Az Oroszlán igaz történetet dolgoz fel, alapjául a főszereplő Saroo Brierly Long Way Home című memoárja szolgál (hazánkban ahogy a film is, Oroszlán címen jelent meg), és a kétórás film egy valamit kiválóan adaptál: a moziszékből felállva egyszerre leszünk kellemesen szomorúak és boldogok. Az Oroszlán annak ellenére, hogy érzelmileg tompára koptatott kliséket használ, mégis olyan intenzív emocionális intelligenciával helyezi elénk az indiai fiatalember kalandját (mert mondjuk ki, ez egy roppant szomorú, szerencsére happy enddel végződő kaland), hogy kevés ilyen bensőséges érzelmi impulzussal találkozhatunk a hollywoodi romkomokkal és áldrámmákkal teletűzdelt mozitermekben.
India egy hatalmas hely. A maga több mint 3 millió négyzetkilométeres területével 35-ször akkora, mint kicsiny hazánk, a szétszabdalt Magyarország. Ebben az irgalmatlanul nagy „hodály” egyik falujában él(t) nincstelenül Saroo (Sunny Pawar), bátyjával, Gudduval (Abhishek Bharate) és a gyönyörű mosolyú édesanyjával (Priyanka Bose). A testvérpár imádja egymást és a betevő falatért követ pakoló édesanyát. Saroo és Guddu együtt járnak el szenet lopni a tehervonatokról, hogy azért élelmet és tejet vásároljanak. A körülmények ellenére láthatóan boldogok. Egymásért és egymásnak vannak, s ennyi elég. Egy nap Guddunak hetekre el kell utaznia egy, a körülményekhez mérten jobb munka miatt, Saroo vele akar menni. Guddu hiába próbálja lebeszélni roppant fiatal kisöccsét, ám az erősködik. Guddu beleegyezik, elindulnak útjukra és még ne sejtik, hogy hosszú évtizedekig nem fogják látni egymást.
A filmet két részre oszthatjuk, a történet első felében a fiatal Saroo sorsát követhetjük egészen ausztráliai örökbefogadásáig. Hangsúlyoznom kell, rendkívüli módon érint meg minket a kissrác sorstalansága. A sínek mellett világít rá és mutatja be a film az eltévedt gyermek tehetetlenségét: nem tudja melyik irányból jött, ezért azt sem tudja, melyik irányba kell elindulnia, hogy hazataláljon. Rendkívül autentikus és valódi, hogy a sztori ezen részében a szereplők hindiül és bengáliul beszélnek, ami még közelebb hozza az amúgy is kezünket és – hogy sablonos legyek – szívünket szorító történetet.
A film második fele értelemszerűen Saroo ausztráliai életéről, helyesebben életszeleteiről szól (a filmben itt éveket is ugranak). Ez a rész tökéletesen szemlélteti, mennyire fájdalmas és lélekromboló a gyökértelenség, mennyire összetörheti a kellemes jelent a távoli gyermekkor kósza emlékmozaikja, amelyek az eredeti és igazi otthon sziluettjeit vetítik elénk. Mennyire mellkason marhat valami, amiről nem tudjuk mi az, de mégis fenemód hiányzik. A remek forgatókönyvnek hála, a film gyönyörűen érezteti a nézővel azt a letargiát, amit egy elvesztett otthon meg nem találása okozhat. Bár az Oroszlán néha agresszívan adagolja az idősebb Saroo szenvedését és küzdelmét – amire rendesen rásegít Dav Patel színészi játéka is –, mégis tökéletesen helyez minket arra az érzelmi síkra, ami akkor is empátiát generál bennünk, ha gyűlölünk mindenkit.
Patel mellett ki kell emelnünk Sunny Pawart, az ötéves Saroo megformálóját, akinél nem találhattak volna tökéletesebb szereplőt, ugyanis játéka annyira életszerű és valódi, hogy a film elején elgondolkodtam, előfordulhat-e, hogy a film kedvéért egy indiai utcagyereket követ a stáb kamerával. Sunny Pawar kétség kívül a produkció legkiemelkedőbb jelensége.
Az örökbefogadó szülőket játszó David Wenhamnek és Nicole Kidmannek mellékszereplőkként nem jut sok hely a vásznon, viszont Kidman kapta meg a film szimbolikus üzenetének a közlését, ami talán kicsit túl direktnek és célzottnak hathat. Sarooval való beszélgetésében üzeni:
ha képesek vagyunk esélyt adni egy elkallódott léleknek a normális életre, meg kell adnunk neki.
Ők ezért nem vállalták a saját gyermeket.
Természetesen a film nem tökéletes, legalább is nem teljesen tökéletes. Saroo szerelmi élete, barátnője, élettársa Lucy súlytalan kellékszereplő, lelki szemetes, aki kihúzza párjából a búját-baját. Saroo örökbefogadott indiai testvérével kialakult konfliktusa kidolgozatlan, gyakorlatilag történeti üresjárat, egy rosszul megrajzolt illusztráció, amin gyorsan tovább lapozunk, ha egy izgalmas könyvben találkozunk vele, ám itt ez a lehetőség nem áll fenn. Persze ezeknek is megvan a maga funkciója. Így vezeti be a forgatókönyv a nézőt a főszereplő hátterébe, így mesél arról, mije van és ahhoz képest mi után vágyakozik, így ismerhetjük meg az adoptáló szülők természetét és hozzáállását.
A súlytalan mellékszálak mellett kicsit sutának hat Saroo falujának, az általa „Ginestlay”-nek hívott település keresése. Kicsit bosszantó, hogy egy ötéves gyermek által adott nevet keresnek minduntalan anélkül, hogy megváltoztatták volna a helyesírást, próbálkoztak volna más leírással.
Összességében Garth Davis rendezői munkája és Luke Davies forgatókönyve az amúgy is roppant jó alapanyagként funkcionáló történetből kihozta a legtöbbet, amit lehetett. Éles emocionális realizmussal célozzák meg az érzéseinket és helyeznek minket egy valóban megtörtént szituációba. Az Oroszlán egy realista mese, ami olyan finoman és meghatóan vezet végig a valóság által írt forgatókönyvön, hogy – mint azt a bevezetőben is írtam – egyszerűen lehetetlen rajta nem meghatódni.
De hogy miért Oroszlán lett a film címe? Tessék elmenni a moziba és jól kitudni, persze a Google is egy opció, de ne vesztegessünk tíz percet egy csodálatos két óra rovására.
Oroszlán (Lion). Feliratos, ausztrál-angol-amerikai életrajzi dráma, 118 perc, 2016. Értékelés: 9/10.
