Több ok is van, ami miatt a nemzeti konzultáció szociológiai módszertani kritika tárgyát képezheti. Ilyen az, hogy kik küldik vissza, ilyenek lehetnek maguk a kérdések – hogy mit kérdeznek és hogyan –, s végezetül ilyen az adatfeldolgozás. Ezek közül először az első lépéssel foglalkozunk.
Politikai szempontból a törekvés helyes. Tartanunk kell a részvételi demokrácia felé, és e sorok írója már meg is fogalmazott ilyen lehetőségeket, legutóbb Paks 2 ügyben. Vegyük észre, hogy a világban a 60-as évek óta zajlik is a kísérletezés, először a diáktüntetések akceptálásával, aztán a civil szervezetek bevonása került fókuszba, manapság a Facebook, vagy épp a mi magyar nemzeti konzultációnk kísérlete, ahol minden állampolgár levelet kap, hogy meghatározott kérdésekre válaszoljon, ha kedve van.
Ugyan egy politológus nyilván azt mondaná, hogy a részvételi demokráciába történő átmenet a képviseletiből egyfajta populizmus, és általában csak ügyes machiavellista hatalomgyakorlás. Ám a politológusok emiatt se nem örvendeznek, se nem bánkódnak. Nekik azt tanították, hogy a hatalomgyakorlás nem ördögtől való, és ezért ha eredményes, akkor jó is. De ne politológiai, hanem szociológiai oldalról nézzük a kérdést, mert ebből a szempontból létezik jó és rossz részvételi metódus.
Az ilyen módszerek félrevezetik a kormányzatokat, és az embereket is. Tulajdonképpen nem is értem, hogy a szociológusok miért nem figyelmeztettek mindmáig, pedig már nem az első nemzeti konzultáció „lázában égünk”.
Fotó:MTI/Máthé Zoltán
A válaszadók speciális kiválasztódása minden közvélemény-kutatás mintavételének rákfenéje is. A reprezentatív mintavétel lényeges eleme, hogy a válaszmegtagadásba ne csússzon valamilyen tendenciózusság. Hadd meséljek kicsit arról, hogy az egyik korai közvélemény-kutatás is épp olyan hibát követett el, mint a mi nemzeti konzultációnk. Azt már ugye tudjuk, hogy hibának azt nevezzük, ami eredményében becsap minket, és bár a nemzeti konzultáció nem feltétlenül lesz letesztelve, ilyenformán nem közvetlenül tudjuk majd leellenőrizni, hogy félrevezettük vele magunkat, de szerencsére van egy hasonló módszerünk, amiből erre következtethetünk, és ez a politikai választások közvélemény-kutatása, melyeket mindig leellenőriznek a választások.
A Literary Digest hírmagazin hasonló dolgot csinált, mint a magyar kormány. Megcímzett és felbélyegzett válasz-levelezőlapokat küldött, melyeken azt kérte, hogy válaszoljanak egyetlen kérdésre: ki legyen az elnök? Az eljárás remekül működött 1924-ben, 28-ban és 32-ben is. 1936-ban már annyi levelezőlapot küldtek szét, ahányan ma Magyarországon élünk, és 2 milliót kaptak vissza. A visszaküldött lapok alapján egyértelműen kijelentették, hogy Alfred Landon lesz az elnök, ennek ellenére Roosevelt nyert. Az ok az volt, hogy telefonkönyveket meg autónyilvántartások címjegyzékét használták, viszont Rooseveltet a szegényebbek támogatták. (Okos olvasóink már itt felfedezhetik, hogy a 10 millióból 2 visszaküldéssel is lehet probléma, de erről később.) Nyugodtan tegyük fel magunknak a kérdést, mi van, ha a mi nemzeti konzultációnkat a budai polgárok válaszolják meg, akik
Van tehát egy fontos fogalom, amelynek eleget kell tennie a jó véleménygyűjtésnek, és ez a reprezentativitás.
George Gallup tudta ezt, jól jósolt, és ezzel beindította máig meghatározó cégét. Gallup felmérte, hogy mekkora a férfiak és nők aránya, mekkora a különböző jövedelműek aránya, és vigyázott arra, hogy ne csak a megkérdezettek, de a feldolgozandó válaszok is a nemzeti statisztikának megfelelő arányait képezzék le. 1948-ig ment is minden mint a karikacsapás, aztán itt is beütött egy nagy tévedés: Truman győzelmét nem találták el. A világháború után tömegesen költöztek városokba az emberek, és Gallupnak csak a háború előtti népszámlálási adatok voltak meg, ez alapján pedig túlreprezentálttá vált mintájukban a vidék, márpedig az új városi lakosok a demokratákra szavaztak. Megint láthatjuk, hogy a reprezentativitás a kulcsa mindennek, aki ezt nem tudja megoldani, az becsapja magát is és a társadalmat is, ha azt állítja, tudja mit akarnak és/vagy hogyan vélekednek az emberek.
Nem véletlen tettem idézőjelbe korábban a „nemzeti konzultáció lázát”. Mert hát épp az a helyzet, hogy ez koránt sem hozza lázba a társadalmat. Ha olyan kérdést küldenének ki, amely mindenkit foglalkoztat, akkor értékelhető adatokhoz juthatnánk, ám nehéz elérni, hogy aki ma nem válaszol a nemzeti konzultációs kérdőívre, az holnap se menjen tüntetni, vonuljon passzivitásba, és többé ne legyen része a nemzetnek.
Fotó:MTI/ Kovács Attila
Több oka lehet a válaszhiánynak. Az egyik, hogy sokan úgy érzik ezeket a kérdéseket nem nekik kell megválaszolniuk. Nincsenek oly mértékben elmélyedve az adott témában, hogy véleményt tudjanak nyilvánítani. Az ilyen válaszmegtagadók nem feltétlenül funkcionális analfabéták, éppenséggel lehetnek intelligensek is, bár valószínűleg nem a több egyetemi diplomával rendelkezők közül kerülnek ki. Túlreprezentáltak lehetnek közöttük a vidékiek és a nők. E két csoportnál található ugyanis leggyakrabban meg az elbizonytalanodás vállalása, de attól még, hogy nem töltik ki és nem küldik vissza a kérdőívet, máskor elmennek szavazni, és megvan a véleményük is.
A második nagy nem válaszoló csoport a kormányzati kommunikációt ellenségesen szemlélők. Épp a minap a Klubrádióban hallottam, hogy a rádió kérdésére, mely szerint hány százalékuk fogja kitölteni és visszaküldeni, 96% mondta, hogy biztosan nem. Könnyű kitalálni, hogy ezek az emberek nem azért nem töltik ki, mert nincs a kérdésekről véleményük, vagy mert nem szeretik hallatni a hangjukat – ha így volna, a Klubrádióba se telefonáltak volna be –, ellenben nem akarnak partnerek lenni egy ilyen konzultációban. Ám ezek az emberek is a nemzet tagjai, ráadásul aktív, politikára figyelő tagjai, egy valódi szavazáson biztos ott vannak, és számos tüntetésen is megjelennek, véleményvezérként pedig befolyásolhatják az ismerőseiket is.
De részesei a demokráciának a fiatalok, a lusták és mindazok, akiknek az ingerküszöbét nem éri el a nemzeti konzultáció.
Mindezek miatt már az elnevezés sem szerencsés, mert épp hogy nincs konzultáció, illetve nem is nemzeti ez a nem-konzultáció, hanem módszertanilag egyszerűen
Visszatértünk tehát az alapállításunkhoz, mely szerint a közvetlen demokrácia kitapogatásának szándéka üdvözlendő, de valahogy sokkal szakszerűbben kéne megszervezni már az első lépést is, amelyet a szociológiában reprezentatív mintavételnek neveznek.
Inkább egy pártatlan és jó minőségű közvélemény-kutatást javasolnék, mint a „nemzeti konzultációt”, előbbi ugyanis összehasonlíthatatlanul olcsóbb, ráadásul lassan 100 év kísérletezés áll amögött, hogy ne kövessük el vele azokat a hibákat, melyeket a nemzeti konzultáció elkövet.
