Aki kimegy a Könyvfesztiválra, ami a könyves szakma egyik legnagyobb eseménye (a Könyvhét mellett) azt látja, hogy minden a legeslegnagyobb rendben van. Roskadoznak a standok, illatoznak a friss megjelenések, egyik telt házas beszélgetés vagy kígyózó sorú dedikálás éri a másikat. Mi itt a baj, kérdezhetné a laikus. A válasz első körben persze egyszerű: a szimpla pénzhiány.
Mert hiába a roskadozó pultok tömege, hiába a látszólagos dúskálás, a könyvpiac és velük együtt a szerzők komoly válságban vannak, hosszú évek óta. Szomorú tapasztalatom, hogy akiket igazán lázba hozna egy ilyen vásár, akit tényleg érdekelnének az újdonságok, épp azok nem engedhetik meg, hogy egy vagy két könyvön túl (vagy még annyit sem), megvegyenek maguknak. Kérdeztem egy könyvfaló barátomat, hogy kijön-e megnézni azt a három beszélgetést, amit én vezetek. Ő erre azt felelte, hogy sajnos nem, idén nem jön ki, mert csak a szívét fájdítaná.
És sajnos egyre többen vannak így ezzel. Inkább el se jönnek, hogy ne kelljen testközelből megtapasztalniuk értelmiségiként, érdeklődőként, hogy sajnos a kultúra ma már csak egy szűk réteg luxusa lett. (A bestsellereket most hagyjuk, az más lapra tartozik, bár nemrég hallottam az egyik legsikeresebb hazai limonádé-szerzőtől, hogy már az a piac se dübörög annyira, mint pár évvel ezelőtt.) A kiadók is egyre szegényebbek, ami szerencsére a könyvek küllemén még nem tükröződik, döbbenetesen szép és igényes kiadványok látnak napvilágot.
De a független kiadó már ritka madár, mindent felfaltak a könyvterjesztőként is funkcionáló nagyhalak (egyesek szerint cápák), és a szerzői honoráriumokról már szó se essék. Ma már a legtöbb esetben a szerző nem kap konkrét összeget a munkájáért, hanem az eladás után csörög neki a kassza. Az átlagos „bér” az eladott példányok utáni 4-10 százalék. Igen ám, de mennyit ad el egy kortárs szerző? Ne legyenek illúzióink: keveset. Egyre szűkülnek a pályázati lehetőségek is, és most már elmondható, hogy valóban az van, hogy bizonyos szerző megírhatja akár az évezred remekművét is, a pártos elosztó csecsekből neki nem fog éltető tej csurranni-cseppenni. A magyar szerző tehát nem él jól – ha csak a műveire támaszkodik – amit egy-egy könyvből keres, az nem elég gyakorlatilag semmire. Már ez ok lehetne a panaszra.
Ha meg van, abban legtöbbször nincs köszönet. (Az meg külön szép, mikor odavágják, hogy működjék a kultúra piaci alapon, meg legyenek mecénások, ne az államtól várják az írócskák a dellát. Igen ám, de ilyen kis országban egyszerűen nem lehet ezt így, nincs akkora felvevőréteg, ami eltartaná a művészeket.) Egy ilyen sztori osztja meg a szakmát épp most is. És a kívülálló erre is felkiálthat, hűha, hiszen kapnak ezek pénzt (már mondták az MMA esetében is), lám, most kapott a Kárpát-medencei Tehetséggondozó is 150 milliót, hogy kinevelje a jövő írógenerációját, mire fel hát a nagy picsogás? A témát már alaposan körbecikkezték, körbevitatkozták, dióhéjban hát csak annyit az egészről, hogy ismét egy politikai és haveri alapon leosztott összegecskéről volt szó, amit megkapott Orbán János Dénes, a Magyar Idők kultúrrovatának a vezetője. 150 millió a kortárs könyvkultúra világában horribilis összeg, a már meglévő és jól működő írószervezetek ennek a töredékéből gazdálkodnak.
De hogy még szebb legyen a dolog, pár napja nyilvánosságot kapott Orbán János Dénesnek a Kiáltványa. Amiben arról ír, mennyire fájlalja, hogy leszólják őket, hogy „böjtöltetnék” a fiatal szerzőket, stb. De a legszebb nem ez. Kapaszkodjunk meg, OJD célja a nemes irományával nem egyéb, mint annak artikulálása, hogy még, még, még adjatok pénzt! Felszólítja a magánszemélyeket, hogy adakozzanak, és hogy ő maga is adakozni fog, odaadja az aranyóráját, mert egy íróhoz nem illik az aranyóra amúgy sem. Olyan szép mondatoktól hemzseg a szövege, hogy a nagy nevű magyar írók, akiket csak a sznobok futtatnak szart sem érnek, nem lehet őket eladni, bezzeg az ő almának fiókáit Erdélyben vették/veszik, mint a cukrot.
És hogy az a fajta irodalom a jó, amit Rejtő csinált. (Imádom amúgy Rejtőt, de ne állítsuk már párhuzamba, teszem azt Oravecz Imre, Garaczi, Darvasi vagy Kántor Péter, és még sorolhatnám művészetével, akikből valóban nem lehet raklapszám eladni, de értékük megkérdőjelezhetetlen.) OJD szerint összecsap az ő szép új világuk az avítt régivel, ezért görbül a szájuk most az egymásnak írogató senkiháziaknak. Akiknek ők most jól megmutatják.
De azt még nem tudják, hogy ez így nem megy, az értéket nem lehet párthatározatokkal kitámasztani. Hogy úgy fognak eltűnni, mint az aranyóra.
