Tim Burton szereti a freakeket. Szereti a nyomorult, társadalom által lenézett, kitagadott, introvertált figurákat, akiket egy váratlan esemény miatt szembefordíthat az árral. Szereti őket, amiért furák, néha akár félelmetesek, de alapvetően nagyszívűek és minden lehetőség megvan bennük, hogy nagybetűs Hős váljon belőlük.
Akkor szereti őket a legjobban, ha azok nem csak furcsák, de testi fogyatékkal, furcsa tulajdonságokkal, ijesztő múlttal/rokonokkal/barátokkal rendelkeznek. Tim Burton szereti keblére venni ezeket a figurákat és még jobban szereti próbára tenni őket. Akik pedig magát a rendezőt szeretik, azok valószínűleg azért, mert ilyenkor egy kicsit belefeledkezhetnek abba a nyomasztó érzésbe, hogy valójában ők is ugyanolyan freakek, mint filmjei főszereplői. Meg mert dugnának Johnny Depp-pel. A tinilányoktól a középkorú nőkig.
Tim Burton filmes munkásságának színvonalbeli hullámzását csak azok nem hajlandók elismerni, akik többet költöttek például a Karácsonyi lidércnyomás merchandesing termékeinek beszerzésére, mint mozijegyre, pedig ezt a filmet Burton csak íróként jegyzi. Nem, nem arról van szó, hogy Tim Burton jó rendező-e vagy sem, néhányszor már bizonyította, hogy ért hozzá: Ollókezű Edward, Ed Wood, Támad a Mars!, Nagy Hal, Halott menyasszony.
Mégis, Burton munkássága ékes példája annak, hogy egy rendező az idő múlásával miként váltja szépen lassan aprópénzre a tehetségét, miként cseppfolyósítja korábban sziklaszilárd vízióját arról, hogy blockbustereket el lehet készíteni szívvel és lélekkel. Tim Burton az utóbbi években olyan arányban lelketlenedett el, amilyen arányban Johnny Depp arcát meglátva én egyre gyakrabban kaptam sikítófrászt. Az első ilyen komolyabb félresiklás után (A majmok bolygója) ugyan egyszer még fel tudott állni – ekkor készült el a Halott menyasszony -, viszont utána következő filmjeinél érezhető volt: valami újat akar kipróbálni, de maga sem tudja pontosan, hogy mi az. Ráadásul fárad és kevés eredeti, saját ötlete van.
A Sweeney Todd, az Alice Csodaországban, az Éjsötét árnyék és a Nagy szemek már mind-mind ennek az útkeresésnek az állomásai, és jellemzően nem is túl jól sikerült darabok. Ráadásul ami feltűnik, a Nagy Szemeken kívül – amely egy életrajzi film – mindegyik adaptáció. Oké, a Batman-széria vonatkozó darabjai – Burton korai munkái – és A majmok bolygója is adaptációk. És nem is jók.
Úgy tűnik Tim Burton akkor van a legjobb formában ha saját kútfőből építheti fel a forgatókönyvírók szkriptje mentén saját vízióit. Legerősebb filmje épp amiatt az Ed Wood, amely ugyan a Nagy Szemekhez hasonlóan szintén életrajzi ihletettségű film, de a szkript Burton ügyességét dicséri. A rendező pedig akkor a legérzékenyebb, ha saját képére formálhatja az anyagot, ha nem köti őt az adaptáció.
A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című regény 2011-es megjelenésekor nagy sikernek örvendett. Rém egyszerű rémmese: adott a saját közegében (társadalmi státusz, kortársak) nem túl kényelmesen élő főszereplő, aki megismerkedik egy számára addig nem ismert világgal, ahol kiderül róla, hogy valami olyasmit tud, amit – hű meg ha, figyelem – maga se gondolt volna!
Új barátokat szerez, akiket amúgy egy veszedelmes gonosz fenyeget.
(Ugye, milyen ismerős?) A történet végét pedig ki is lehet találni…
A könyv ugyanazokkal a klasszikusnak minősülő műfaji toposzokkal dolgozik, mint a Harry Potter vagy az X-Men képregények. Miért lehetett mégis bestseller, amit egy film követ?
Egy biztos: a regény aranyos, a műfajon belül szórakoztató, de ennél semmiképp se több. (Megvettem anno a húgomnak, és én is elolvastam.) A regény egyik egyetlen különlegessége, hogy nagyon erős képi anyaggal operál a “különleges gyermekekről” – amelyek a filmbe is egy az egyben bekerültek.
Többlettartalmat adhat(na) a második világháborús szál, viszont ez a filmbe néhány egyszerű párhuzamvonásnál (szörnyek=nácik) jobban nem került be. Pedig épp 1943-ban (is) játszódik.
Ransom Riggs, a regény szerzőjének eredeti szándéka csupán annyi volt, hogy az általa gyűjtött, érdekes, misztikus képekből kiadjon egy albumot, amelyek mellé történeteket ír. Aztán regény lett belőle.
Ezt a regényt arra találták ki, hogy Tim Burton megfilmesítse!
– kiáltottak valószínűleg sokan. Hiába töltötte be a regény némiképp a Harry Potter-könyvek utáni vákuumot – ami, lássuk be, lehetetlen -, közben éppen a HP filmes univerzuma fog bővülni a Legendás lények és megfigyelésükkel. Emiatt valószínűleg a Vándorsólyom kisasszony (előzetes itt) is háttérbe fog szorulni. Első hiba tehát az időzítés.
A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeinek húzóneve Eva Green, aki magát a címszereplőt játssza, de mellette feltűnik még Asa Butterfield (A leleményes Hugó, Végjáték), mint az ügyeletes fura srác, és Samuel L. Jackson, mint az ifjúsági filmek főgonosza. (Egyébként megérne egy cikket az, hogy Sam Jack mi mindent elvállalt már karrierje során, és mégis mennyire imádjuk… Challenge accepted!)
Eva Green, akinek fedetlen kebleiért hiába ülne be a néző, jól hoz egy olyan mentor/anya/barát/főnök-figurát, amit a karakter viszonylag felszínes megírása ellenére Green élettel tud megtölteni. Mi több, az állandóan pipázó, kemény, mégis szerető anyaszerep kifejezetten jól áll neki. Emlékezetes ugyan nem marad a játéka, viszont jó látni, hogy mennyire alázatosan nyúl egy ilyen kicsike szerephez is. A korai Johnny Deppre emlékeztet, akit még nem darált be A Karib-tenger kalózai Jack Sparrow-jának manírossága. Reméljük ez így is marad, mi több, ha Burton újra eredeti forgatókönyvből dolgozna, üde színfoltja is lehet a rendező későbbi filmjeinek.
Őszintén! Samuel L. Jackson miben nem volt jó? Na ugye! Hát most is az, pedig karaktere, a gonosz, őrült, hatalomittas mesterkedő, aki – és itt fontos tulajdonság következik – bármire hajlandó, hogy egykori barátait újra régi bőrükben láthassa.
Sajnos azonban kiderül: ő is csak olyan, mint a többi ifjúsági regény főgonosza: világuralomra, korlátlan hatalomra, örök életre és ingyen sörre vágyik.
Az Asa Butterfieldet, vagyis Jacket bemutató közel egy óra jól építkezik. Kitér a karakter jelenlegi, múltbéli és áhított életére. Jack érdekes lehetne, de Butterfield olyan érdektelenül játszik, hogy ha 0-24-ben be lennék xanaxozva, akár én is játszhattam volna a főszerepet. Előre kijelölt forgatókönyvi útja sem rejt különösebb meglepetést.
Pedig kezdődő románca Emmával (Ella Purnell), a levegővel túltelített kislánnyal elég érdekes kérdéseket vet fel az idősíkok és a rokoni kapcsolatok tiszteletben tartása tekintetében, az alkotók egyszerűen átlépnek ezen és sokadszorra is végignézzük, ahogy a két szép, fiatal, szimpatikus szereplő egymásra talál. (A film egyetlen ötletes időbeli montázsa mondjuk így is pont ehhez a szálhoz kapcsolódik, sajnos viszont a film végén.)
Ha valamitől ki tud verni a víz, ha egy film “végső leszámolás”-jelenete szar. Hozzá vagyunk már szokva, hogy a young adult tinidrámák végén valaki(k) végleg megküzdenek valakikkel/vel.
Jelen esetben a különleges gyerekek a lent látható csápos lényekkel. Ezeket a jeleneteket csak az menthette volna meg az érdektelenségtől, ha az alkotók kreatív kivégzési technikákat tudtak volna belevinni a jelenetbe.
Burton viszont – egy rém bugyuta, burleszket idéző harcjelenetnél eszkalálódva – olyan szinten kiirtott minden feszültséget a film végére a történetből, hogy hiába száll szembe egy csapat gyerek a trailerből ismert négy darab, csápos, szem nélküli, öltönyös monstrummal, egyetlen pillanatig sem képes a néző egy icipicit is komolyan venni a jelenetet.
Erről pedig nagyban gondoskodik az a zene, ami a szekvencia alatt szól, s ami egyszerűen olyan, mintha bekapcsolnék egy random dob effektet a 20 éves Yamaha szintetizátoromon. Ilyen:
Tim Burton adaptáció-mániája már olyan szintre emelkedett, hogy jóformán a rendező korábban megismert kézjegyei alig (vagy ügyetlenül) jelennek meg a filmen. Pedig ugye Burtont kifejezetten emiatt szeretjük. Kicsit olyan, mintha egy kezdő filmrendező akarna egy “timburtonos” filmet csinálni és tuti ami bizti-alapon előveszi, végigpörgeti az Ollókezű Edwardot, meg egy épp most divatos regényt.
Csak sajnos ez a rendező éppen Burton maga.
És ha már magát sem tudja utánozni újra felfedezni, akkor hiába a korrekt színészi alakítások, a remek látvány és a borzongatóan cuki szereplők: izmos kislány, láthatatlan fiú, tűzvarázsló tinilány és fürtös tündérbaba, akinek egy acsarkodó száj van a tarkóján. A film nem lesz több annál, mint ami elsőre sejt róla az ember: egy közepes regényadaptáció, az aktuális ifjúsági fantasy/sci-fi divathullámot meglovagolandó, amelyet úgyis el fogunk felejteni. Ahogy Burton utóbbi pár filmjét is. Remélhetőleg.
Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Miss Peregrine’s Home for Peculiar Children). Színes, magyarul beszélő, amerikai-belga-angol kalandfilm, 127 perc, 2016. Értékelés: 4/10
