Nem veszélyes, tudod, csak az embernek tele van a cipője!
– legyint a közbiztonságot firtató kérdésre a budapesti Népszínház utca egyik kocsmárosa. A főváros egyik legrosszabb hírű utcájában, a Blaha Lujza és a Teleki tér közt ma már minden sarkon kamerák figyelnek, így elég valószínűtlen, hogy a nyílt utcán kirabolnák az embert, de azért van egy sajátos hangulata az egésznek, amitől megrettenhet az, aki nem szokott hozzá.
Ennyi csöves meg kéregető nincs sehol a városban
– mondja a kocsma egyik törzsvendége. És valóban, első blikkre az tűnik fel, hogy sok ember van az utcán, akikről nehéz elképzelni, miből élnek: kéregetnek vajon vagy sörösdobozt gyűjtenek? És hétköznap, kora délután kinek van ideje az utcán ülve, órákon át verni a blattot százforintos alapon? De még mielőtt nagyon elmerülnénk a magyar valóságban, tekintsünk vissza az időben!
Volt egyszer egy sertéskereskedő
Magyarország első, igazán pontos térképe, az 1782-’85-ben készült úgynevezett Első Katonai Felmérés még kiskerteket, szőlőket mutat ezen a helyen, csak az 1819-ben elkezdett és 1869-ben befejezett Második Katonai Felmérés térképén rajzolódik ki az előbb Kereszturerweg (Keresztúri út), majd Fleischergasse (Hentes utca) később Borstenviehhändlergasse (Sertéskereskedő utca) néven ismert utca. Az elnevezésekből is látszik, hogy akkor még inkább a város széle volt ez a terület.
1875-ben már más volt a helyzet, Budapest gyorsan növekedett, és abban az évben megnyílt a mai Blaha Lujza téren a Népszínház (a későbbi, 1965-ig fennállt Nemzeti Színház), amely máig a nevét adja az utcának. A fénykor a XX. század elején jött el: az első világháború előtt épültek fel azok a házak, amelyek – kissé megkopva ugyan, de – máig meghatározzák az utcaképet. Kettőt mutatnánk be gyorsan, hogy látszódjék, valaha nagyon más volt ez a környék, mint amilyennek ma ismerik.
Az író meg a serfőzők
A 22. szám alatt, a Kiss József utca sarkán áll a Polgári Serfőzde négyemeletes, tekintélyt parancsoló bérháza, amelyet egykor szódásházként is ismertek. A ház Vidor Emil tervei alapján épült 1906-ban, és valóban a kőbányai sörgyár bérházaként funkcionált. A ház leginkább figyelemre méltó része a homlokzatot díszítő mozaik, ami Dudits Andor munkája. Elsőre ránézésre mintha egy Wagner-opera jelenete lenne, pedig igazából a sörfőzés és -ivás nagyszerűségét hirdeti.
Az 1911-ben, Freund Dezső tervei szerint épült 49. szám kívülről már nem olyan impozáns, mint valaha, a második világháború utáni felújítás megfosztotta díszeitől, de érdemes betérni, belülről megcsodálhatók a szépen rendben tartott körfolyosók. Még a régi fa levélszekrény is megvan, bár jellemző a mai viszonyokra, hogy többször is megpróbálták ellopni. Nem kisebb ember lakott ebben a házban, mint Karinthy Frigyes és első felesége, Judik Etel. Miután a nő 1918-ban meghalt spanyolnáthában, az író elköltözött a környékről.
Mindig a szegényeké volt
Bár a múlt dicsőséges, a jelen leginkább koszos és kopott. Több tíz méteren keresztül sehol egy kuka, „mikor a menekültek jöttek tavaly nyáron, elvitték mindet”, és azt az egyet is, ami valahogy megmaradt, az előző este lerúgta valaki. Utcahosszat üres kirakatokkal találkozunk, az egyetlen dolog, ami láthatóan jól fogy, az az olcsó bor, meg az abból készülő, százforintos fröccs.
Józsefváros mindig a szegényeké volt
– mondja alkalmi idegenvezetőnk. A szegény itt valamikor romát jelentett, és ma is laknak errefelé sokan. Igazi időutazás például az a bolt, ahol Lakatos úr, a nyugdíjba vonult zenész készít és javít vonókat. Nagyon nem szeretné, hogy fénykép készüljön róla, de nagyon sokat tud mesélni a magyar cigányságról, például, hogy
A fényképezéstől való, széles körben tapasztalt idegenkedés azért elárul valamit arról, hogy az utca régi, rossz híre még a helybéliek lelkébe is mély gyökeret vert.
Azok ott mind orgazdák
– mutogat át a túloldali, arabok által működtetett műszaki és telefonboltok felé egyik alkalmi idegenvezetőnk. Az arab közösség jobbára már kikopott az utcából, főleg üzlettulajdonosként bukkannak fel, illetve a magyar-arab baráti társaság és egy vízipipa klub őrzi emléküket.
Lángos, főtt hal és fodrász
Ma az utca lakói közül az afrikaiak a legfeltűnőbbek. A legtöbben Nigériából jöttek, így nem véletlen, hogy az egyik központjuk, a lángossütőből lett afrikai étterem a Lagos nevet viseli. Itt Salina mama a nigériai fiúk ízlése szerint főz, főleg halat, rizst és egy gombóccá gyúrt tejbegrízre emlékeztető ételt. Azt viszont ő sem nagyon szeretné, ha fotó készülne róla, ahogy egyik segítőjét se lehet rábeszélni.
Victor, a fodrász szerencsére engedékenyebb, bár ehhez nyiratkozni is érdemes.
Ne nyírj neki egyenes vonalat a homlokára!
– figyelmezteti egy magyar ismerőse, hogy a fekete fiúknak lehet, hogy jól áll, ha extra rövidre nyírják a hajukat, de a fehér srácoknál ez mást jelent. A fodrászüzlet amúgy igazi közösségi tér, és még call shopként is funkcionál: helybéli magyarok is betérnek időnként, hogy elintézzenek egy-egy olcsó nemzetközi hívást.
Morris nem hogy megengedi a fotózást, de büszkén pózol napszemüvegben, arany(színű)órában és sörösüveggel. A kameruni fiatalember használt Toyoták kereskedelmére specializálta magát: ami Magyarországon már ócskavas, az Kamerunban még sokáig szolgálhat valakit. Azt mondja, ő jól beilleszkedett, mi több, családot is alapított, de azért magyarul még nem sikerült megtanulnia az elmúlt években.
Tavaly nyár óta az afgán fiúk a legújabb szegények, akik a Népszínház utcában találtak otthonra. Persze, csak ideiglenesre, hiszen mindenki azon gondolkodok, hogyan lehetne továbbállni Magyarországról. A legnépszerűbb célpont továbbra is Németország, de vannak, akiknek Franciaországban vannak ismerőseik, ezért oda készülnek. Annyian azért vannak, hogy üzlet épüljön rájuk: a Népszínház utcában már ehetünk afgán kebabot vagy afgán rizst is.
