A földhöz vágott nő

Letettem már arról, hogy heti szinten kezelgessem a Facebook-beállításaimat, hogy tényleg azok a tartalmak jöjjenek fel az üzenőfalamra, amelyeket szeretnék is. Nem lenne elviselhetetlen dolog, ha a kívánt cuccok érnének el, nem pedig barátaim, ismerőseim tavaszköszöntői. Pláne „újra reggeli az erkélyen” aláírással ellátott, „hmmm, kávééé”-t, és lezserül felvágott bagettet ábrázoló Instagram-fotók. De hát ez van: ha akarom a „saját” tartalmaim, akarnom kell mások fogyasztási szokásainak bemutatását is.

Ennek ellenére is csak részben Mark Zuckerberg adathalászó digitális alpinistái az okai annak, hogy viszonylag kevés ismerősöm osztotta meg azt a videót, amelyen a 185. Budapesti Jogász- és Bankárbál alkalmával egy idős nőt tulajdonképpen földhöz vágott egy férfi. Mondhatnánk, hogy „csak” ellökte, de egy 50-60 év feletti, vékony, bottal járó nő ellökése, tudatában annak, hogy mennyi idős és hány kiló, földhöz vágást jelent.

Félreértés ne essék, nem szeretnék olyan kellemetlen helyzetbe kerülni, mint a politikai elemző, aki saját Facebook-oldalán tapasztalt kommentekből és viselkedésekből írt kis magyar politikai helyzetelemzést. De ebben a földhöz lökésben, és a felháborodás hiányában benne van a rendszerváltás utáni politikai kapitalizmus minden eleme: a devizahiteles károsult, a giccsben és protokolláris kéztartásokban a szánalmasságig jutó báli sznobizmus, a jogász- és bankárszakma szezonális szociális (ál)érzékenysége, az elmaradt rendőrségi eljárás, a politikusi kussolás.

Az érintett nő társaival együtt azért emelte fel a hangját, és ment tiltakozni a bál bejáratához, mert szerintük a devizahiteles perekben a jogászok a bankárok érdekét védik (akár a bírói kar egy részének asszisztálásával is).

Nyilván egy általánosítás lehet túlzás is, de a lakását éppen elveszteni készülő túlzása mögött ott magaslik az igazság. Mégpedig az, hogy a devizahitelek pörgetése az erre szakosodott bank- és jogászszektor határokat nem ismerő biznisze.

A vesztesek számát a politika 2010 előtt katalizálta (már 1998 után is), 2010 után meg úgy hagyta (érdemes lesz követni az alábbi bírósági fejleményeket). Ha valaki utána néz, hogy mely politikai szervezet(ek) képviseli(k) ciklikusan a spekulatív kapitalizmus egyik legarcátlanabb, szervezett bűnözői tevékenységének károsultjait, akkor a Jobbikot és/vagy szélsőjobboldali marokcsoportokat találja a cső végén.

De most már végre meg is nyugodhatunk, mert itt a Momentum, amelyiknek egyik vezetője szerint nem a devizahitellel van gond, hanem hogy az emberek nincsenek alapvető gazdasági ismeretek birtokában, nem tudják, mit írnak alá.

Szeretnénk ott lenni a Momentum kormányra kerülése után az első olyan tantermi foglalkozáson, ahol a „halandóknak” elmagyarázzák például a CDS/CDO-csomagok tartalmait, értékeit és az annak tükrében kialakítható, felelős hitelfelvételi magatartást. Biztosan könnyebb lehet erre megtanítani az állampolgárokat, mint ötletelni a Tobin-adó kivetésén, vagy a pénzügyi lufikban tobzódó kapitalizmust elítélően a szánkra venni.

Reméljük, filmklubja is lesz az új pártnak, javasolt indításnak „A Wall Street farkasa” vagy „A nagy dobás”, szakértőnek pedig meg lehet hívni a kötelező filmesztéta mellé egy devizakárosultat. Végre nyilvánosan is számon lehet kérni, hogy a műveletlenje úgy vett fel hitelt, hogy előtte nem tartotta szükségesnek a pénzügyi szimuláció tárgyra bejárni a Corvinusra, mondjuk a munkaideje kárára.

Visszatérve a földhöz vágott nőre, a felvétel beszél. Régi bundában állva egy hátitáskával a testén a bálba érkező férfi felé lép, beszél hozzá, aki aztán fogja és ráhúz egyet. És nem áll meg. Nem láthatja már azt sem, ahogyan a nőhöz mentőt hívnak. Nem egy muszájbrusztolás, de nyilván az „elkövető” mindezt nem tette volna meg, ha egy olyan férfi áll vele szemben, aki nem idős nőkön próbálgatja erejét, hanem pont az ilyen nyegle régi-új gazdagokon, akik fejében a közelharc szájkaratét vagy a nők leverését jelenti.

A felvételen látható, hogy a legyengült, reményvesztett honfitársunk végső elkeseredettségében tüntet ellene, holott pontosan tudja, hogy annak tulajdonképpen semmi értelme. A feladás felé tántorgó dühében még van benne annyi, hogy „felmenjen” a kibérelt Magyar Nemzeti Galériához. Pedig megvert ember egyszer, hiszen kilátástalan helyzetben lévő devizakárosult, és megvert ember még egyszer, mert nő.

Mert így csak egy nőt löknek el, és ehelyütt nem a fizikai fölényről beszélek, hanem arról a magabiztosságról (pontosabban gyávaságról), ahogyan a nőt ellöki. Löki, mert lökheti. Irtózom, amikor a férfiak kapcsán általánosítanak és vélelmeznek, ahogyan az is kellemetlen, amikor politikailag túlmotivált aktivisták egy kontinensnyi nő nevében beszélnek, de a férfi járásában és kézmozdulatában benne van sok minden, amit a nőkről gondol. Meg amit e sorok írója róla.

Egy kétszeresen megvert nőnek kell együtt élnie egy ilyen férfiatlan férfi által rányomott szégyennel.

S erről a jelenetről, egy nő ilyen helyzetéről sokaknak kell tudni. Természetesen emellett a nemzetközi nőnap alkalmával (is) sok minden másról kell és lehet vitázni, a bérkülönbségektől kezdve a reklámipar falloszcentrikusságán át egészen a családon belüli erőszakig.

Ahogyan arról is, hogy mennyire más problémákkal szembesül egy (felső-)középosztálybeli, liberális feminista agendára nyitott nő, illetve azok a kutatók és érintettek, akik nem csak a nemi keresztmetszetben szenvednek el hátrányokat, hanem annak okán is, hogy a neoliberalizmus, a liberális gazdaságpolitika és az ebből következő mind inkább államtalanított társadalompolitika vesztesei is.

Őket naponta, ha nem is földhöz vágják, mert talán fizikai sérelem nem éri őket (talán), de a kizsákmányolásból extrán részesülnek. S ott vannak azok a nők is, akik már annak is örülnének, ha legalább egyszer a munkaerőpiacra léphetnének, bár lennének már „kizsákmányolva”. Ott vannak a Keleti pályaudvar mellől tovább induló transzferjáratok, indulás Sátoraljaújhely mellőli faluból volt, a végcél Zürich. Ott van hétfőn a 72-es trolira felszálló utastárs, akin először azért akadt meg a szemem, mert AS Roma-sapkát hordott. Nem a hagyományos nemi szerepbe „árazás” mondatja velem, de ritkán látni női viseletként egy focicsapat marchandise-sapkáját.

A sapka alatt fej volt, annak egy arca, az arcon két szem, az egyik alatt meg egy ütésnyom. Gyógyul, de még egy kicsit látszik. Neki gyógyul, másnak most kezd el látszani.

S azt sem szabad feledni, hogy vannak nők, akik ünneplik a nőnapot, de nem ünneplik a feminizmust (vagy amit annak vélnek). Aki bármilyen értelemben is lenézi őket, az nem tudja felsegíteni a bankárbál ellökött nőjét sem.

Akinek Gyurcsány Ferenc már átnyújtotta saját nőnapi meglepetését, amikor azt mondta pártja szombati kongresszusán: „Nem hiszek a vagyonegyenlőségben”. Kösz. Az MSZP (Nőtagozata) is gondolt rá, hiszen Közéleti Díjat adott át Kéri Lászlónak. Tudják ő az a korábbi politológus, aki 2013-ban „kócosfogú rémségnek” nevezte Selmeczi Gabriellát.

A nőnap ilyen közélet közepette nem ünnep, nem remény, hanem rosszabb esetben szenvedés, jobb esetben harc. De ebben a küzdelemben a férfiakra is lehet számítani. Vannak olyan férfiak, akik szimbolikusan (is), a jog által vagy napi munkájukkal utána erednek a nőt fellökőnek, a társadalomnak, mely ezt tűri. Vagy éppen felsegítik a nőt.

Ők már tudják: amíg az ellökött nő nincsen talpon, addig mindenki közelebb van a földhöz, mint a kiegyenesedéshez.

Böcskei Balázs