Kultúra

Reményvasút: egy film arról, hogy veszett nehéz ma gyereknek lenni

Egy magyar dokumentumfilm, ami alig több mint féléves pályafutása során már két díjat bezsebelt nemzetközi versenyeken. Egy egész estés alkotás, amit ötödik hete vetítenek a budapesti Művész Moziban. Egy film, ami címe miatt első pillantásra talán nem kelti fel mindenki érdeklődését, de aztán észrevétlenül odaragaszt a székbe. Egy film nehéz sorsú gyerekekről, súlyos anyagi problémákról, kilakoltatásról és külföldre kényszerülésről. Trencsényi Klárával, a Reményvasút rendezőjével beszélgettünk.

Train to Adulthood – ez a filmed címe angolul,  magyarul a Reményvasút. Nem megtévesztő ez egy kicsit?

Az angol címet sajnos nem tudtuk úgy lefordítani, hogy magyarul jól csengjen: Vonaton a felnőttség felé.  Valójában ez hordozza a fő gondolatiságot. Az első forgatókönyvtől kezdve alapkérdés volt számomra a felnőttség, gyerekség közötti viszony, hogy hol húzódik meg a határ a két szerepkör között. Persze a Reményvasút sem rossz cím, csak a film egy másik szeletére világít rá.

Mi köze a felnőtt, gyerek szerepköröknek a hűvösvölgyi Gyermekvasúthoz? Hogy kerültetek oda?

Nem a vasútról akartam filmet csinálni. Kezdettől fogva a mai gyerekekről szerettem volna forgatni.

Teljesen véletlenül jött kapóra a Gyermekvasút, mert olyan közösségeket kerestem, ahol egyszerre több gyereket láthatok közelről, hogy élnek, mi foglalkoztatja őket, és erre a Gyermekvasút kiváló helyszín. Több mint 500 teljesen különböző szociális háttérből érkező gyerkőc szolgál a kisvasútnál, van, aki külföldről, és van, aki a Balatonról utazik fel, hogy hódolhasson a szenvedélyének. Az általános iskolások tulajdonképpen felnőttet játszanak itt, egyenruhába, nyakkendőbe bújva. 

Volt egy elképzelésem, hogy mi van a mai gyerekekkel, és ehhez a vizsgálódáshoz találtam itt megfelelő terepet.

Fotó: Berecz Valter
Fotó: Berecz Valter

Mi volt ez az előfeltevés?

Amennyire a saját gyerekeim közegén, illetve a környezetemben látom, nagyon sok olyan gondjuk van, ami nekünk még nem volt, vagy másként volt problémánk, és nagyon-nagyon magukra vannak hagyva ezekkel a dolgokkal. Rengeteg időt töltenek számítógép előtt, filmeket nézve, vagy az okostelefont nyomkodva, és minimálisra csökken az a fajta játék, amiben a frusztrációikat, lelki megpróbáltatásaikat fel tudnák dolgozni. Ezenkívül van egy csomó olyan probléma, ami abból fakad, hogy a szüleik iszonyú sokat dolgoznak és alig látják a gyerekeiket, illetve nincs türelmük hozzájuk. Már az óvodában látom, hogy hetente válnak el a szülők. Szóval én ezekről a dolgokról akartam beszélni a tízévesnél idősebb korosztály körében, ehhez kerestem a közeget.

A dokumentumfilmben két család életét követed nyomon, ráadásul két olyan családét, ahol meglehetősen nehéz helyzetekkel szembesülnek a gyerekek. Tudatosan választottad ki őket?

Érdekes folyamat volt. Körülbelül 5-6 család hétköznapjait követtem a forgatás során, és végül egy ikerpár (Viktor és Carmen), illetve Gergő életének egy szakaszát mutattuk be a filmben.

Mindhárom gyereket tudatosan választottam ki, de nem ismertem a hátterüket, csak egyszerűen megfogott a személyiségük. Gergő Balatonról járt fel a fővárosba csak azért, hogy a vasútnál szolgálhasson, nála ez a hihetetlen áldozatkészség és szenvedély érdekelt, Viktor és Carmen pedig más miatt tűntek különlegesnek.

 gyártó: HBO Europe, Éclipse Film Kft.

rendező: Trencsényi Klára

operatőr: Vizkelety Márton, Trencsényi Klára

zene: Sperling Andorproducer: Ugrin Julianna

executive producer: Hanka Kastelicová

hangmérnök: Várhegyi Rudolf

vágó: Czakó Judit

Vagyis nem tudtad, hogy Gergő szülei külföldre kényszerültek, Viktort és Carment pedig édesanyjukkal és kistestvérükkel együtt kilakoltatják a lakásukból?

Nem, ezek mind a forgatás két éve alatt fokozatosan derültek ki. Viktorékról a Gyermekvasútnál szolgáló ifik és felnőttek sem tudták, hogy ilyen rossz anyagi körülmények között élnek. Annak ellenére sem, hogy itt rendkívül sokat beszélgetnek a gyerekekkel és törődnek velük.

Soha nem voltak úgy felöltözve, hogy bárki gyanakodjon, soha nem panaszkodtak, hogy nincsen befizetve az ebédjük az iskolában. Az pedig, hogy a film végén kilakoltatják őket, sajnos abszolút váratlan volt, még nekik is.

Gergőről szintén hónapok elteltével tudtam meg, hogy az apukája, majd az édesanyja is külföldre költözött munkavállalás céljából. Ő pedig itthon maradt testvéreivel, a nagymamájával, épp a pályaválasztás kellős közepén.

Akkor csupán véletlen, hogy a Reményvasút két olyan élethelyzetet mutat be, ami sajnos tipikus a mai Magyarországon?

Nagyon sokat beszélgetünk dokumentumfilmesekkel egymás között, hogyha az ember valamiről beszélni akar, az a téma előbb-utóbb megtalálja. Engem már nagyon régen érdekelt a külföldre költözés kérdése, hogy mi lesz a szétszakított családokkal, a szülőkkel, és az itthon maradt gyerekekkel. Illetve évek óta foglalkoztatott a létbizonytalanság, mint témakör. Ha lehet így fogalmazni, ezek mind benne voltak a filmes tudatalattimban. Egyszer mindenképpen beszélni akartam róluk, és lám, ahogy az ember elkezd kutakodni, elkezd egy filmet fejleszteni, és minden érzéke kinyílik,  megtalálja azokat a témákat, amiket már régóta keresett.

Fotó: Berecz Valter
Fotó: Berecz Valter

A film élete tavaly október végén indult el, alig több mint fél éve. Milyen a  fogadtatása szakmai berkekeben?

Október végén, az 58. Lipcsei Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon volt a premier, itt a Next Masters szekció Arany Galamb díját nyerte el az alkotás. Nagy dolog, hogy itt elismerték a filmet, hiszen ahogy mondtam, ez volt az első vetítés. Majd később Zágrábban, Kelet-Közép Európa legnagyobb dokumentumfilm-fesztiválján a zsűri különdíját hoztuk el. Van még fél évünk, hogy különféle fesztiválokon induljunk. Nemsokára megyünk Lengyelországba, júniusban Dél-Afrikában vetítik a filmet, augusztusban pedig Szarajevóban versenyzünk.

Emellett nagy szakmai elismerés az is, hogy itthon most már ötödik hete vetítik a Művész Moziban a filmet, és folyamatosan járunk vetítésekkel egybekötött vidéki közönségtalálkozókra.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik