A DIADALMAS DILETTÁNS címmel osztotta meg gondolatait a költő közösségi oldalán arról, ő milyennek látta a köztévé olimpiai közvetítését a cselgáncsról. Az biztos, hogy őt padlóra küldte a dzsúdókommentátor.
Nem arról van szó, hogy nem elég gördülékenyen fogalmaz vagy nem elég empatikus, más esetekben ilyesmiken háborgott eddig a közvélemény. Egyszerűen és nyilvánvalóan semmit sem ért konkrétan ehhez a sporthoz. Az összes többihez biztos rengeteget. Kijelenti, hogy a dzsúdót és a cselgáncsot Japánban tornaórán tanulják. Na persze, Brazíliában meg a focit és a futballt, ezt a kettőt.
Lackfi írásából kiderül, hogy a riporterrel ellentétben ő igen jártas ebben a sportágban (tizenöt évig cselgáncsozott – a szerk.), éppen ezért tűnt fel neki a felkészületlenség.
A leggyakrabban látható technikákat, a csípődobást, a tai otoshit, a de ashi barait, a hane goshit, a tomoe nagét, az uki wazát fel nem ismeri. Se kis külső horog, se nagy külső, se fejen átdobás, se söprés, se kaszáló csípő, se kiemelés. Nem tűnik fel neki, ha egy dobás kontrából vagy kombináció révén születik. Elvégre mindent nem tudhat, csak egy csóró kommentátor.
A költő még hosszan sorolja a “szűzi kolléga” tévedéseit, míg eljut odáig, hogy
nem a rendszerről, nem is politikáról beszélek, csupán egy emberről és szakmai minimumról. Sajnos a cselgáncsközvetítéseknél gyerekkoromtól körülbelül ugyanez a helyzet.
Ő megoldásnak tartaná, ha a köztévés mellé “hülyeség-elhárítónak” odaültetnének egy edzőt, a Judo Szövetség egyik ráérő tagját. Ha már neki nem jut eszébe, hogy fel is készülhetne, ha már nem ért ehhez.
Legyen elég annyi, hogy Rióban szépen süt a nap, és neki kedve támadt utazni? Annyira, úgy látszik, nem erős a fény, hogy egyesek képéről lesüljön a bőr.
