Királynét gyilkoltak a magyar urak

A középkori diplomáciának egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eszköze az uralkodócsaládok közti házasságkötés volt. Egy-egy “értékes” hercegnő keze valamely állam királyának a legmagasabb szinten erősítette meg az országok közötti békét. Persze csak addig, amíg valamely más okból egymásnak nem estek. De a szándék kifejezésére tökéletes volt…

A Magyar Nagyfejedelemség számára óriási siker volt István és a bajor Gizella házassága. Amit a magyarok fegyverrel kivívtak, azt Európa a diplomácia nyelvén is elismerte: a Kárpát-medencei állam az kontinens hatalmai közé emelkedett, fontos tényezőnek ismerték el.

Gizella a későbbi német-római császár, II. Henrik testvére volt, a kereszténység egyik leghatalmasabb dinasztiájának, a német uralkodóháznak “legértékesebb” tagja. A 995 körül kötött házassággal a két ország, vagy inkább fogalmazzunk úgy, Magyarország és a nyugati kereszténység közti szövetség megpecsételtetett.

Mert idegen

Csakhogy a királyi menyasszonyok nem egyedül jöttek, lovagok, nemesek hada kísérte őket, akik új hazájukban rangot, hatalmat kaptak. A magyar urak sokszor jogosan érezték úgy, az ő kárukra, ezért a királynőkből gyakran lett bűnbak – főleg férjük halála után, vagy még az uralkodó életében, ha az gyengének bizonyult.

A sor itt is Gizellával kezdődött, akivel István halála után nem bánt kesztyűs kézzel a közvélemény, de a történetírók sem. Orseolo Péter és Aba Sámuel rövid uralkodása után a trónt ismét Árpád leszármazottai foglalták el, az István parancsára megvakított Vazul fiai.

A XI. század második felére szinte feloldhatatlan dilemma volt, hogyan óvhatják meg Szent István spirituális és politikai tekintélyét, a dinasztia legitimációját, és ítélhetik el a Vazullal történteket, fiainak száműzetését. Adta magát Gizella Királyné, az “idegen asszony” célkeresztbe állítása, aki István háta mögött gonosz mód keverte a lapokat, folytatta praktikáit.

Németeknek akarta adni az országot…

A Képes Krónika – feltehetőan a XI. századból származó szövegeleme – szerint István ugyan “kicsapongása és oktalansága” miatt börtönbe vetette Vazult, hogy megjavuljon, de halála közeledtével őt akarta megtenni örökösének. Ám Gizella ezt megtudván elküldte egy emberét a fogolyhoz, hogy vakítsa meg, fülébe forró ólmot öntsön, így téve alkalmatlanná az uralkodásra.

Megtudván ezt a király “keservesen sírni kezdett”, de betegsége megakadályozta a bűntett felderítésében. Annyit tehetett csak, hogy Vazul fiait, Andrást, Bélát és Leventét figyelmeztette a veszélyre, és azt tanácsolta, meneküljenek az országból.

Ezt követően:

Gizella királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával, hogy a királyné atyjafiát, a német – helyesebben: velencei – Pétert teszik királlyá; az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessék, és Magyarország – szabadságát elvesztvén – akadálytalanul a németek alá rendeltessék.

A fennmaradt, megbízhatónak ítélhető források alapján Gizellát ártatlanul feketítették be. Ez a fajta “idegengyűlölet” és bűnbakkeresés azonban mélyen gyökerezett, és nem is volt mindig alaptalan.

Mert idegen, és idegeneknek kedvez

1213. szeptember 28-án pedig odáig fajult, hogy egy főúri csoport brutális kegyetlenséggel meggyilkolta úrnőjét, II. András feleségét, a merániai Gertrudist. Elképzelhetjük azt a kétségbeesést, ami a büszke magyar nemest arra vezeti, hogy karddal támadjon egy asszonyra, ráadásul törvényes ura, a regnáló magyar király asszonyára. Ember és Isten előtt is védhetetlen tett.

Márpedig ha indokot keresünk, az volt bőven, bár a történet elég kusza. A későbbi II. András király másodszülött volt, többször csapott össze bátyjával, Imre királlyal a hatalomért. A legnagyobb szabású felkelést 1203-ban indította, abban az évben, amikor feleségül vette Gertrudist. Később sokan vélték, ifjú felesége vette rá a testvérviszály kirobbantására, mert királyné akart lenni. Ma sem tudjuk, vagy ma már nem tudjuk, hogy a nőnek volt-e bármi szerepe a szervezkedésben.

De ha már lúd, legyen kövér, az ő mesterkedésnek tudták be a gyermek III. László, Imre fiának váratlan halálát is. Tény, hogy II. András csak ennek “árán” léphetett trónra 1205ben.

Az új királyi udvar Gertrudis által meghonosított kultúrája, miliője “túl nyugatiasnak”, bűnösnek, költekezőnek tűnt még a leggazdagabb magyar nemesek számára is, a lovagi életmóddal járó udvaroncok megjelenéséről már nem is beszélve. II. András őrült pénz-, birtok- és címszórásba kezdett, a kedvezményezettek pedig rendre a királyné külföldi kegyencei, és családja Magyarországra menekült tagjai voltak.

Brutális gyilkosság

A Bánk bánból ismert szerelmi szálra nincs tudományos bizonyíték, de nem lehet persze kizárni, hogy egy-egy udvarban lebzselő, nagyvilági lovag, külföldi ficsúr erősen csapta a szelet a magyari urak asszonyainak. Még az is lehet, többen be is dőltek a romantikus szövegelésnek…

A lényeg, hogy országnagyjaink hiába fordultak panaszukkal a királyhoz, kérve az adományozások leállítását, mellőzöttségük megszüntetését, süket fülekre találtak. Nyolc évig bírták, mire egy főúri csoport elhatározta gondjaik vélt vagy valós forrásának kiiktatását, a királyné meggyilkolását. Nem tudjuk pontosan, kik voltak az összeesküvők, de feltételezhetően Bánk szlavón bán és nádor, Kacsics nembeli Simon bán, Péter csanádi ispán, esetleg még János esztergomi érsek is aktívan részt vehetett a szervezésben.

II. András király 1213 őszén épp Halicsban hadakozott, a királynő pedig szeptember 28-án a hazánkba látogató VI. Lipót osztrák herceg tiszteletére rendezett ünnepséget Pilisszentkereszten.

Eljött az alkalom: a király külföldön, a királyné messze palotájától, testőrségétől. A gyilkosságot valahol a pilisi erdőkben követték el. Elcsalták Gertrudis fogatát, majd lemészárolták kíséretét, és végeztek a királynéval is – állítólag Lipót herceg is csak a szerencsének köszönhette életét.

Valószínű, hogy a gyilkos csapást a később karóba húzott Péter ispán vitte be, a királynő testét viszont a többiek is össze-vissza kaszabolták.