Végy két acélfelnit, öntsd ki betonnal, illessz közéjük vasrudat, és az így konstruált kézműves súlyzóddal szériázz hetente ötször másfél órát. Csupán két év, s úgy ki leszel pattintva, mint Bogdán Laci, további egy év, vagyis összesen három, és úgy nézel ki, mint Orsós Attila. Kokszra nincs szükséged, mondjuk, ha az Ormánságba sodort az élet, amúgy se nagyon jut pénz szteroidra.
Doppingnak zúzós zene szól az okosmobilból.
– Milyen muzsika ez?
– Hogy milyen? Hát motiváló.
A kertet viszont négy demotiváló eb őrzi, mármint az idegenek kedvét veszik el a hívatlan látogatástól. Sokáig csak három kutya lakott itt, küvék, de hogy tavaly betörők vitték el a család Stihl-fűrészét, érkezett egy harci szerzet is, azóta nincs ok aggódni az ingóságért.
Amúgy a cigánysoron vagyunk; speciel itt minden utca cigánysor, hiszen zömmel beások lakják Gilvánfát, a falut, melynek évtizedek óta helye van a tíz legszegényebb magyar település között.
Laci és Attila ad a külcsínre, trikóban gyúrnak, pedig hideg van. Előbb Attila fekszik a padra, Laci biztosít, aztán csere.
– Gyerünk, Gilvánfáért nyomod!
Így buzdítják egymást; izmosabb patriotizmus dolgozik ebben a mondatban, mint tucatnyi hajrámagyarországban.
Terve van a két srácnak, kettő is.
Az első a kondizáshoz használt placcra vonatkozik: hamarosan féltetőt kap ez a pár négyzetméter, hogy esőben, hóban is lehessen sportolni.
A második úgy általában az életre vonatkozik: le kell innen lépni.
Sansz van. Attila hegesztőnek tanul, idén végez, Laci kertészeti iskolát járt ki, mindkét szakma érvényes Gilvánfán, sőt a Magyar Köztársaságon túl is. „De el kéne hozzá indulni”, így Laci.
Bő két éve már jártunk a négyszázhúszon fős faluban, a szocmunkás Kövesdi Nóri egy napját riportoztuk, szép történet, bennünket meghatott, ajánljuk. Írtuk, hogy a kocsma bezárt, pénz híján kikoptak a kuncsaftok, a betörések miatt a vegyesbolt is végleg lehúzta a rolót. Azóta mozgóárusok furgonjaiból vásárolható élelmiszer, mosópor, drága, de helyben nincs más, akinek nem tetszik, három kilométer Magyarmecske, oda-vissza hat, lehet sétálni, bringázni. Annak idején kettőhúsz volt a fehérkenyér, ma kettőhatvan, ez változott. Meg az, meséli az egyik boltos sofőr, hogy még a napi bő kétszázezer forintos átlagbevétel száztízezerre zsugorodott. „Azt mondja a tévé, hogy egyre könnyebb lesz. Én meg azt mondom, hogy lófaszt lesz könnyebb.”
Ezt látni a furgonból.
Állást itt csak az önkormányzat meg a Tanoda ad, a szerencsések napszámba járnak, mindenki más segélyen, közmunkán él. A kipattintott Lacit a falu fóliájában látjuk viszont, palánták és falubeliek között, míg erőt, pontosabban bátorságot gyűjt a meneküléshez, elszántsága töretlen.
Hasonlóan a hatodikos Orsós Brigihez, aki szintén azt mondja, menne, akár Pécsig is, közmunkás édesanyja is erre biztatja. Brigi otthon ül tabletje fölött. Befért egy tanodás pályázat tizennégy nyertes diákja közé: onnan az eszköz, kapott hozzá billentyűzetet és ingyennetet is. Cserébe három hónapon keresztül köteles minden szombaton és vasárnap másfél-másfél órát Skype-on együtt tanulni mentorával. Akik egy budapesti gimnázium diákjai, „érzékenyítő tréning” ez nekik, tán többet okosodnak ettől az egésztől, mint a gilvánfaiak, akikkel itt is-ott is együtt töltöttek néhány napot. (Egy zárójelet csak megérdemel a két szponzor, ha már valami értelmesre költötték a marketingbüdzsé egy szeletkéjét: Telenor és Microsoft. Respekt, követendő példa.)
Örvendezünk valakinek a tabletes dolgon, de gyorsan leoltatunk azzal, hogy „Gilvánfán nem a tablet a valóság”. Hanem mondjuk az, hogy „ötvenévesen kezdődik az öregség, de van, aki negyvenöt éves korára kipurcan, lerokkan, sokat fáznak, egészségtelenül táplálkoznak, orvos ritkán látja őket, gyógyszert csak a gyereknek váltanak ki, a szervezet nem felejt, ez az életforma felzabálja az embert”.
A közösségi házban van ugyan orvosi szoba, a körzeti havonta egyszer jár ki, a gyerekorvos szintén egyszer, amúgy irány szintén Magyarmecske; a vizsgálóágy kiszuperált nőgyógyászati szék, tán az ötvenes évekből, ki tudja, honnan, a mérleg fixen nyolcvanöt kilót mutat. Védőnő hetente kétszer érkezik, már ha van főállású dolgozó, de bő két éve csak félállás jut a körzetre.
Idén hosszúra nyúlt a tél, sokaknál elfogyott a tüzelő, az erdőről hozni nem mernek, már azért harmincezer forint a büntetés, ha a bicikli csomagtartójára kötött rőzsével kapják el az embert. Aki magára marad, s legyöngül, elviszi a hideg, volt most hónap, hogy ötször temettünk, pedig elég kicsi a falu.
Utóbbit Heindl Péter meséli. Harminc éve tanít a környéken, történelemtanár, jogász, jogvédő, egyik motorja a gilvánfai Tanodának. Az a dolga, hogy közösséget szervezzen, tanulást, szabadidőt: életet.
Tízen éve tart „múltkutató” foglalkozásokat, gyerekekkel térképezi föl a környék múltját, riportert, fotóst, kisszociológust, kistörténészt farag a kölkökből. Országosan is ismert dobása a Ney Lili-projekt. Úgy tíz éve rátalált egy a háború végén Magyarmecskéről a csendőrök által elhurcolt és a németek által tizenévesen meggyilkolt zsidó lány, Ney Lívia, Lili fényképére, lemásolta, és az alábbi szöveggel rajzszegezte ki az iskolai faliújságra:
Hosszú munka lett a könyvtári találkozásból, elfeledett sírokat kerestek meg a gyerekek, anyakönyveket bújtak, öregeket meséltettek, fényképek kerültek elő fiókokból, padlásokról. Újságcikk született a programról, ami eljutott Ney Lili bátyjának 1946-ban született lányához, Ney Judit Líviához, aki Magyarmecskére és Gilvánfára utazott egy halom, helyi zsidókat és beásokat ábrázoló fotóval. Amiből meg kiállítás nőtt ki és országos ismertség, és a gilvánfai romák múltjának feltárása. A falu templomában állandó kiállítás nyílt, azóta is a több száz kép és a vászonra rajzolt családfák alatt (meg lefejezett sprite-os flakonban álló barkák társaságában, így szép) zajlanak a misék.
De itt még nem volt vége, a gilvánfai Kapitány Sanyi bácsi egyik történetét oly sikeresen dramatizálta néhány gyerekkel Péter, hogy még az Ördögkatlan Fesztiválon is bemutatták a darabot. Péter írta erről az alábbit.
“Sanyi bácsi lefestette előttünk, hogyan éltek a háború előtt a cigányok az erdőben, a kunyhókban. Hogyan vájtak teknőt, faragtak kanalat, hogyan éltek meg ebből a mesterségből. Mesélt a háborúról. Elmondta, hogy volt, akit katonának vittek a cigány férfiak közül. Aztán a háború vége felé olyan is volt, akit kényszermunkára vittek és sosem jött vissza. Mesélt a frontról, ami a falutól nem messze húzódott. Elmondta, hogy volt ott egy szintén beás fickó a közeli Bogádmindszentről. Először a németekkel barátkozott össze, aztán meg az oroszokkal. Népe árulójává vált. Először a németeknek szolgáltatta ki a beás nőket, aztán meg az oroszoknak. Utóbbiaknak nem csak a cigány nőket. Amikor a front elhagyta a falut, az áruló is eltűnt a környékről. Félt a falusiak bosszújától. Aztán ’56-ban, a forradalom idején két gilvánfai férfi egy Pécs környéki bányában letöltött műszak után betért a kocsmába, és ott véletlenül rátalált erre az emberre. Ütött az igazság órája. Az áruló nem élte túl a találkozást.”
Péter komoly tekintély Gilvánfán. Orsós Brigiéktől sétálunk a Tanoda felé, amikor kerítése mellől ráköszön Kati néni. Punyát ígér neki, cigány lepénykenyeret, liszt, zsír, vöröshagyma, kis élesztő, nem kell bele más. Míg időpontot egyeztetnek, megtudjuk, ma már a punya se a régi, hiszen újabban „nem az autentikus, a lapos, hanem a magas a divat”. Amúgy Kati néni nem akárki, istenes asszony, amíg bírta, ő takarította a templomot, úgy is emlegetik faluszerte, hogy a templomos Kati. Sőt. Két éve, a beás nyelvért aggódva, a Kossuth Rádióban is fellépett. Jó ideje azt vette fejébe, hogy lefordítja beásra a Bibliát.
„De csak az Újszövetséget ám. Ádámtól, Évától nem vállalom. Gilvánfán nem árt, ha jól méri fel az ember az erejét.”
