Elgyötört orvosok rohangálnak a betegek körül. És ez baj. Kurva nagy baj

Három héten keresztül minden nap bejártam egy budapesti kórházba. Látogatóként. Ez volt az első alkalom, amikor saját szememmel néztem végig, mi folyik a magyar egészségügyben. Arcon csapott a valóság.

Az ember néha nem tudja eldönteni, hogy ő kattant meg teljesen, vagy azt akarják, hogy megkattanjon, vagy egyszerűen már határok nélkül hazudnak bele a pofájába.

A kormánypártok szerint a létbizonytalanság helyett kiszámíthatóság, a megalázás helyett megbecsülés tapasztalható ma az egészségügyben, sőt a KDNP szerint folyamatosan javul az egészségügy helyzete. Azt pedig épp ma írtuk meg az Index cikke alapján, hogy a kormány szerint nincsen hiány a magyar egészségügyben. Azt mondják, eddig nem kaptak ilyen jelzést.

Én mást tapasztaltam. Beszámolóm pedig nem az orvosok és az ápolók ellen szól, hanem a rendszer ellen, amelynek ők az áldozatai. Ők is.

Mert aki ma az egészségügyben részt vesz (beteg, hozzátartozó, ápoló, orvos), annak mind igaza van. Igaza van a betegnek, hogy nem kap megfelelő ellátást, igaza van a hozzátartozónak, hogy családja/barátja állapotáról nem tájékoztatják megfelelően, igaza van az orvosnak, hogy hagyják már békén, nincs ideje beszélgetni és igaza van a kimerült ápolónak, akinek 30 beteget kellene felügyelnie.

Egy orvos 60 betegre

De kezdjük lentről: a kórház parkolója a múlt heti időjárás miatt jégpályává vált, erre napokkal később sem találtak megoldást, és gyalog is alig lehetett megközelíteni a bejáratot. Miután az ember nagy nehezen bejutott, szembetalálta magát a következő akadállyal, a lifttel. Négy lift van, az egyik a sürgősségi, ami nem működött. Első nap azt gondoltam, ez biztosan csak időszakos, de nem, a sürgősségi lift folyamatosan használhatatlan. Marad még három felvonó, amiknek a működése kiszámíthatatlan, van, hogy öt percet is várni kell. Nekem volt időm, de akit mentővel hoztak, annak már sürgősebb volt.

A belgyógyászatra felérve egy olyan állapottal szembesültem, amiről eddig csak olvastam. Totális káosz. Nincs sajnos erre jobb szó – és még egyszer hangsúlyozom, nem az érintettek hibája -, de

elgyötört, ingerült orvosok és ápolók rohangálnak a betegek körül.

Láttam, ahogy egy orvos a folyosón vizsgálta a beteget. Megkértek mindenkit, hogy átmenetileg menjenek el onnan, egy mozgatható kis függönyt elhúztak (ami mellett az nem látott be, aki nem nézett oda) és valamiféle ultrahangvizsgálatot végeztek. Egy kórház folyosóján. 2017-ben. Magyarországon.

Hagyjanak már engem békén, így nem tudom végezni a munkámat

– mondta egy orvos a látogatónak. És igaza van, tényleg nem tudja, de a rokon meg nem tudja, mi van a családtagjával. Pedig neki most ez a legfontosabb, tájékoztatást viszont nem kap.

Megvan az eredmény, de még nem volt időm lemenni érte

– hangzik a következő mondat. Egy reggeli vizsgálatról van szó, délután négykor.

És ez baj. Ez kurva nagy baj.

Ahogy az is, hogy ha a beteg ágya mellett ott van egy kanalas gyógyszer, amit nem adnak be neki. Pedig magától erre nem képes. Vagy kiteszik a gyógyszert, de arra már nincs idejük, hogy azt is megnézzék, beveszi-e a beteg a pirulákat. Az egyik hétvégi napon több mint 60 betegre egy orvos jutott. 

Közben új betegeket kell felvenni, a rokonok kérdeznek, egy férfi rosszul lesz, valakit mentővel hoznak, jól láthatóan segítségre lenne szüksége, orvosból azonban még mindig csak egy van.

A hideg húsleves

Nehéz lenne összeszámolni, hányszor hallottam az elmúlt 21 napban az ápolóktól, hogy:

Felmondok.

Vagy, hogy:

Igaza volt XY-nak, én is elmegyek innen.

A betegek felett üvöltöznek egymással, a másikat hibáztatják, idegesek, ha hozzájuk szólnak, nem érnek rá beszélgetni, az ápoltakra alig jut idejük.

Aztán ha sok beteg van, megszüntetik az egyik látogatási időt, mert “a hozzátartozók akadályozzák az ápolást”. És ilyenkor történik az, hogy kivisznek egy hideg húslevest a betegnek, amibe az persze bele se eszik. Az esti látogatáskor pedig szomorúan mondják a családnak, hogy Pista bácsi nem evett semmit ebédre. Persze, hogy nem. Mert amikor még be lehetett menni, akkor a rokonok tudtak neki vinni ételt, tudták etetni, itatni, egyáltalán foglalkozni a beteggel.

Egy kórházban napjainkban 24 órás tűzoltás történik.

Hogy ne omoljon össze minden, csak a réseket tömik be, a betegre pedig nem marad idő.

Emberhez méltatlan

Ez a két szó nagyon sokszor eszembe jutott ezalatt a három hét alatt.

Amiket fent leírtam, azok a jelentősebb gondok voltak. Pedig az sem mindegy, hogyan tud elbúcsúzni egy nagyon beteg ember a családtagjaitól. Nem tudják még utoljára körbeölelni rokonai, barátai, nem tudnak még utoljára csak maguk együtt lenni, mert körülöttük ott van még öt beteg, plusz azok hozzátartozói.

Az sincs jól, hogy egy haldoklót összezárnak egy lábadozó beteggel. Hogy mentálisan egészséges emberek közé beraknak pszichés, kikötözött betegeket, akik miatt éjszakánként nagyon nehéz aludni.

Aki azt mondja, hogy a magyar egészségügy helyzete javul, az vagy

• hazudik
• vagy nem néz utána, és nem tölt el egy napot egy kórházban
• vagy nem érintett, mert ha neki baja esik, úgyis olyan ellátást kap, aminek a fent leírtakhoz köze sincs.

Az van, hogy ha valaki azt mondja, ne legyen olimpia, inkább költsenek az egészségügyre, az megkapja a bélyeget, hogy demagóg. Na, akkor én az vagyok!
Szerintem nem az a hazaáruló, aki az olimpia ellen van, hanem az, aki ilyen állapotok mellett olimpiát rendezne.