagok felé fordult, 1948-ban pedig az Egyesült Államokban is leállították az aralac gyártását.
Ez nem jelentette azonban a tejalapú ruhák végét: 2011-ben a mikrobiológus-divattervező Anke Domaske kezdett környezetbarátabb, a gyártási folyamat során jóval kevesebb kemikáliát igénylő anyag – a Qmilch – előállításába.
A már korábban is létező, Mademoiselle Chi Chi néven futó márkájába beillesztett női ruhák hat liter tejből készülnek, áruk pedig 50-60 ezer forint közt mozog.
