Pálmafa alatt olvasok, manilai gengsztertörténet, ott tartok, hogy az anyuka óva inti kislányát a vihartól, mert olyankor agyonütheti az embert egy lerepülő kókuszdió. Fölnézek, a korona tövében kókuszdiók csüngnek, zöldek, barnák, úgy tíz méter magasban.
Becsukom a könyvet, kifordulok a függőágyból, besétálok a bárba, a pultos kisasszonyt kérdem.
– Bármikor a fejemre eshet egy kókuszdió?
– Megjósolhatatlan.
Halászhajó köt ki. Értünk jött, Eszterért s értem.
Húszperces hajókázás után zajos szigeten kötünk ki, kéttucat fiatal ugrándozik dj diktálta ütemre. Nem szar, de nem ezt beszéltük meg.
Nemtetszésünknek adunk hangot, mire a szervező így válaszol:
– A sziget túlfelén találni egy sziklát, ha oda átviszik a sátrat, az elég privát.
Romantikus történetünk megfertőződött, hangulatunk oda.
Ráadásul kiderül, vacsoránk egy másik csónakon érkezik naplemente után, a sátor pedig kicsi két személyre.
– Higgye el, uram, hogy háromszemélyes – így vezetőnk.
– Egy robogón pedig legföljebb ketten ülhetnek, ebben az országban mégis öten utaznak rajta – így én.
Aztán rájövök, válaszom az ő érvelését támasztja alá.
Elfáradtunk, nincs több vita.
Megtudjuk, a minket fuvarozó csapat, a hajón fog aludni, vagyis marad a privátnak ámított szigeten. Szerzek tőlük egy elemlámpát, és Eszterrel befészkeljük magunkat a sátorba, ahol se matrac, se takaró.
Elaludni lehetetlen, éjjel kettőkor kihámozom magam a sátorból. A csillagos ég alatt két nappal korábbi sztori jut eszembe.
A szálláson megismerkedtünk egy spanyol párral, közösen robogót béreltünk, hogy felfedezzük Palawan északi táját. A lány minden egyes állomáson meztelenre vetkőzött, majd énekelve futkározott a kihalt parton, elég abszurd.
Kérdeztem a nőt.
– Ő férjed?
Mire az asszony szerelmesen:
– Igen!
Még abszurdabb, de szép nap volt, mentes az átverésektől.
Visszakuporodom Eszterhez, a sötétben lassan telik az idő. Megváltás az első hajnali fénysugár.
A kedves elégedetten szuszog, én már megint a szabadban.
Égő bőrrel hasalok ki a parti homokra. Mellettem kókuszdió landol.
