Kodály Zoltán nemcsak világhírű zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus és nyelvész, a XX. századi magyar zenekultúra egyik legkiemelkedőbb személyisége volt, hanem a magyar közéletben is jelentős szerepet játszott.
Nem hódolt be a hatalomnak. Petőfi-kórusaival az egyre szorosabb német függés mellett a nemzeti függetlenséget éltette, nem volt hajlandó kamerák előtt (sem) kezet rázni Szálasi Ferenccel. A világháború legsötétebb időszakában zsidókat mentett, míg végül neki is bujdokolnia kellett.
“Én is magáról, Rákosi”
Az igazi nemzetközi és hazai elismertség a háború után jött el. 1945-ben nemzetgyűlési képviselővé választották, meghatározó szerepe lett a magyar zenei és művészeti életben. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt 1946-49 között, a Zeneművészeti Főiskola igazgatótanácsának elnöke. Külföldön is ünnepelt tehetség volt, hírnevének köszönhetően – talán egyetlen magyarként akkoriban – Rákosi és Kádár diktatúrája idején is szabadon járhatott külföldre.
Nemcsak a Szovjetunióba, de Nyugat-Európába és az Egyesült Államokba is. Nemzetközi tekintélyét számos díszdoktori cím és nemzetközi elismerés mutatja, de itthon is megbecsülték, kultúrdiplomataként teintettek rá. Az elsők között kapott Kossuth-díjat, majd még kétszer neki ítélték e rangos kitüntetést.
– írja Feitl István történész, a Politikatörténeti Intézet főtanácsadója A gerinces Kodály című cikkében a BBC History világtörténelmi magazin legfrissebb számában.
Sőt, úgy tudni, Kodály volt az egyetlen olyan ember Magyarországon, aki még népünk bölcs vezérének, a rettegett Rákosi Mátyásnak is lekicsinylően vissza mert szólni. A rövidke párbeszéd állítólag egy fogadáson zajlott le:
-Sok rosszat hallok magáról mostanában, mester!
-Én is magáról, Rákosi!
Az áldozatok védelmében
Ő volt az első számú értelmiségi Magyarországon, az ’56-os forradalom leverése után, november 21-én megválasztották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa elnökének – a szervezetet rövidesen be is tiltották, mert erélyesen fellépett a megtorlások ellen.
De Kodály ezután is igyekezett megtenni, amit tudott. 1958 decemberében Caligula elhíresült mondatát idézve – “Gyűlöljenek, de féljenek tőlem” – írt Kállai Gyula államminiszternek Mécs Imre kivégzése ellen tiltakozva:
Kedves Kállai elvtárs,
megint halálra ítéltek – törvénytudók szerint jogtalanul – egy 24 éves elektromérnököt. Az 56-ban kimentek hiányát hogyan pótoljuk, ha kiírtjuk az ittmaradottakat, akik kimehettek volna, ha akarnak. De nem akartak, ezért ez legyen a sorsuk?
Minden kérésem az, légy szíves odahatni, hogy a legfőbb ügyész figyelemre méltassa a védő fellebbezését. Írtam ugyan neki, de nem ismerem személyesen, s nem tudom, megkapja-e.
Elvi szempontból kívánatosnak tartom, hogy vége legyen már a justizmordok sorozatának. Mennél több családot, egyént érint, annál jobban növekszik a gyűlölethullám, amivel végre semmiféle Kormányzat nem tud megbirkózni. “Oderint dum metuant” alapján nem lehet tartósan kormányozni, legkevésbé a magyarokat. Remélem, hogy ebben egyetértesz, közlöm a fellebbezés számát. …
Kállai informálódott, megtudta, hogy a halálos ítélet még nem jogerős, hátra van a másodfok. Az államminiszter feltehetően azért, hogy megelőzze a további leveleket a témában, kemény, tiszteletlen elutasító választ küldött Kodálynak. Viszont alighogy a levél elment, befutott a legfőbb ügyész értesítése: Mécs Imre ítéletét életfogytiglanra enyhítették.
Kodály Zoltán 1967. március 6-án hunyt el 85 esztendős korában.
