Munkaköri kötelessége az olvasás. Bele tud még azért feledkezni egy könyvbe? Nem veszik el az olvasás öröme?
Elég nagy baj lenne, ha elveszne, mert akkor nem is lennék képes tisztességesen végezni a munkám. Épp az élmény adja az értelmét mindannak, amit csinálunk. Persze ahogy csokoládéból is százféle típust ismer Gombóc Artúr, úgy olvasni is sokféleképpen lehet. Másképp olvas például az ember, ha általános képet akar kapni egy könyvről, ha a strandon fekszik, vagy amikor épp vesszőhibákat keres. De az élményszerűséget meg kell őrizni, mert az jelenti a munkánk alapját.
És mi volt a legutóbbi nagy olvasmányélménye, ami úgy igazán beütött?
Kéziratban például Szécsi Noémi Egyformák vagytok című regénye, amelyik majd ősszel fog megjelenni, de nagyon magával ragadott Vida Gábor könyve is. Az Egy dadogás története nagyon személyes történetet mesél el, és hihetetlen könnyed stílusban képes nagyon súlyos témákról beszélni. Úgy ragad meg egy nyomasztó családi örökséget, hogy nincs benne harag. Ez különösen tetszett.
A digitális forradalom és a mindenféle kütyük berobbanása idején divatosak voltak az apokaliptikus jóslatok, hogy a könyv halott, és hamarosan úgyis mindenki csak rövid videókat fog nézegetni az interneten. Vaklárma volt, húsz év múlva is fogunk papírra nyomott regényeket olvasni?
Úgy tűnik, igen. Az aggódás amúgy nem új jelenség, már évszázadok óta kongatják a vészharangot. Időről-időre érkezik egy új médium, amit úgy harangoznak be, hogy az hamarosan kiszorítja a könyvet a mindennapjainkból. A tapasztalatok viszont azt mutatták, hogy ezek nem kiszorítják, inkább átalakítják a mozgásterét. Ahogy a filmhíradó sem tette fölöslegessé a napilapokat, a digitális kütyük sem fogják leváltani a könyvet. Van ennek egy praktikus oka is: a mai napig ez a legstabilabb hordozó. Egy húsz éves floppyt már nem tudunk lejátszani, egy 150 éves könyvet viszont minden további nélkül tudunk még olvasgatni. Ebben eddig verhetetlen a könyv. Persze igyekszünk mi is lépést tartani a digitális fejlődéssel. Törekszünk például arra, hogy minden könyvünk elérhető legyen e-könyvként is. Ennek ellenére sokkal többen vesznek papíralapú könyvet.
Elég sokáig uralkodott nálunk a szépirodalom és a popkultúra éles elválasztása, ami nyugaton sokkal lazább. Mintha az utóbbi években nálunk is oldódna az ezzel kapcsolatos görcs. Önök ebből mit érzékelnek?
A merev szembeállítás nem jó, és tényleg érezhető a határok egyfajta elmosódása. Ezen mi is próbálunk dolgozni, de arra azért közben odafigyelünk, hogy ez semmiképp se jelentsen hígulást. Mostanában azzal szembesültünk, hogy mindez nem pusztán tartalmi, de formai kérdés is. A szépirodalom ugyanis nem zárja ki az olvasmányosságot, sok olyan könyv szórakoztathat, amiről valamiért azt gondoljuk, hogy csak nehéz, fáradságos munkával lehet csak megközelíteni.
El lehet érni, hogy a kortárs magyar szépirodalom ne úri huncutságot vagy elitista sznobériát jelentsen az átlagolvasó számára?
Nagyon bízunk benne. Nekünk, akiknek ez a munkánk is, az irodalom az életünk része, mert meggyőződésünk, hogy olyan tudást kaphatunk tőle, amelyet máshol nem szerezhetünk meg. A modern nyilvánosság szerkezete persze nagyon ellentétes az irodalom működésével. A könyv eleve több időt és szemlélődőbb hozzáállást igényel, ez pedig ellene tart annak a gyors, impulzív befogadásnak, amelyet a mindennapi hírfolyamaink igényelnek. Nem vonjuk ki magunkat ebből, mert mi is a részei vagyunk ennek a digitális világnak, és használjuk is, ha kell. Ám az irodalom olyan plusz értéket tud adni ezen felül, amiről kár lenne lemondani.
És a pillanatnyi ingerek tengerében sem csökken az igény erre az elmélyülésre? Mit mutatnak erről az eladási statisztikák?
Mi ugye abból élünk, hogy az emberek könyveket vesznek, a Magvető pedig a mai napig nyereséges kiadó, ami jelzi, hogy él még erre az igény. Persze létezik egy általános tendencia Magyarországon, miszerint egyre több cím jelenik meg, ám egyre kisebb példányszámmal. Ez valóban kicsit aggasztó irány, de korántsem a nulla felé közelít, és bőven próbálunk tenni is ellene.
Popkultúra és szépirodalom szembenállásáról beszéltünk, de ennél sokkal keményebb törésvonalak is szabdalják a magyar társadalmat. Nemrég ön is írt egyik versében ezekről, félelemkeltőkre és rettegőkre, nincstelenekre és elfordulókra, nemtudtoktisemmitre és mindenttudókra osztva az országot. Drámainak érzi a megosztottságot?
Egyfelől igen. A szalagcímeket és híreket olvasgatva, vagy ha engedjük, hogy az úton-útfélen sulykolt ideológia átvegye az életünk fölött az irányítást, akkor feltétlenül. Másfelől azt vettem észre, hogy a hétköznapokban nem is olyan drámai a helyzet, ha képesek vagyunk megőrizni a józan eszünket és odafigyelni a körülöttünk lévőkre. Nap mint nap tapasztalom, hogy alapvetően működik a társadalmi szolidaritás az emberek között, még ha ezt elég sok minden teszi is próbára manapság.
És abban hisz, hogy az irodalom képes árkokat betemetni, vagy legalább kizökkenteni az ideológiai gondolkodásmódból az embereket?
Alapvetően igen, de azért ennél kicsit bonyolultabb a helyzet. Az árkokat ugyanis nem az irodalomnak kell betemetni, hanem mindnyájunknak. A közbeszéd, a plakátok és az újságok ebben sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint egy verseskötet vagy egy regény. Az irodalomnak nem a kibékítés a dolga, inkább az, hogy szabad legyen. Ez az a tér, ahol nyugodtan lehet szabadon fogalmazni. Egy társadalom sok mindent végiggondolhat az irodalmán keresztül, amiket utána már nem kell kipróbálnia az életben. Az elmúlt években vettem észre, hogy a közbeszédben megváltozott a „radikális” szó jelentése. A korábbi negatív felhang elhalványult, és elkezdtünk kissé pozitívabban állni hozzá. Szerintem viszont nem a közbeszédnek, hanem épp az irodalomnak és a művészetnek kellene radikálisnak lennie. A hétköznapi életben én nem radikalizmusra, hanem békére vágyom.
Az irodalomnak tehát feladata, hogy radikális legyen?
Szerintem igen, még ha sokszor kerülőúton is. Bizonyos szempontból már az radikális tapasztalat, hogy megismerjük, hogyan éreznek, gondolkodnak mások. A könyvek képesek az empátiát felébreszteni, vagy kilökni az embereket a saját buborékjukból. Sokszor ráadásul meglepnek és többet kapunk, mint amire számítunk tőlük. Vida Gábor korábban is említett regényét például azzal a céllal kezdtem el olvasni, hogy jobban megismerjem belőle Erdélyt, amiről nagyon keveset tudtam. Végül jóval többet adott: a családtörténeten keresztül nem pusztán Erdélyről tudtam meg sokat, hanem saját magamról is.
„Bár az utóbbi négy-öt évben sok minden történt, ami reménykedésre ad okot, még mindig rengeteg a begyepesedett struktúra, a megszokásból, előre leosztott lap, az automatizmus. Például mikor láttunk utoljára Magvetős kötetet úgy igazán megbukni?” – mondta pár éve Dunajcsik Mátyás a magyar irodalmi életről. Erről mit gondol? Hogy állnak most nálunk ezek a begyepesedett struktúrák?
Nagyra tartom Dunajcsik Mátyás munkásságát, de szerintem ez a mondat jobban hangzik, mint amennyire igaz. Rossz kritikákat szoktak kapni magvetős könyvek is, akárcsak bármelyik más kiadóé. Magyarországon ugyanis minden ellenkező híresztelés ellenére is létezik független kritika, csak viszonylag korlátozott körben jut el az olvasókhoz. A folyóiratokban a kritikusok nem is szokták kímélni a könyveket, ugyanígy a heti- és napilapokban, az online felületeken. Ha pedig a bukást úgy értjük, hogy nem fogy a könyv, az egy ettől kicsit független történet. A recenzió, az interjúk és egyéb sajtómegjelenések ugyan befolyásolják, de az olvasó végül úgyis a saját pénztárcájával fog szavazni. Ezt nem elsősorban a cikkek döntik el, hanem az, hogy mondjuk az adott szerző előző könyve tetszett-e neki. De mi természetesen örülünk annak, ha nem buknak meg a könyveink, és veszik őket, és jó kritikákat kapnak.
És a reklámnak mekkora a szerepe? A Magvetőt évtizedekig vezető Morcsányi Géza visszavonulásakor azt mondta: nem hisz a marketinges hókuszpókuszban, mert szerinte egy könyv, ha akarja, úgyis sikeres lesz, ha meg nem, akkor úgyse lehet mit tenni. Osztja ön is ezt a nézetet, vagy most már nagyobb szerepet szánnak azért a marketingnek?
Ezen a téren tényleg van változás, de ne felejtsük el, hogy Morcsányi Géza idejében is volt könyvmarketing, sőt, innováció is. A Jadviga párnája volt például az első könyv Magyarországon, aminek volt plakátja, és a Magvető jelentetett meg először a könyvhétre újságnak kinéző katalógust, vagy tartott színházban könyvbemutatót. Az más kérdés, hogy valóban nagyon felgyorsult és megváltozott a marketinges tér, amiből nem lehet, és persze nem is szeretnénk kiszállni. Annyi igazság viszont mindenképp van Morcsányi Géza mondatában, hogy bűvészkedhetünk mi akárhogy, a suttogópropagandánál nem létezik erősebb reklám. Hiába plakátoljuk tele az új könyveinkkel a metrót, ha nem rezonálnak rá az olvasók, nem megyünk sokra vele.
Pár éve heves vita robbant ki arról, hogy születnek-e még jelentős magyar könyvek. Ön szerint pezsgő korszakát éli a magyar irodalom?
Az ember nyilván hajlamos beleesni az aranykorszindrómába, azt gondolva, hogy régen minden jobb volt. Ezt nehéz elkerülni, pedig én a munkám során és egyszerű olvasóként is azt látom, hogy nagyon jó könyvek vesznek körül. Persze az is igaz, hogy tavaly mi is hüledeztünk, mikor újra kiadtuk a Bevezetés a szépirodalomba köteteit, és emiatt újraolvastuk őket. Megállapítottuk, hogy ilyen szintű kéziratból azért kevés van.
Akkor nem várható egy új Esterházy feltűnése mostanában?
Új Esterházyé biztos nem, inkább valaki új önmagáé, aki majd a saját jogán alkot maradandót. De azért ne felejtsük el, hogy Bevezetés a szépirodalomba sem jelent meg minden évben. Léteznek kivételes csúcsteljesítmények, mint mondjuk Bodor Ádámtól a Sinistra körzet, amely minden kétséget kizáróan remekmű. Most is születnek nagyon jó könyvek, és minden bizonnyal remekművek is, azt majd az idő dönti el, hogy ezek közül melyik ég be mélyen a köztudatba.
Mit gondol az állami fellépésről? A kormány nagyon bőkezűen támogatta az Orbán János Dénes által gründolt Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-t, amivel kiakasztotta az irodalmi élet jelentős részét.
Én is károsnak és megosztónak tartom, épp azért, mert lehet tudni, hogy az irodalom eddig működő intézményrendszere mennyire ki volt véreztetve az elmúlt években. A folyóiratok nagyon fontos kritikai és tehetséggondozó szerepet töltenek be a magyar kultúrában, ez már csaknem kétszáz éves múltra visszatekintő hagyomány. Évek óta a létükért küzdenek azok a szellemi műhelyek és szervezetek, amelyek eddig is rengeteget tettek az irodalmi szocializációért. Ebben a helyzetben borzalmasan káros, hogy az ő támogatásuk sokszorosát adják oda hirtelen egy új szervezetnek, ráadásul érdemi indoklás és meggyőző szakmai teljesítmény nélkül.
Tehát, ha kapna egy felkérést Orbán János Déneséktől, nem vállalná?
Frissen kinevezett főszerkesztőként tervez valamilyen újításra a Magvetőben?
Folyamatosan törekszünk az újdonságokra, de ez nem az én személyemhez, hanem a csapathoz kötődik. Elsősorban Dávid Annához, aki egy éve igazgatja a kiadót, előtte pedig főszerkesztő volt, aztán Szegő János és Schmal Alexandra kollégáimhoz. Újítás például a világirodalom hangsúlyosabbá tétele, vagy a Tények és Tanúk-sorozat, amivel visszaemeltük a tényirodalmat és a visszaemlékezéseket a kínálatba. Aztán ott vannak a már említett puhafedelű könyvek, amelyekről messziről látszik, hogy akár a strandra is le lehet vinni őket. Hamarosan újra elindítjuk a Magvető zsebkönyvtárat, amelyben friss klasszikusok lesznek kaphatók olcsóbb kiadásban, mint Ottlik Géza Iskola a határonja, vagy Tarr Sándor A mi utcánkja, 1000 forint alatti áron pedig Nádasdy Ádám fordításait adjuk ki a középiskolás olvasókra is gondolva
Régóta dolgozik a Magvetőnél szerkesztőként, miben jelent változást az új pozíció?
Kicsit olyan ez, mint egy háztartás vezetése. Többet kell szerveznem és a dolgok logisztikai részével foglalkoznom, hogy működjön a rendszer és olajozottan menjenek az ügyek. „Könyvszakmai háztartásvezetés” – tulajdonképpen ez lenne a pontos munkaköri megnevezés.
